5. fejezet - III.

Kisiettem az épületből. A portásnak mondtam, hogy a zenekarnak segítek, mert nekem is hozott kelléket Cell anyukája. Vidáman bólogatott a bácsi, aki már javában koponyára pingálta magát. Ahogy hallottam, egy vloggert nézett, aki cukorkoponyára festette magát.

Meglöktem a kaput, semmi. Ráztam, és nyöszörögtem, meg morogtam, amikor a portás félénk hangon közölte, hogy az ajtó még mindig befelé nyílik.

Pirulva kiléptem a hidegre. Egész nap nem éreztem ennyire csípősnek az időt. Sütött valamennyire a nap, de most, hogy jócskán benne voltunk a délutánban, szerintem már fagyott is.

Kalimpálva mentem le Cellhez, aki éppen az anyukájával beszélgetett. Az anyukája, ahogy észrevett, visszaintegetett. Cell érdeklődve fordult meg, és amikor meglátott, akkor elkomorult.

- Csókolom! – ugráltam le a lépcsőn, de azzal nem számoltam, hogy érkezhetek egy fokra rosszul is. Megtettem, és bizony szépen borultam. A bal bokámat magam alá gyűrve, három lépcsőfokot huppantam.

- Jól vagy? – kapott egyből lábra Cell anyukája, és adott két puszit, meg jól megölelgetett.

- Igen, jól. Köszönöm. Hogy van?

- Na, én megyek. Túl… - ránk nézett. – parfümös a levegő.

Ezzel a kocsihoz ment, ahol még pár srác serénykedett, akikkel egy sulizenekarban játszottak. Egy raszta gyereknél hat óriási cintányér volt, és éppen cipelte befelé, egy másik gitárokat emelt ki, és egy hatalmas tokot Cell kezébe nyomott.

Nyilván a basszusgitárját.

- Köszönöm, jól vagyok. És te? Hova felévtelizel? Milyen lesz a bizi?

- Ez utóbbi még messze van, de az egyetemek már megvannak. – elsoroltam neki, hogy hova szeretném beadni a jelentkezésemet. Néha azért visszakérdezett, mert nem értette a szakot, vagy hogy mit takart.

Nem akartam azzal meglepni, hogy én sem.

- Nem tudod, hogy mi van a fiam arcával? Annyit mondott, hogy összeverekedett valakivel.

- Én pont a könyvtárban voltam, és amikor kijöttem, akkor már ment a bunyó. De az okát nem tudom.

- Értem. Pedig, ti mindent megbeszéltek.

- Változnak az idők.

Elmosolyogta magát.

Zita anyukája is megérkezett, és a lánya is kivágódott az épületből, lerepült a szülőjéhez, és megcsodálta a lezipzárazott ruhát, ami ha jól láttam, akkor kék színű volt. El nem tudtam képzelni, kinek volt kék ruhája.

Zita rám mosolyogva ment vissza az épületbe. A tökéletesen fehér bőrén egyből meglátszott a csípős idő, mert hogy piros lett az orra és az orcája egy pillanat alatt.

- Szabad a kocsi. Kivettünk belőle mindent. – lépett oda hozzánk Cell. Visszaadta az anyjának a kulcsot.

- Jól van. Érezzétek jól magatokat. Szandi, felhívom anyukádat, hogy jól vagytok. Már keresett párszor.

Cink.

- Köszönöm.

- Menjetek be, mert megfáztok.

- Dehogy is. Megvárom, míg kikanyarodsz, mint mindig. – húzta féloldalas mosolyra a száját Cell.

Elköszöntünk az anyukájától, és tényleg néztünk utána. Még akkor is, amikor már rég messze járt. Összezártam a mellkasomon a kezemet, és ott dideregtem Cell mellett, aki a legnagyobb természetességgel, kihúzott gerinccel állt az iskola lépcsőjén.