5. fejezet - VIII.

Lau anyukája pont olyan, mint a lánya, csak már negyven éves. Papíron. Szeretnék olyan negyvenes lenni, mint ő. Szépen tud öregedni, és hátközépig érő sötétbarna haja van, dús, és nem őszül.

- Mi újság van csajok? – kérdezte, amikor három tizenéves landolt a nyakában. Megölelt minket egyszerre, és mindenkinek a fejére adott legalább egy puszit. – De jó, hogy most nincsenek itt a fiúk.

A tizenéves kamaszoknak, szokásuk rácuppanni az idősebb nőkre. Iván kimondottan kedvelte Lau anyukáját, saját elmondása szerint, sok közös volt bennük. Mi egyet fedeztünk, fel, hogy ugyanúgy szereti a heavy metált.

Cell pedig, mindig addig-addig bókolt neki, míg Lau anyukája elpirult. Na igen. Mindenki máshogy udvarol. Egy ember is udvarolhat másnak kétféleképpen. Az egyiknek bókokat suttog, a másiknak leordítja a fejét.

Mindegy. Elkalandoztam.

- Most énekeltük le a többieket. – dicsekedett Lau a próbánkkal. – Hú de már úgy várom, hogy mindezt jelmezben tegyük. Elhoztad mindet?

- Aha. A csomagtartóban van. – ezzel rárontottunk egyszerre hárman a kocsira. Lau anyukája nagy nehezen elszakított minket a vastól, és a csomagtartóra akasztva mutogatta a ruhákat. Jól láttunk a lámpafényben is.

A Lady Marmalados fűzők nem éppen egy sulibuliba alkalmasak. Reméltük, hogy azért szemet hunynak afelett, hogy most az egyszer fog ez megtörténni. Az osztálytáncos ruhánk sem volt különb, de egy egész osztály csak nem kap intőt, ha már flashdance – az egyik lány – pólóban, bugyiban és harisnyában flangált egész nap.

Vissza a ruhához. Mindegyikünké fekete, és bőr, meg latex, selyem és szatén. Taperoltuk őket, csak annyit tudtunk rá mondani, hogy hű. Meg há. Meg wow!

Elhozta a másik két számhoz is a ruhákat, és már előre elképzeltük, mennyire jó lesz majd az előadás. Hiába, Lau anyukája tehetséges varrónő a szabadidejében.

Annyira filmhűek lettek a ruháink. Teljesen bezsongtunk.