5. fejezet - VI.

A tornaterem felé menve nagyon, nagyon, nagyon szerettem volna elsüllyedni. Lehajtott fejjel mentem, mert amikor a többieket néztem, mindenki fancsali képét láttam. Mások tapsoltak. Az A-sok eleresztettek egy „ez szép voltot”, sőt, egy-két lányon láttam, hogy úgy igazán örül annak, hogy Cell közelébe nem megyek többet.

Kaptam különböző jelzőket is. A leggyakoribb a vesztes szó volt, aztán meg a ribanc.

Igazából, nem is az volt a legnagyobb baj, hogy láttak minket összeveszni, hanem az, hogy mind a Mátéval történtekről is értesültek, mint a Zoli iránti érzelmeimről is. Ráadásul, eddig mindenki Szilvit tartotta Máté nagy numerájának, most már engem.

Lehet ennél rosszabb?

A tornateremig azt hittem, hogy nem. Ott szembesültem a Sors fura fintorával – legalábbis, ilyen lehet, ha pofákat vág -, mert be kellett ülnöm egy terembe, ahol minden szempár rám szegeződött. Ráadásul nem futhattam el, egyrészt, mert nem hagyhattam Laut és Henit magára, másrészt, mert azzal tényleg magamra sütöm a bélyeget a történtekkel kapcsolatban.

A Sors pedig, fityiszt mutatott, mert amikor a teremben körbenéztem, megláttam Cell-t sötét szemmel.

A teremből elkezdték már kihordani azt, ami egy kicsit sem illik a halloweeni bulinkhoz. A rögtönzött színpad, amit általában az állami ünnepeknél szokott felhúzva lenni, már állt. Dobok és erősítők hangfalakkal együtt már fent voltak rajta, és egy pár mikrofonállvány is.

Nagyon sokan ültünk már a teremben, a zöld padlót alig lehetett látni. Mi is úgy ültünk le, hogy közénk egy fogpiszkálót nem lehetett még függőlegesen sem beékelni.

A színpadra felment a három A-s lány, akiket korábban helyettünk büntettek meg, mert kikiabáltak az ablakon. Lau egyből oldalba is bökött.

Eltették oldalra a mikrofonokat, majd beálltak kezdéshez. A szőke ciklon beszámolt, és egyszer csak megszólalt egy Beyoncé szám, a Single Ladies. A sok ugrabugrától körülbelül a negyedik sornál kiestek a ritmusból, és minden második szót lihegéssel helyettesítettek, de a fel-le szaladgálást nem hagyták volna abba. Mi meg, szakadtunk a röhögéstől.

Mire vége lett a számnak, szép csapzottak lettek. Pechünkre, elpróbálták még egyszer. Az sem sikerült jobban, csak még inkább kifulladtak.

Aztán jött egy halom tízedikes, akik előadták a Pitch Perfect című filmből az akapella lánytársulat záró számát. Egészen jó volt. Mi is dúdolásztuk.

- Heni, Laura, és Szandra. A színpadra, ha lehet. – mondta be a mikrofonba az énektanár. Egy aprócska vörös hajú nő volt, aki mindig pöttyös ruhákban járt. Most egy ciklámen színű blúz volt rajta, egy nagyon vastag övvel, és fekete alapon színes pontokkal. – Gyerünk lányok! – tapsolt kettőt. – Mozgás!

Felálltunk, mint három félbéna, és átbalettoztunk a többieken.

A három számunk.

Semmi kedvem nem volt énekelni. Beálltunk az első számhoz. A Hókusz Pókusz című filmből adjuk elő az I Put a Spell on You-t. Heni állt elöl, én Lauval majdnem a doboknál. Nem akartam felnézni, hogy szembesüljek a tömeggel.

Iván, ahogy kértük, teli torokból felüvöltött a színpadra, hogy:

- De hát ezek a Sanderson nővérek! Boszorkányok és gyerekeket esznek! – szokásához híven túlzásba vitte, mert azt is elárulta, hol tartjuk a seprűinket. A ruhákat és a kellékeinket Laura anyukája hozza majd később. Nem tudtunk mindent elhozni, szóval, csak ezért.

Kicsit túlzásba vittük a készülődést, de miért is ne tettük volna? A mi halloweenünk.

Akarom mondani, a többieké.

Heni megköszönte Ivánnak, hogy bemutatott minket, és már rá is zendítettünk. A közönség pedig, őrjöngött, és teljesen bevadult. Amikor nekik kellett jönni, énekeltek, és egészen jó bulihangulat kerekedett ki az egészből. Még a felügyelő tanár is rázta magát.

A következő számunk is érdekesre sikerült. Ennél már jóval felszabadultabb voltam.

Ezek után pedig, jött a fekete leves. Ehhez Zita is csatlakozott, mert négy lány kellett hozzá. A tanárnő a színpad széléről bekonferált minket, és a Lady Marmalade-ot. A srácok legnagyobb örömére, ott vonaglottunk, ahogy a négy énekesnő a klipben. Enyém volt Christina szólója is, ami eléggé hamis lett.

Amikor végeztünk, a csajok kérdezték, hogy még egyszer nekiugrunk-e, de mondtam, hogy csak a kiabálás miatt voltam hamiskás, élesben majd fog menni.

Vastapsot, és sok-sok füttyöt kaptunk.

Laura vissza is ment a színpadra, és megkérte a dj-t, kicsit sem aranyosan, hogy állítsa be neki Blondie-nak a Maria című számát, és simán letolta. Minden apróbb gond nélkül. Ennek hatására az első sorok felálltak, és egy kis méretű dühöngő alakult ki helyettük, ahol a diákok ugráltak. Több helyünk lett leülni.

Elmentem Cell mellett, aki gúnyosan bámult rám.

- Mi az? – köptem felé a kérdést.

- Lady Marmalade. Stílusos. – végigsimított a kecskeszakállán. – Illett hozzád a nóta.

Hozzá se kellett tennie, hogy mire céloz. Tudtam én azt nagyon jól. Lehajtottam a fejem, és visszaültem oda, ahol a cuccaink voltak.

Átkulcsoltam a lábamat, és az államat a térdeimre tettem, úgy figyeltem Laut, ahogy éppen felszántja a színpadot.

A szám végén hajlongott, és még vissza is tapsolták volna, ha a tanár nem mondja, hogy tovább kell menni.

Cserébe felkonferálta Cell-t. Nem is tudtam, hogy magánszámot ad elő.

Felment egy akusztikus basszusgitárral, és követte őket egy B-s tizenegyedikes, gitárral a kezében. Leültek két mikrofon elé. Már az első akkordokból tudtam, hogy mi következik.

„Every time we lie awake

After every hit we take

Every feeling that I get

But I haven’t missed you yet”

Aztán jött egy másfél verse, és becsuktam a szemem, mert jött a refrén.

„I hate everything about you

Why do I love you?

I hate everything about you

Why do I love you?”

Az egész tömeg visszahangozta a dalt, ami roppant idegesítő volt. Amikor félrenéztem, akkor láttam, hogy Zita ül valahol a sor végén, és mosolyogva figyeli Cell előadását. Mutat valamit, majd a mellette ülő lánynak magyaráz. Kissé hátrébb pedig, észrevettem Mátét, aki hol Zitát figyeli, hol pedig lefelé néz, viszont rendületlenül a bordásfalat támasztja.

Akkor megfogalmazódott bennem egy gondolat, és felálltam.

Megigazítottam magam, és elrontottam. Felnéztem a színpadra, ahol Cell a következő sorokat intézte hozzám. A szeme szinte átdöfött.

„Only when I stop to think about you, I know

Only when you stop to think about me, do you know?”

Kis kihagyás, és ismét refrén.

A földbe gyökerezett a lábam. Utál. Nagyon is utál engem. A legjobb fiú barátom nem bír elviselni, és ezt magamnak köszönhetem.

Ahogy botladoztam a többiek térdei között, hallottam, ahogy Cell torka szakadtából kiabálja, hogy „I hate, you hate, I hate… why do I love you?”

Na, ez egy jó kérdés.

Már pont odaértem Mátéhoz, aki rám nézett, amikor elfelejtettem, hogy még legalább egy embernek a lába van kettőnk között. A bakancsom orra beakadt, és Máté elé zuhantam.

- Elegáns. – röhögött ki, és tartotta a kezét, hogy felsegítsen.

- Gondoltam, hogy felejthetetlenné teszem az érkezést. – poroltam le magam.

- Nos, sikerült. Jó volt a Lady Marmalade, Xtina. – mosolygott rám

- Kicsit Avrilesre akartam venni a figurát, mert hogy nem akarok utánozni senkit sem, de aztán rájöttem, hogy jobb, ha inkább az eredetinél maradok, mert ha utánozni kezdek, akkor igazad lett volna, hogy utánozós majom vagyok, és az nem vetett volna rám túl jó fényt. Amúgy sem nézne ki jól egy punk burleszk táncos, nem igaz? – kérdőn néztem fel rá.

Máténak a fejére fagyott a mosoly.

- Mindig meg tudsz lepni. Majd egyszer tanítsd meg nekem is a bőrlégzést.

- Mit? Miért?

- Mert csak akkor tudsz ennyit dumálni, ha nem veszel levegőt. Tuti, hogy a bőrödön keresztül csinálod.

- Persze, és a mutatóujjammal iszok. Mork vagyok Orkról.

Elnevettük magunkat, viszont az agytekervényeim hamar lefagytak, mert tudtam, hogy nem azért jöttem ide hozzá, hogy viccelődjünk. A többiek gondolom, akik felénk pillantgattak, figyelték, hogy mikor vállaljuk fel magunkat, vagy tudom is én. Rettentően kellemetlennek éreztem.

- Oké. – hova is tettem a bátorságom? Ja, tudom. Az a másik ruhámban maradt.

- Lökd. – válaszolt Máté komolyan.

- Valószínű, hogy utálni fogsz azért, amit most mondani fogok neked. – kezdtem, és éreztem, hogy összeszorul a gyomrom. Akár feleléskor. Sóhajtoztam, hogy időhöz jussak. – De nagyon szépen kérlek, hogy ne szakíts félbe.

Mutatta, hogy alig hall valamit, ezért kimentünk a terem elé, és újra, a kezeimet tördelve elmondtam neki, hogy ne haragudjon rám.

- Jó. – ennyi volt a válasza, ami olyan, mint a talán.

- Először egy kérdés. Zita megtalált? – nemlegesen megrázta a fejét. – Az jó, mert legalább nem küldted el a vérbe.

- Mondd inkább, mert nemsokára mennem kell majd.

Tudom, mindig azt tanítják, hogy ne szóljunk bele más dolgába, engedjük, hogy a dolgok a saját tempójukban történjenek meg, és hagyjuk rá két emberre őket. De ha két ember totálisan vak, akkor muszáj közbeavatkozni, nem?

De kár, hogy a füzetlapok nem adnak tanácsot.

- Tutira ki fogsz akadni. – mondtam neki, és inamba szállt a bátorságom. Hirtelen annyira butának éreztem magam, mint a sárga földön heverő rózsaszín majom. Páran elsétáltak mellettünk, és utána összesúgtak. Hú, de izgi, amikor két ember a folyosón beszélget.

Persze más a tészta, ha a két embert már hírbe hozták.

Egy szuszra elmondtam neki mindent, amit csak tudtam. Hogy Zita mit gondolt, hogy érez, miről beszélgettünk, miért beszélgettünk. Máté néha komolyan, érdeklődve hallgatott, aztán csodálkozást olvastam le az arcáról, megdöbbenést, és szerintem az alkoholból való józanodás stációit is produkálta alkohol nélkül a hallottaktól.

- Vége. – jelentettem ki, hogy tényleg vége van, most már szólhat, hogyha szeretne. Nem történt semmit. – Hahó! – hadonásztam kicsit a szeme előtt. – Föld hívja Mátét! Máté jelentkezz.

Az utolsót géphangon próbáltam mondani.

- Ja, itt vagyok. – rázódott vissza a valóságba. – Nem is tudom, mit mondjak. Nem tudom, mihez kezdhetnék ezekkel az információkkal.

- Mondjuk, kezdetnek reagálj rá.

- Zita olyan nekem, mint neked Cell. Sokáig nem történt semmi. Koriztunk együtt, lógtunk együtt, zenéltünk együtt, de semmi extra nem volt. Jó időtöltés volt, mígnem elkezdtem egyre többet érezni iránta, viszont még mindig csak a barát zónában voltam neki. Meki, és semmi romantikus nyálazás. Aludtunk is együtt, egy ágyban, többször is, nem történt semmi. Tegnapig. Mozi után kiakadt, megnyugtattam, hazamentünk, bensőségesen beszélgettünk… - rám nézett. Bólogattam, hogy tudom, mit akar mondani. – Hajnalban pedig, ameddig aludt, rájöttem, hogy nagyon is szeretem. Jobban, mint akarnám szeretni. Felébredt, mondtam, hogy el kell jönnöm, és megbeszéltük, hogy barátok maradunk. Hiba volt ez az egész.

- De te is tudod, hogy nem volt hiba.

- És azt is, hogy nem leszünk többé barátok. A hagyományos értelemben vett barátságunknak annyi.

Megnyújtotta a nyakát.

- Piszok nehéz ez az egész. – folytatta. – Nem tudom, mit mondhatnék neki. Elmondta a srácnak, akivel csak jártak, persze mondtam, hogy ne tegye, és azóta nem beszéltünk. Küldött egy halom levelet meg üzenetet nekem, de egyre sem válaszoltam. Nem tudom, mit mondhatnék neki.

- Mondd azt, hogy szereted.

- De az ciki.

- Dehogy ciki! – horkantam fel. – Feleannyira tűnnél gyengének, mint most gerinctelennek.

- Wow. Az Avril-klón növesztett agyat. Miért nem mondtad, hogy bölcs vagy?

- Mert ez csak két liter kávé és tizenkét órányi sírás után tudom produkálni.

- Imádlak. Komolyan. De nem tudom.

- Mit nem?

- Hogy mit csináljak.

- Menj oda hozzá, mondd el neki, hogy mi játszódik le benned, és mondd, hogy szereted.

- De mi van, ha visszautasít?

- Nem fog.

- Honnan veszed ezt?

- Csak tudom.

- De, ha nem sikerül?

- Ha meg sem próbálod, honnan tudhatnád? Örökre benned maradna, hogy „mi lett volna ha”. – a macskakörmökkel rájátszottam a drámaiságára. Úgy nézett ki, hogy használ. – Ha eddig barátok voltatok, és nem jön össze, attól még maradhattok barátok.

- Ezt nem tudhatod.

- Inkább lemondasz életed nagy szerelméről?

Nem tudott rá mit reagálni, csak bólogatott. Megjegyzendő, hogy később nézzek utána annak, hogy miért van az, hogy mások dolgában mindig biztosabbak vagyunk, mint a sajátunkéban. Olyan könnyen jött a tanács. De ha nekem mondja azt valaki, hogy menjek oda Cell-hez, akkor tuti, elhajtom.

Megtenni mindig nehezebb, mint megalkotni az elméletet.

Máté állt, a teste merev volt, de a szemei vízben úsztak. Nem, nem sírt, csak láttam, hogy gondolkodik. Őrlődik, hogy barátság, vagy szerelem. Amit nem tudott, hogy szerintem ebben a helyzetben csak vesztes lehet, ha azt mondja, hogy barátság.

Azt tegnap elvesztette. Innentől az volt a kérdés, hogy hajlandó-e feladni a büszkeségét azért, hogy együtt legyenek.

Hallgattam, vártam, hogy mi lesz, mit mond, mit fog tenni, bármit.

- Meg fogom próbálni.

- Mikor? – kérdeztem tovább.

- Ajj, már, hogy te mindig kíváncsibb vagy, mint gondolom.

- Szóval? Ne válts témát.

- Majd.

- Most.

- Majd.

- Hagyjuk. Gyáva nyúl.

Hátat fordítottam neki, jelszó, én elmegyek, és magára hagyom a gondolataival. Alig tettem két lépést, és visszarántott.

- Jó, most. De még egy valamit. – zsebre dugta a kezeit. – Sajnálom, ami történt. Amiket mondtam, amit tettem. A csókot is. Ha tudom, hogy belegázolok a kettőtök dolgába, akkor sosem teszem meg.

Szöget ütött valami a fejemben.

- Miért csináltad? Mármint, ezt az egészet? Mire volt jó?

Égni kezdtek a fülei, és nem nézett a szemembe. Végigpásztázta a falakat, az ajtókat, az embereket, akik továbbra is rólunk suttogtak a hátunk mögött. Szerintem még a kockákat is megszámolta az ingemen.

- Biztos, hogy tudni akarod a választ?

Bólogattam, de nem feleltem, mert egyáltalán nem tudtam, hogy akarom-e tudni. Amikor valaki ezzel kezdi, az már jó nem lehet.

Mára pedig, elegem volt a sírásból.

- Ígérd meg most te, hogy csendben leszel, ameddig elregélem.

- Megígérem - feltartottam a kezem, mint az amerikai filmeken az eskütételnél. Azért a lábam keresztben volt, hogy legyen egérutam.

Vett egy mély levegőt. Hű, de körülményes valaki.

- Több oka is volt ennek az egésznek. – szünetet tartott. Hagytam, mert ez egy igen ramaty érzés. – Azért szekáltalak sokszor, mert imádtam nézni, ahogy szenvedsz. Meg azért is, mert ha veled vagyok látványosan elfoglalva, akkor senki sem vesz észre abból semmit, hogy érzek Zita iránt. Azért lőttem túl a célon sokszor, mert a szórakoztatás volt a cél, meg a terelés, nem pedig a poén. – újabb szünet. – A csók. – igen, az az átkozott csók. – Cell a barátom, és kérlek, végképp ne mondd el neki, hogy elárulom. Beszéltünk rólad. Hogy nem tudja, hogy tudhatná meg, hogy tekintesz rá.

- És erre a legjobb mód kideríteni az volt, hogy megcsókolsz?

- Hé! – dörrent rám. – Azt mondtad, hogy csendben maradsz.

- A lában csuriban volt. – dörmögtem magam elé.

- Faja. Na, de vissza, csók. Szóval, egyszer dumáltunk rólad, és akkor megesketett minket, hogy nem szállunk rád olyan értelemben, és azt sem hagyom, hogy ma Zolihoz közelebb férkőzz, mint szeretné.

Eltátottam a szám.

Nem lehet igaz! Ez NEM igaz!

- Amikor ott voltunk a könyvtárban, megsajnáltalak. Emiatt az egész miatt, és meg akartalak vigasztalni. A lehető legidiótább módon igyekeztem. Ha tudom, hogy bejön utánad a könyvtárba, akkor nem teszem meg. De megtettem, ez alól nincs mentségem. Soha nem volt, soha nem is lesz. Egy dolgot legalább megtudtunk, hogy ti is ugyanabban a posványban tapostok, mint mi.

- Mi? – felszaladt a szemöldököm a homlokom tetejére.

- Egy csaj nem ordít ok nélkül. – körözött az orrom előtt, majd megérintette egy pillanatra. – Plusz, nem veszed így a szívedre, hogy mi történt ma. De ő sem. – az arcára bökött. – Ha nem lenne így, akkor ez a nap nem lenne.

- Szóval, mit akarsz ezzel, Dr. Love? – kérdeztem rá.

- Azt, hogy egy feltétellel beszélek Zitával. Ha ne is beszélsz Cellel.

- Egyet felejtesz el, hogy Zita legalább akar veled beszélni, de Cell bezárt, és bevehetetlen.

- Akkor játszd, hogy ő Minas Tirith, te meg egy komplett ork horda.

- Hahaha. – keresztbe fontam a karom. – Vicces vagy. De akkor sem kerülhetek a szeme elé, megmondta.

- Várd ki a jelmezes részt. Én beszélek most Zitával, te viszont, várj a nagy havazásra.

Nem értettem, de esélyem sem volt megérteni. Máté küldött egy sms-t valakinek, gondolom Zitának, megölelt, megcsókolta a homlokomat – de jó, hogy tizenöt centivel lejjebb, huh -, és el is tűnt mellőlem.

Vártam két percet, mire visszamentem. Éppen egy kilencedikes kornyikált valami számot a színpadon másodmagával, és te jó ég! Négy lány volt mögöttük, és rázták magukat a színpadon. Illetve, a feneküket rázták felénk, és ha jól értettem a szöveget, akkor arról szólt a szám, hogy a világban csak jó fenekű nők vannak.

Szép, szép, de semmi értelme.

A szerelem után minden popszám a fenekekről fog szólni… remélem, a következő állomás a lábujj lesz.

A lelátón megtaláltam Zitát és Mátét egészen bensőségesen beszélgetni. Átmelegedett ettől a jelenettől a szívem, és ugráltam is volna örömömben, ha nem hallok egy pikírt megjegyzést a hátam mögül.

Ki mástól jöhetett volna, mint Cell-től?

- Jól esett a kis légyott? – Iván kettőnk között állt, és hol itt volt a szeme, hol ott. Cell gunyorosan vigyorgott a nyomoromon.

- Nem sikerült enyhítened magadon az utállak-számmal? – kérdeztem vissza.

Hiba volt, mert Iván, a tőle cseppet sem megszokott módon, hátraarcot vágott, és otthagyott minket. Tényleg megmondta, hogy ő nem lesz lengyel kettőnk között, de még egy halvány Svájc sem. Inkább tengernek nevezi magát, és éli világát.

A reggeli hangulatunknak már nyoma sem volt, és csak én tehettem erről.

Szétziláltam a világ legjobb bandáját.

Hátat fordítottam Cell-nek, és megkerestem a lányokat.

- Hahó! – huppantam le az énekes fekete démon mellé. Lau jól megölelgetett.

- Hol voltál? – kérdezte Heni.

Elmondtam nekik a Mátés sztorit.

- Sejtettem. – vette tudomásul Lau.

- Úgy tudtam. – kontrázott rá Heni. Amikor ránéztünk, folytatta. – Tökre evidens, hogy ez a helyzet van. Már a Mekinél sejteni lehetett, hogy van valami ma a levegőben. Meg nyilván… akármennyire is jó barátnők vagyunk. Hányszor is készítettünk neked kávét?

Utánaszámoltam.

- Sehányszor.

- Pontosan. Csak a vak nem látta, hogy mi a szitu.

- Ő is csak azért nem, mert szakadékba zuhant. – mondta Lau. – De amúgy, most akkor mi lesz?

- Máté valami olyasmit mondott, hogy várjam meg a havazást.

- Havazást? November van.

- Október.

- Egy nap ide vagy oda. Tökmindegy, akkor sincs még hó. – Heni előhalászta a telefonját, és megnézte az időjárás jelentést. – Igen, még se híre, se hava nincs.

Elnevettük magunkat, de nem jöttünk rá arra, hogy miért mondta Máté.

Az énektanár bemondta Szilvi nevét, mire az egész terem elcsendesedett. Némelyek járatták a szemüket köztünk, hogy mit reagálok majd rá, és tűkön ülve várták, hogy áztassam el. Mások a Máté-Zita kettőst nézték, hátha onnan számíthatnak egy jókora bombára.

Szilvi a festett hajához változtatta azt arcának színét (vörös). Eltűnt a mikrofon mögött. Két kézzel belekapaszkodott. Elindult a zene, már jött volna a szöveg, ő viszont, nem csinált semmit. Csak a földet bámulta.

Még egyszer elindították a számát, de semmi.

Mi bólogattunk. Valaki biztatásképpen beordította, hogy „menni fog, cicám”, amiről Szilvi feje inkább lila lett.

A tanár mutatta, hogy tapsoljunk, és páran össze is ütöttük a tenyereinket. Elsőre én sem néztem fel. Szám közben jött meg a hangom. Az volt a baj, hogy neki egyáltalán nem volt meg. Ha más nem, remélem az osztályelőadás alatt megszokja a tömeget és a bámuló szemeket. Reméltem.

Megtörölte az arcát – a reflektor piszkosul tud tűzni -, és bólintott. A dj újra elindította a számot, amit amúgy nem szeretek. Nem az én műfajom. Celine Dion.

Az első taktus után, amikor bele „hmm mmmm m”-zött a mikrofonba, ránk nézett, és átváltott magabiztosra. Ránk mosolygott. „yeeeah”

Elindult a világ legjobb That’s The Way It Is-e. Nem szeretem, de a második refrénnél már én is énekeltem. Felszabadultan, hadonászva, Lauval teljesen átélve a dal mondanivalóját.

A tömeg fütyült, tapsolt, és ujjongott, hogy még egyszer énekelje el, de Szilvi szegény, nemet intett a fejével, és villámgyorsan lehúzott a színpadról.

A helyét Pszichó vette át, és a világ legrosszabb dala vette kezdetét. Nem tudom, kinek kell egy zsebnyi napfény, de a lányokkal úgy döntöttünk, hogy nekünk nem. Összeszedelődzködtünk.

Kifelé menet láttam és hallottam, ahogy Iván és Cell karikírozva a lányt, előadják a saját verziójukban, hörögve, ugrálva, kicsit metálosabbra véve a figurát. Páran csatlakoztak is a hirtelen kialakult pogóhoz.