5. fejezet - XI.

Az orvosiban komoly kétségeim támadtak azzal kapcsolatban, hogy az iskolánk orvosa tényleg orvosi egyetemen szerzett diplomát.

Először azért, mert amikor mi is bekopogtattunk, és meglátta, hogy még mindig vérzek, elsápadt. Majd Laura nézett, aki a vértől szabályosan szürke lett, és tőlünk kérdezte, hogy most mit csináljon vele.

Másodszor azért, mert megkérdezte, hogy vérzik-e az orrom? Nem elég nyilvánvaló?!

Harmadszor pedig azért, mert kijelentette, hogy nem tud velem mit csinálni. Jeget csomagolt valami rongydarabba, majd az arcomra szorította.

- Nem értem, mi folyik itt ma. – hüledezett a számítógép előtt pötyögve. – Délelőtt két srác jött be összevert fejjel, az egyiknek kissé repedt a kézcsontja. Most két lány. Napközben pedig, egy halom vágás, meg égési sérülés, meg tűnyom.

- Halottak napja van. Biztos megszálltak minket a szellemek. – Jelentette ki Laura.

- Na, ne vicceld el. – válaszolta a doki rá se nézve.

- Köztudott tény, hogy ahol túl sok a negatív energia, ott kapu nyílik az alvilágra, ahol a legtöbb démon átjöhet, aki testet keres. Minél fiatalabb a test, annál könnyebben szállják meg. – mindannyian Henit néztük, aki fapofával folytatta. – Parapszichológia alapfokon. A Spektrumon láttam.

- Az teljesen hiteles forrás. – bólogatott Lau. – Dokibá. Mondja, mi lesz a kezemmel?

- Jég, hús, borsó, amit találsz a fagyasztóban. Amúgy semmi. Mozgasd, és nem fog zsibbadni. Mára még mi vár rám?

Azt hiszem, hogy költőinek szánta, de egyszerre vágtuk rá, hogy: „Zoli”.

- Miért? Vele mi történt?

- Laura. – mutattam a barátnőmre, aki emlékeztetőül felemelte a karját.

- Értem. De ha egy mód van rá, akkor vigyázzatok jobban egymásra. Ez már nem játék. Amit ma műveltetek, az komoly.

- Köszönjük a leckét. Tanulságos beszélgetés volt. – válaszolta a dokinak Heni.

Amikor kijöttünk a dokitól, ő tovább ment az igazgatói felé, mi lemaradva slattyogtunk az osztályterem irányába.

- Hát, hihetetlen egy nap ez a mai. – mondta Lau.

- És még nincs vége. – tettem hozzá.

- Gondoltad volna reggel? Hogy ez lesz? És nem huszonnégy óra alatt, hanem a fele idő is elég arra, hogy boruljon minden. – hüledezett.

- Nem gondoltam volna. Azt meg végképp nem, hogy az álmom rémálomként elevenedik meg. A fiúkat elvesztem, és szétzilálok mindent magam körül.

- Azért Mátét és Zitát jól összehoztad, és ezzel ledolgoztad a karma felé az összes tartozást. – így Heni.

- Gondolod?

- Aha. Minden okkal történik. És mindent meg lehet váltani. Nézd a dolgok jó oldalát.

- Ennek az egésznek ugyan, mi a jó oldala.

- Megtudtad, hogy Zoli milyen. Összehoztad a suli új álompárját. Cell tudja, mit érzel, te is, hogy ő. Már elméletben csak az van hátra, hogy megszívassuk Pszichót, meg hogy titeket összeboronáljunk. A mérleg nyelve pozitív.

Néztem rá.

- Tudod, mindig elámulok azon, mennyire másképp is képes vagy kezelni a dolgokat. Ha nem jók a helyükön, átpakolod őket, és kész van a lelki békéd.

- Tisztaságmániás vagyok. Ha egy porszem nem lehet rossz helyen, akkor egy gondolat sem.

Hárman háromfelé kezdtünk el hajlani a röhögéstől.

- Hé, hé, hé! – futott felénk Máté. Szó szerint fékezett előttünk. – Mi van? Most hallottam, hogy Lau is bunyózott ma. Üss bele. – tartotta az öklét Lau felé, mire az inkább passzolta a gesztust. – Fáj?

- Aha, de nem vészes.

- Szóval. Mi van? Jól vagy? Szétverjem?

- Nem kell. Ők már gondoskodtak róla, szóval, megleszek. Azt hiszem. – mondtam. – Zita?

- Stúdióban. Oda megyek éppen, nem titeket kerestelek. – tartotta fel a kezeit.

- Honnan hallottad amúgy?

- Pszichó.

- Hogy ez a perszóna mindig képbe kerül. – káromkodott Heni.

- Jé, ez ilyet is tud? – mutatott rá Máté.

- Ez? Inkább Ő! Élőlény vagyok, nem tárgy.

- Bocs, bocs, bocs. Darth Mutter. Ártatlan kijelentés volt. Na, de én lépek. A bulin találkozunk.

Máté megölelt. Túltengett benne a szeretet, amit meg is értek. Ha az ember szerelmes, biztos, hogy a keblére akarja ölelni az egész világot szőröstől, bőröstől.

Torokköszörülés.

Na, ne. Megint ezt ne.

Amikor totálisan lassított felvételben eltávolodtunk egymástól, akkor a következőt láttam: Lau a beteg kezén rágja a feketére festett körmeit, amitől a fogaira ragad a festék. Heni a szája szélét harapja be. Máténak pedig, olyan arca volt, mintha a kaszást látta volna.

Lassan megfordultam. Nagyon jól tudtam, kit fogok ott találni.

Iván volt mögöttem. Totál csalódottan nézett hol engem, hol a padlót. A többiekre rá sem pillantott. Láttam, hogy a rágóizma mozog. Tehát, ideges.

Végül, mégis csak megszólalt.

- Tudni akartam, hogy jól vagy-e. De látom, hogy minden a legnagyobb rendben. Jó kezekben vagy.

Lehet még ezt fokozni? Nem. Nem is tette.

Mátéra nézett, és bólintott neki, majd szalutált, és elment. Máté megveregette a hátamat, és utána eredt. Heni is szaladt a fiúk után.

Hogy ki miért ment abba az irányba, máig nem jöttem rá. Úgy tippelem, hogy Iván Cell miatt rohant. Máté azért, hogy megállítsa, mielőtt még nagyobb baj lesz. Heni meg ment, mint tanú.

Ott maradtam Laurával. Most sem sírtam.

- Azt hiszem, hogy most sírnom kellene. – üresen néztem magam elé. A hangom is furcsán idegennek tűnt. – Úgy tűnik, hogy kisírtam a tartalékaimat.

Lau felbüfögött a hirtelen jött röhögő rohamtól, de visszafogta magát.

- Nem kell sírni. Bőgtél ma már eleget. Hidd el, hogy szerintem most hónapokig nem kellene semmiért sem pityognod.

- Te ismersz ilyen szavakat? – néztem rá.

- Szeretem magam butábbnak tettetni, mint amilyen vagyok. Remek védőpáncél ám. Olyan dolgokat is megtudok így, amit másnak nem mondanak el.

- Szóval nem csak szép vagy, de fifikás is? – böktem oldalba. – Menjünk öltözni. Nincs kedvem díszíteni.

Mentünk is.

A terembe remegő gyomorral értem be, hátha ott lesznek a többiek. Üres volt, csak a cuccaink voltak benne. Lauval az asztalunkhoz mentem, és kicsomagoltuk Kimet és Mrs. Lovettet.