5. fejezet - X.

- Te vagy Szandi, igaz?

Ez volt Zoli legelső mondata hozzám. Mind a kettőnknek az első volt, hiszen, még sosem beszéltünk egymással. Sőt, továbbmegyek. Én tudom, hogy ki ő, de fordítva ez már nem igaz. Egy én kaliberű lány sosem lesz egy olyan srác barátnője, mint ő.

Még mindig magas volt, és jóképű. A barna haja tépett volt, és itt-ott az arcába lógott, azaz a legtrendibben volt levágva. Fehér pólót viselt, és sötétkék farmert, meg sárga velúr bakancsot. Legalább bakancsot hordott, ezzel nyugtattam magam.

- Igen az vagyok. – a fülemben zúgott a vér, plusz az összes gondolatom, amit valaha összehordtam róla. A megannyi képzelgés, ahogy összejövünk.

Gondoltam, hogy én az utcán sétálok narancslével, és ő is, és nekem jön, leöntöm magam, aztán egymásra találunk. Videotékában dolgozom, és sokszor jön be filmet kölcsönözni, majd a kedvencemet veszi ki, mint az ő kedvence. Lényegtelen apróság, hogy manapság már videót nem néz a kutya sem.  Volt még buliban összetáncolós gondolatom. Vagy, hogy hihetetlenül szép leszek ma, és ezért vesz észre. Lényeg, hogy mindben hirtelen ráébred, hogy én kellek neki, összejövünk, és boldogan élünk, míg meg nem halunk.

Láttam, hogy mozog a szája, de semmit nem hallottam belőle. Elkalandoztam.

Hol vannak a lányok? Gyorsan körbenéztem, és akkor láttam, hogy teli vigyorogva állnak két létra tetején. Heni próbál leveleket ragasztani az ablakra, Lau pedig, valami vattacukorra emlékeztető habot próbál fellógatni a csövekre.

- Hahó. – kereste a szememet Zoli.

Megráztam a fejem, hogy kijózanodjak.

- Tessék? – mondtam. Megállt a tök a kezemben. Ja, mert én meg tököket pakoltam különböző formációkban a sarkokra.

- Kijössz velem egy pillanatra az udvarra? – kérdezte. – Nagy hírem van ám.

- Egy pillanat, csak hozom a kabátom.

Heni egyre rosszallóbban nézett.

- Alexandra! – rivallt rám halkabban, és egy ugrással lejött a létráról. – Mi ez? Mit csinálsz? – sziszegte. Kicsit sem volt kellemetlen, hogy Zoli tőlünk tíz méterre állt a fordulóban.

- Semmit.

- Semmit? – kérdezett vissza. Olyan szemeket meresztett rám, mint anyám, amikor érzi, hogy füllentek.

- Légy észnél.

- Annál vagyok. Nyugi, csak dumálunk.

- De, maradjatok az ablakok alatt, hogy lássuk, mi van, mert ha más is figyel… - nem fejezte be a mondatot, de nem is kellett, mert tudtam, hogy Cell-re gondol. Meg az iskola többi diákjára, akik ma végigasszisztálták a sírásmaratonomat.

Magamnak mondogattam, hogy nem lesz semmi baj.

Nem is volt, egészen addig, ameddig ki nem mentünk a suli udvarára. Lentről láttam, hogy Heni ott maradt az ablakban, és szóval tartja a többieket, akiket nem tudott máshova küldeni - remek szervező -, Lau is az egyik ablakban bukkant fel, marcona testtartással, dacos arckifejezéssel.

- Szóval? – kérdeztem Zolitól, amikor kiértünk a csípős estébe. Hat óra fele járt már, szóval rég nem volt fent a Nap. A lélegzetemet is láttam a levegőben. Zoli zsebre dugott kézzel ácsorgott velem szemben.

- Szóval. Tudsz a mai játékról? – kérdezte, én bólintottam. – Gratulálok. Megnyerted. Megnyertél. – jelentette ki.

- Igen? – tudom, eléggé béna vagyok, de amikor éppen eltemetnék egy érzelmet, jön a királyfi, én meg kiköpöm az almacsutkát. Nem hiszem el. Hová lettek a fejemből a szavak?

- Igen.

Mondta, és egy lépést tett felém. Mivel én egyáltalán nem mozdultam – a döbbenettől elfelejtettem mozogni -, lépett még egyet. A jobbjával megfogta a kezem, a baljával a derekam, és magához húzott. Muszáj volt felnéznem rá.

A feje meg csak közeledett, jött és jött, az ijedtségtől behunytam a szemem. Megcsókolt. Amire vártam négy évig, most bekövetkezett. Nem mellékesen, több csókot kaptam ma, mint eddig életemben. De nem tetszett. Olyan fura íze volt. Nikotinos, és állott, mintha egy ázott hamutartót nyomtak volna bele az arcomba. Az utóíze pedig, enyhén fanyar volt.

Fintorogva toltam el magamtól.

Ettől a csóktól nem a lábam emelkedett meg, hanem a gyomrom. Majd visszasüllyedt. Megtalálta a biolift gombot. Blöe.

A számhoz kaptam a kezem, hogy a lehető legkevesebbet vegyen észre abból, hogy öklendezni kezdtem.

- Mi az? Nem tetszett? Akkor meg minek játszottál? – vont kérdőre vigyorogva. Szerintem, élvezte, hogy én nem.

De hoppá! Nem is játszottam.

Megvolt a szám, de annyi minden történt, hogy elfelejtettem játszani. Máté nem szólt, én meg nem adtam le zenét, vagy tippet. Olyan kusza lett minden hirtelen, hogy nem értettem semmit. Megmondtam Zolinak is, hogy nem tudom, miről beszél. A hangom legalább annyira remegett, mint a szívem.

- Kiszúrtalak magamnak. – mondta. – Ha játszottál volna, téged választottalak volna, mert érdekesnek tűnsz. Mellesleg – mutatott ciciket magának -, nem volt még rocker barátnőm. Kíváncsi lettem, mennyire vagy vadmacska.

- Jó, de…

- Pszichó. Elmondott egy-két dolgot. – az álnok kígyó!!! Még egy halom jelző az eszembe jutott, de inkább nem írom le. – Hogy mennyire epekedsz utánam. Hogy magánakcióba kezdtél a rádiónál azért, hogy megtudd a számot. Hogy megkérdezted Laut, aki nem mellesleg jót mondott. Hogy összerúgtad végre a port a gardedámjaiddal.

Mi? Mi? Mi? Mi? MI?!?!

Kezdtem megijedni. Alapjáraton nem csinálhatott semmit, mert mégis csak egy iskola, viszont mindenki el van foglalva, és senki sem figyel rám. Zoli válla felett felnéztem az emeletre, senki sem volt az ablakban. Oh, pech. Segítség.

Hátrálni kezdtem Zolitól egyre távolabb, és távolabb.

Ő meg csak jött és jött. Jött és jött.

- Szóval, ha most nincs itt senki, akár meg is ejthetjük, hogy átveszed az ajándékot. De ajánlom neked, hogyha bemegyünk, akkor tegyél lakatot a kis szádra. Máskülönben, csúnyán fogsz kinézni, azt megígérhetem.

- Mit jelent, hogy átveszem? – út vége. Beleütköztem a padba, aminek nekiszorított a csípőjével.

- Eljössz velem a buli alatt egy helyre, hozzám. A szüleim nincsenek otthon. Titokban.

- Feltűnik, ha nem leszek itt.

- Ide figyelj, angyalka. – a karjaival satuként tartott a padnál. – A többiek hol vannak? Sehol. Ez nekem pont jó. Amúgy is. – kisimított egy tincset az arcomból. – Ne játszd meg magad.

Az egyik karomat kicsavarta, a másikkal megfogta a tarkómat, és erővel csókolt meg. Ellenkeztem, ameddig csak tudtam. Nem ment sokáig. Sokkal erősebb volt a fájdalom a karomban, mint az akaratom, hogy zárva tartsam a számat.

Amikor elváltak ajkaink, akkor átszellemülve nézett rám. Penetráns ízének kísérője is akadt. A leheletének szaga.

Zoli szeme kikerekedett, és a feje teljes erőből elindult felém. A homloka eltalálta az orromat. Nem hiszem el, ismét egy orrvérzés. Egy vékony kar fogta Zoli nyakát, hátulról, és amikor ocsúdtam, akkor vettem észre, hogy Lau vetette rá magát. Belemarkolt a hajába, és izomból tépni kezdte. Ahogy Zoli elvesztette az egyensúlyát, behúzott neki egy jobbost.

Zoli feje hátranyaklott, és lecsúszott a pad mentén a földre. Lau ott állt felette. Szemében téboly volt, és letérdelt a srác elé. Felemelte a fejét, kettőt pofozott rajta, és valamit mondott is neki.

A fiú kínkeserves nyöszörgéséből rájöttem, hogy a barátnőm a heréin térdel.

Patakzott a vér az orromból, éreztem a fémes ízét, és a világ kissé szellemképes lett. Úgy éreztem, hogy több kilónyi súlyt akasztottak az arcomra, ami lefelé húzza.

Kisvártatva megjelent Heni. Egészen pontosan dühből vágta ki az udvarra vezető ajtót, ami a lendülettől majdnem eltalálta a mögötte csörtető Hollónét.

Heni egyenesen besétált a jelenetbe. Megfogta Lau vállát, aki valami fura reflexnél fogva abbahagyta Zoli püfölését. Felállt, és Hollóné egyből lecsapott rá, hogy kéri az ellenőrzőjét, meg menjen a sulidokihoz, mert az ökle csúnyán néz ki.

Az igazgatónő hozzátette, hogy szerinte menjen el az agyával is orvoshoz, és meg ne lássa még egyszer ebben a pólóban.

Heni felsegítette a padra Zolit, aki eleresztett egy mosolyt rá. A barátnőm viszonozta, és lekevert neki egyet.

- Nádasdi kisasszony! – dörrent Hollóné hangja. – Már magának is elmentek otthonról?

- Nem. Egyszerűen csak, megérdemelte. Ilyet nem tehet büntetlenül emberekkel. – Heni kitálalt. Hollóné hallgatta, hogy miért volt ez az egész.

- Értem, és köszönöm, hogy elmondta, de ez Szeles kisasszonynak nem felmentés. Az ilyen ügyeket nem így kell intézni. Kérem, hogy kísérje el a barátnőjét az iskola orvosához.

- Ezt fogom tenni.

Két tanár támogatta be az iskolába Zolit. Az a pletyka járta ma körbe a Facebookot, hogy kicsapják. De jó lenne. Kárörvendő vagyok, de megérdemli, hogy egy jóval rosszabb intézménybe kerüljön.

Heni kint maradt velem, és egy tízes papírzsepit nyomott az orromba. Függőlegesbe állította a fejem, és korholt, hogy ne hajtsam hátra, mert akkor a vér a gyomromba megy, és az nem egészséges. – Szerintem egy egész orvosi könyvet elmondott nekem.

- Jól vagy? – simogatta a karomat. Ott ültünk a padon, mint két szétfagyott veréb.

- Jól. – mondtam. Megleptem még magamat is, mert nem bőgtem el magam. – Köszönöm, hogy itt vagy.

- Hol máshol lennénk?

- Lau honnan tudta?

- Találkozott Pszichóval. Én meg láttam, hogy elkezdtek furán táncolni – ránéztem -, eltoltad, hátrafelé araszoltál, ő feléd, lehetett sejteni. Túl szép volt, hogy igaz legyen.

- Máté is mondta ma, hogy ne foglalkozzak vele.

- De Pszichó! – Heni morgott kicsit. – Komolyan mondom, hogy megtépném. De szerintem, abból sem értene.

- Meg akarom szívatni.

Heni magabiztosan mosolygott.

- Mind a kettőt bízd rám.

- Mit forgatsz a fejedben? – kérdeztem. Érdekesnek hangzott, és már megint kimaradtam valamiből.

- Megtudod, hogyha esik majd a hó. – válaszolta, még mindig mosolyogva.

Váááá…. Miért nem tudok soha semmiről? És már megint ez a fránya hó.

- De még mindig nem havazik. A net csak nem hazudik.

- A világháló sem lát mindent. – már éppen faggattam volna tovább. – Gyere, csillagharcos. Megnézzük a sulidokit.

- Meg Laut.

- Meg őt. Kész. Szerintem jelmezt tévesztett. Rocky-nak kellett volna öltöznie. – röhögte el magát.

Nevettem vele, mert hát, igaza volt.