5. fejezet - IV.

Melegben is tűnhet egy perc hosszúnak, de hidegben? Minden porcikád szeretne minél előbb elfagyni, hogy megálljon az idő.

- Nos? – szólaltam meg, de összekoccantak a fogaim.

- Nos.

- Most nem fogjuk ezt megbeszélni?

- Mit? A csókolózós magánszámodat? Vagy, hogy hazudtál Zolival kapcsolatban?

- Mi? – horkantam fel.

- Zoli kifogás volt. Nem igaz? Nekem nem kell beszámolnod, de azért terelni nem kell. Ha Mátéval akarsz lenni, akkor legyél vele. Olyan mindegy nekem.

Kicsit bepöccentem.

- Háh! Nem érdekel? Akkor miért verted pépesre a fejét? – estem neki.

- Megérdemelte! – ordított rám vissza.

Elkezdtünk ott üvöltözni, egymástól három centire, mint két fába szorult féreg.

Olyan dolgokat is egymás fejéhez vágtunk, amit így visszagondolva egyáltalán nem érzek már jogosnak. Hogy mikor mi volt, ki hogyan sértette meg a másikat. Tökre gyerekes, de emlékeztem, amikor letépte a kedvenc babám fejét. Ő meg azért szidott le, mert egyszer elvettem a kedvenc csokijából az utolsó kockát.

Aztán felszívta a tüdejét, és úgy mondta a magáét, és elhordott minden senkinek, mindennek, ami rossz, és szerintem még a globális felmelegedés is hirtelen az én hibám lett a második világháborúval együtt, amikor éreztem, hogy bevörösödik a fejem, és már nem a hideg ráz, hanem a sírás.

- Egyet mondj meg nekem! M i é r t   p o n t   v e l e? – jól tagoltan üvöltötte. Kidagadt a torkán minden ér.

- Sajh… náhl…lom. – szipogtam. Jaj, de nagyon nem találtam az oxigént. Gyors egymásutánban vettem jó pár levegőt. – Én, én, én…

- Te? Mit? Nem akartad?

- Igen. – bólogattam, de dőlt belőlem a sírás.

- Ne röhögtess már! Ott csókolgattad! Ha nem akarod, akkor eltolod magadtól! – hirtelen elhallgatott, és halkabban, de folytatta. – Te voltál a lány, akiről reggel mesélt? Azért kaptad fel annyira a vizet, nem? – nézett egy pillanatig. - Háh! Ez csodás!

- Nem, teljesen félreérted az egészet. Marcell, én…

Úgy nézett rám, mint egy utolsó, véres rongydarabra.

- Sosem neveztél a nevemen. Ez is valami. Csalódtam benned. – végigmért. Még jó, hogy nem köpött le. – Menj innen. Tűnj! EL! A! SZEMEM! ELŐL! Látni sem bírlak!

Na, most amikor kikerült, akkor vállal nekem jött.

Tökre nem így akartam.

Figyeltem, ahogy bemegy, majd végignéztem az iskolán. Az összes ablakban állt valaki, sőt, a legtöbben többen is.

Nem kaptam levegőt.

Leguggoltam, és a térdemet átölelve sírtam. Egy hirtelen ötlettől vezérelve, felnéztem az égre, és torkom szakadtából elkiáltottam magam.

Csak, hogy azoknak is legyen nyilvánvaló, akiknek még nem lenne az a fájdalmam.

Sosem sírtam életemben ennyit, mint a mai napon, de valahogy ma megkergültek az emberek. Mindenki kifordult magából. A barátból ellenség lett, az ellenségből… kém.

Az iskola ajtaján belépve, a portán állt Lau és Heni. Odaléptem Lauhoz, és belesírtam a hajába. Szorosan megölelt, és simogatni kezdte a hajamat. Heni a hátamat.

A patakzó könnyeimen át láttam Ivánt a lépcső tetején, aki rosszallóan rázta csak a fejét. Na, erre még jobban eltört a mécses.

Ha jól számolom, akkor jó hosszú időre ki kellene ürülniük a könnycsatornáimnak. Ennyit könnyet nem lehet gyártani még kávéval sem.

Akkor és ott éppen nagyon sajnáltam magam.