6. fejezet - I.

A nagy ugrálásban egyszer csak a Nightwish Ghost Love Score-ja átváltott egy nagyon lassú zenére, amit az első taktusból felismertem. Leizzadva lemerevedtem, és zsigerből felfelé pillantottam. A felettünk lévő négy lap egyszerre engedett el egy-egy saroknál, és hullani kezdett belőle valami.

Apró, pici hungarocell darabok estek a fejünkre, mint… megannyi hópehely! Havazás.

Lemerevedtem.

Hó. Havazás. „várj a nagy havazásra”

Nem akartam elhinni. Ott álltam a terem közepén, Kimnek öltözve, és hullott rám a hó!

Akarva-akaratlanul is felemelkedett a kezem a levegőbe, és ha nem is szól a zene, belül úgyis éreztem volna. Lassan pörögtem és mosolyogtam, mert beleéltem magam a jelenetbe, hogy mennyire jó már ez. Szinte repültem, éreztem, hogy nem vagyok a padlón. Valahol két centivel felette pörgök lassított felvételben.

Mindenki örült a hónak. Pár metálos arc próbál belőle golyót gyúrni, de mivel nem ragadtak össze, azzal dobálóztak, amit fel tudtak két kézzel markolni. Lau és Heni is ott vigyorogtak, hogy mennyire jó már, hogy megjött az első hó. Tudom, nem igazi, de bőven elég ez így október utolsó napján.

Addig-addig forogtam, hogy észrevétlenül pörögtem neki a létrának. Megakadtam feltartott kézzel, de a súlyom megbillentette a hatalmas vaslétrát, amiről valaki lefelé mászott éppen.

Az alak rám kapta a szemét, és ahogy megdőlt a létra, a srác suhintott a kezével, mire éreztem, hogy éles fájdalom nyilall a tenyerembe, és valami melegség kúszik a vállam felé.

Hamar rájöttem, hogy a létrán Cell állt, akinek a dolga az volt, hogy leeressze a lepedőket. Lefelé jött, amikor elvesztette az egyensúlyát, és hogy visszanyerje, lendített magán egyet a kezével, amin ollók voltak, és elvágták a tenyeremet.

A melegség meg a saját vérem volt.

Pislogás nélkül meredtem a kezemre, amit a csuklómnál fogtam. Heni pedig visított egyet, mire a zene egy nyikordulással megszűnt, és mindenki rám szegezte a tekintetét. Cell is leugrott a létráról, és Heni kezébe nyomta az ollókat.

Cell elkapta a csuklómat, és nyomni kezdte, hogy elálljon a vérzés. Ahogy felnéztem rá, és a fintorom sírássá változott, megéreztem a fájdalmat. Lau zölden ácsorgott Iván mellett, aki fél kézzel tartotta, nehogy elájuljon.

Fájdalmasan néztem Cell szemébe.

- Basszus, Szandi. Sajnálom. – mondta csak nekem. – Nagyon fáj?

Hah… mint egy hálivúdi filmben, amikor valakinek egészen jól láthatóan kilógnak a belei, és valaki megkérdezi, hogy megsérült-e. Persze, nem rovom fel neki, ugyanúgy megijedt, mint én.

- Azt hiszem, az orvosiba kellene mennem.

- Gyere. – Cell lehajolt. Először nem értettem, mit akar. Felkapott a karjaiba, amitől a nyomás a padló felé kezdte húzni a kézfejemet. Heni ugrott oda, és felfelé tartotta a kezemet, némi nyomással. A tömeg, mint a Vörös tenger szétvált, hogy legyen helyünk, de nem tudunk időben elindulni.

Hollóné utunkat állta.

Karba font kézzel toporgott előttünk, és csücsörített. Bár öltözött volna fej nélküli lovasnak. Akkor nem látjuk az arcát. A csücsörítés ugyanis, a kicsapásokkor szokott előjönni nála. Mint másnál az idegből tikkelés.

Mögötte állt még pár felügyelőtanár. Ki rosszallóan nézett, más hunyorgott, hogy lássa, mi történt, és voltak olyanok is, akik a szájukat takarták a látványtól.

Mi meg álltunk előttük, mintha sóbálványok lennénk.

- Mégis, mi folyik itt? – kérdezte.

- Vér. – vágta rá Iván, és röhögött a saját poénján. Mi többiek csak mosolyogni mertünk.

- Ki vágta el Szandra kezét? – hűha. Akit a keresztnevén szólított, azt szereti. Legalábbis, ez a hír járta. Mily’ kitüntetett pozíció.

Ugyanakkor, ez egy baromi nagy baj előjele.

Cell. Második intő csak a mai napon? Kicsapás.

- Én voltam. – jelentette ki Heni felszegett állal. Felmutatta a kezében tartott ollókat.

- Nem is tudtam, hogy maga Ollókezű Morticia. – facsarta tovább a helyzetet.

Persze, Hollónénál volt a pont.

- Akkor Varga Marcell. Maga micsoda? – nézett Cellre. Nem akartam mondani, hogy egyre inkább zsibbad a kezem, és haladjunk.

A lüktetéstől ráadásul, esélytelen volt, hogy elfelejtsem a sérülést. Aú.

- Pinhead. – mondta a legnagyobb természetességgel.

- Micsoda?

- Cenobita. – felelte.

- Ceno… Mi?

- Sátáni követ. Tűfeje van.

- Magának ész sincs a fejében, nemhogy tű. Nos, hogy is volt ez? – csücsörített tovább.

- Cell csak leengedte a havat – ami még mindig hullott, mert pár ventilátor felkavarta őket folyton. – Elkértem tőle az ollókat, és ahogy forogtam, elvágtam Szandi kezét. Ennyi. – rántotta meg a vállát Heni.

Mindenki tudta, hogy egy pengeélen táncolunk.

- Nádasdi kisasszony, a hamis tanúzást is büntetik.

- Ez így volt. Bárki tanúsíthatja ebben a teremben.

Iván rávillantotta a szemeit a tömegre, akik egyöntetűen bólogatni kezdtek. Hollóné nézte őket, aztán minket, és oldalra döntötte a fejét.

- Valamiért, ezt nem akarom elhinni. Ám legyen. Vigyék a barátnőjüket újfent az orvosiba, aztán, Nádasdi kisasszony, kérem az ellenőrzőjét. – Heni bólogatott. – Valamiért nem vagyok meglepve, hogy a balhés ötös az, aki egész nap intőket gyűjt, meg kötéseket. Nem volt elég?

- Tudja, hogy van az, Hollóné, kérem. A jóból mindig keveset adnak. Repetázni kell. – mondta Iván, mire mind ránéztünk, hogy ugyan magyarázza el, hogy mi ebben a jó?

- Menjenek. De ma már nem akarom magukat látni. Sőt, hallani nem szeretnék magukról.

- Ha minden jól megy, szalagavatóig nem is fog. – mondta Iván. Még jó, hogy nem lapogatta meg Hollóné vállát, hogy biztosítsa, akkor is mi leszünk a sztárok.

Az igazgató elállt az útból, Cell pedig nekiiramodott. Éreztem, hogy Heni nem mindig tudja tartani vele a lépést, mert néha húzta a kezem, ami fájt. Az ujja is beleért a sebbe, ami meg csípett.

Iván meg cipelte magával Laurát, aki a neonok fényében szembesült a vérem eredeti színével, és eltüntette az arcából az összeset. Falfehér volt.

A sulinkhoz mérten az orvosi nem egy hű de nagy was ist das. Egy töpszli szoba, ami fehérre és világos zöldre van mázolva. Alig fértünk be öten a dokival és a két nővérrel együtt. Amikor Iván behúzta maguk mögött az ajtót, akkor mindenki értetlenül meredt ránk.

- Már megint maguk? – nézett szerencsétlenül ránk a doki. – Na, és most mi történt?

- A kezem. – mondtam, és felmutattam a tenyeremet, ami már szépen lilulásnak indult.

- Oh. Ajjaj. – felelte. – Tegye le ide. – Cell engedelmeskedett neki. Igazából a bőrszerkóját összevéreztem, de a feketén ez hál istennek nem látszott. A fehér ruhámon már inkább. Jó, hogy nem kölcsönzött.

A doki megnézte közelebbről is a sebemet, és a totálisan rezzenéstelen arcából ítélve… halvány fogalmam nem volt, hogy mennyire súlyos. Semmi mimika, csak néz, és hümmög. Vagy lehet, hogy így lélegzik. Abban sem voltam már biztos.

- Su… Súlyos? – kérdeztem, és megfeszítettem a számat, hogy ne sziszegjek.

Aztán még inkább vizsgálgatta, mire muszáj volt.

Iván elkezdett röhögni.

- Azért szólsz ugye, ha egy bazi nagy baziliszkusz lesz a falban?

- Nem vagyok pássssssssssszassssssszájú. – kicsit fájt a vattapamacs.

A doki odahúzta hozzám a székét, és előkészített valami átlátszó folyadékot, egy kis lelakatolt dobozkát, és fogott egy csipeszt, azzal meg egy vattát.

- Nagyon gáz? – kérdeztem kicsit magabiztosabban.

A doki nem mondott semmit. Ha az volt a célja, hogy megijesszen, akkor Oscart neki, mert sikerült. Fogta a tenyeremet, és először csak sima vízzel letörölte a karomat, a seb környékét, a sebemhez egyelőre nem nyúlt hozzá. Megkérte Henit, hogy mutassa meg az ollókat.

- Aha. – bökte ki végül.

- Aha, mi? – betorzult a fejem. – Aha gáz, vagy aha… aha mi?

- A pengék kicsit rozsdásak, de ahogy látom, csak a vége vágta el a tenyerét. Varrni nem kell, de elég mély. Ez a jó hír. A rossz hírből kettő is van. Az egyik hogy ki kell tisztítani a sebet, a másik kap egy szurit is.

- Ennyi a rossz hír?

- Ha megérzi a fertőtlenítőt, akkor lehet, hogy az nem lesz kellemes.

- Az mit jelent?

- Kicsit csípni fog.

Sosem találkoztam még sebfertőtlenítővel, úgyhogy nem volt viszonyítási alapom. A művelet viszonylag egyszerű volt. A doki az asztalra letett valami rongyot, ami tiszta volt. Az egész helyiségnek kórház szaga volt, de most a fertőtlenítő megcsapta az orromat. Rátette a tenyeremet. Megfogta a csipeszt, ami valami átlátszó folyadékban ázott addig. Fogott egy vattát vele, amit az egyik nővér két géz közé göngyölt. Az másik nővérke kitekert egy barna üveget, és letette a doki mellé. Rám mosolyogva annyit mondott csak, hogy sebfertőtlenítő oldat.

Gondoltam, jó. Nem tudok vele mit kezdeni. Lássuk.

- Felkészültél? – kérdezte a doki.

- Nem.

- Akkor nagy levegő! – és rátette a vattapamacsot a sebre. Áááááááááááááááááááááááá.

Nem kicsit csípett, hanem baromira csípett. A csillagos eget is láttam a plafonon hirtelen, és bárhová néztem, a fénylő pontok követtek. Az első sokk után jött a következő, mert hogy, a csúnya vágásom tenyérnyi hosszú volt. Ahogy a folyadék áztatta a bőrt, és a húst (?!), hirtelen melegem lett, majd remegni kezdtem. Hullámokban tört rám ez a fura érzés.

- Jól van, kész is. – mondta egy óra múlva, ami valójában tíz perc sem volt, de életem leghosszabb borzalmas percei voltak.

- Aú. – vonyítottam elhaló hangon. Vizes volt az arcom. Izzadtam és sírtam egyszerre.

Felnéztem Cellre, aki komoran szemlélte a történéseket. Amikor összenéztünk, akkor őszinte megbánást láttam rajta. Vett egy levegőt, és átnyomta magát a többieken.

- Hova mész? – kérdezte Iván.

- Látni sem bírom. – válaszolta Cell. Pedig, már kezdtem azt hinni, hogy megtört a jég.

- Ne menj el. – dörmögte a szőke, de Cell egy pillanat alatt eltűnt. Az ajtó halkan csukódott be mögötte, mégis olyan volt, mintha zengene tőle a folyosó.

A doki egy kis betadine-t tett egy másik labdacsra, és a seb környékét tapogatta vele össze úgy, hogy azért jusson a seb szélére is.

- Meg szabad kérdezni, hogy történt? – kérdezte ránk se nézve. Heni egy szuszra elmesélte neki. Válaszul nem kaptunk egy „aham”-ot sem.

Egy gézes ragtapaszt, vagy mit kaptam a tenyeremre, és a biztonság kedvéért még be is kötözte nekem gézből rögtönzött fáslival. – Rendben vagyunk. – nézett rám. – Ha egy mód van rá, most egy kicsit ne érje víz.

Felálltam.

- Nem, nem. Leül. Vagyis hát, megfordul, szoknya fel, harisnya le. Feneket mutat.

- Nem perverz ez egy kicsit? – hörrent fel Iván.

- A tetanusz miatt.

- Ja, az más. – vigyorgott. – Szandi ma már nem ül le. Apropó. Egy popipárnát is kérhetnénk neki? – a nővérek jóleső mosollyal nyugtázták a nyomoromat.

- Nem, az aranyereseknek van csak. – felelte a szemüveges nővér.

- Kár.

Halálra váltan és a megsemmisültség jeleit mutatva, feltornásztam a ruhámat, és amíg Heni tartotta nekem, addig az ép kezemmel lehúztam a harisnyámat az egyik partról.

A doki kinyitotta a kis lakatot, és hozott egy tűt is. Felszívott némi folyadékot, és egy egészen pici szúrást érezve – mit pici. Azt hittem, reflexből hátrarúgok – meg is kaptam a tetanuszomat.

Bah.

Iván meg teli torokból röhögött.

Oldalra néztem, és akkor láttam valami furcsát.

Lau állt, átsuhant valami az arcán, a szemei furcsán felakadtak, és egy szempillantás alatt szürkészöld lett az arca. A következő pillanatban pedig, összecsuklott.

- Lau! – kiáltottam, mire Iván egyből kijózanodott, és elkapta. A dokira néztem. – Nem bírja a vért. De ahogy látom, a szurit sem.

- Jó, akkor az Ász Csapat cseréljen helyet. Maga, vöröske – így Henire -, hozzon valami cukros üdítőt a hölgynek.

Heni dühöngve kiment az ajtón, míg én arrébb oldalogtam, hogy Iván le tudja fektetni Laut az ágyra. Az egyik nővér vizes kendőt tett a tarkójához, és kezdett is visszatérni bele az élet. Az arca halvány rózsaszín lett újra. Heni visszajött valami jaffával, azt hiszem.

Lau felült, kicsit csapzott volt, és kiitta a pohár tartalmát.

- Jobb már? – kérdezte a doki.

- Jobb.

- Magának nincs baja, nyugodjon meg. De a barátnőjére azért kicsit figyeljenek jobban oda.

- Ne aggódjon. Szemem rajtuk. – húzta ki magát Iván.

- Ettől most nem nyugodtam meg. – válaszolta szarkasztikusan az orvos. – Menjenek, és élvezzék a bulit.