6. fejezet - III.

Heni végül úgy döntött, hogy nem dumálja le Hollónét arról, hogy beírja neki az intőt. Főleg, miután Lau végig azzal szívta a vérét, hogy gyáva, meg nem is érettségizett le igazán, ha nincs legalább egy beírása, vagy rossz jegye. Mivel utóbbi lehetetlen, ezért inkább az előbbit választotta. Lau persze, elkísérte az igazgatóihoz, hogy tuti fixen leadja az ellenőrzőjét.

Magamra maradtam hát a sötét teremben a temérdek sok gondolatommal, és az egész napon járattam az agyamat. Amit már vagy százszor, ha nem ezerszer megtettem, sőt, oda is, meg vissza is. Mégsem jutottam előrébb.

Hol korholtam magam, hol nevettem a poénjainkon, néha pedig, bekönnyesedett a szemem, főleg, amikor Cell arca elém került. Akárhogy szorítottam össze a szemem, csak bekúszott az agyamba, és utáltam érte.

Láttam magam előtt a mosolygós arcát. Az értetlen arcát. A megbántottat, és végül persze, a dühöset. Főleg azt. Ha tudom, hogy ez lesz a vége, inkább beteget jelentek otthon.

Bár minden maradt volna a régiben.

Ott nihilizálódtam a sötétben, háton fekve az asztalon, és éppen már nagyon sajnáltam magam, amikor benyitott egy lány. A sziluettjéről ítélve az volt.

- Halihó! Botladozott oda hozzám Zita. – a hangjáról megismertem. Megkértem, hogy ne oltsa fel a villanyt, mert kiég a retinám. – Mi a baj? Miért vagy itt egyedül?

- Cell. – szerintem, bőven elég válasz.

- Mi történt? – szerinte, nem az. Kihúzott egy széket, és odaült mellém.

- Az történt, hogy elcsesztem az egészet. – mondtam, és a két tenyerembe fogtam volna az arcomat, ha az érintéstől nem szisszenek fel.

- Nagyon fáj?

- Kibírom.

- Nem hiszem, hogy elcseszted. Különben, miért rendezte volna meg neked a havazást?

Nem hittem a fülemnek.

- Mi van? Mi az, hogy Cell rendezte nekem a havazást?

Egy pillanat csend, mert szerintem Zita is rájött az árulásra.

- Nem kellett volna elmondanom, de most már mindegy. Elvileg nem lett volna havazás, de Máté beszélt vele. Megegyeztek abban, hogy szemet huny a csók felett, ha Máté havat csinál. Jégszobrot még nem tud profin faragni, de Hollóné belement a hungarocellbe. Felerősítették a plafonra.

- Kijárták ezt nekem nála?

- Mit gondoltál? Azért tudja a neved, mert szeret? Nem. – hagyta rám. – Azért, mert annyit hallotta, hogy szerintem névtapadása lett. Engem is leszandizott ma. Na, de a lényeg, hogy Cell valóra akarta váltani neked a kedvenc jelenetedet. Nem is akart ollókezűnek beöltözni. Azt nem számoltuk bele, hogy nekitáncolsz a létrának, ő meg elvágja a kezed.

- De most meg azt mondta, hogy látni sem bír.

- Azt nem tudom, miért mondhatta. – gondolkodott el. – De ha haragudna rád, vagy közömbös lenne, ezt nem lépi meg, ezt tudom. Nehéz volt elterelni a figyelmedet arról, hogy becsempésszük a golyókat. Tuti, hogy észrevetted volna, ha nem azzal vagy elfoglalva, hogy – rám mutatott. – Sírj.

- De semmi sem változott.

- Persze, mert megvágott, és csúnyán vérzett. Nem éppen azzal volt szerintem elfoglalva, hogy most elmondja neked, hogy érez. De el akarta. Tőlem kért tanácsot.

- Mi? – a kedvenc kérdésem.

- Ma félrehívott, hogy beszéljünk erről. Megkérdezte, hogyan mondja meg, hogy szeret téged.

- És, mit mondtál neki?

- Hogy mondja meg, hogy szeret téged. A körítés már az ő terve. Mi csak tartottuk a szánkat.

Nem hittem a fülemnek. Az egész napi szervezkedés, meg „nem értem” dolgok azért voltak, mert nekem akart meglepetést okozni.

Akkora egy barom vagyok! Holnap az lesz az első dolgom, hogy átváltoztatom a profilképem egy marháéra. Bőven lefed majd engem.

- De elcsesztem.

- Elcsesztem, elcsesztem. Mit? Mit tettél? Semmit. Nincs itt semmi baj. Iván megkeresi megtalálja, idehozza, leültök, beszéltek, kész. Ennyi.

- Nem. Nem érted. Annyira dühös volt, és annyira láttam rajta, hogy mi játszódik le benne. Most meg, a rendelőben is úgy nézett rám, hogy ha lehetne szemmel verni, már behúzott volna egyet.

- Biztos vagy benne?

- Biztos. Sosem nézett így rám. Utált. Dühös volt rám.

- Hát, én is dühös lennék Mátéra, hogyha a kiszemelt hajó elé jéghegyet gördítene, mielőtt „szállnánk” az orrában.

- Tessék?

- Semmi. Csak azt mondom, hogy szerintem a helyzetben csalódott, nem benned.

- Azt sem tudom, hol lehet.

- Valahol az iskolában. Iván mindjárt itt lesz vele együtt. Tudod, hogyha valakit elő akar keríteni, akkor egy fal sem állítja meg.

- Jaja, tudom. De mi van, ha elment?

- Akkor holnap lesz. Akkor sajnos ennyi volt.

Mind a ketten összerezzentünk, amikor Iván becsörtetett. Bennem egy világ dőlt össze, amikor mondta, hogy kilógott az egyik terem ablakán. Mondták neki is. A suliban máshol nem volt, hangosan meg nem mondta be, mert ha kiderül, hogy az éj közepén eltűnik egy diák, akkor megnézheti magát.

Odajött hozzám, és megsimogatta a hátamat. Zita a sérült karomat simizte.

- Akkor most mi legyen? – hüppögtem. – Hol lehet?

Itt már kétségbeestem.

- Hova mennél, ha fájna valamit? – kérdezte Zita.

- A Dunának.

- Akkor keresd ott. – dörmögte Iván. Felnéztem rá. - Tuti, nem ment messzire, de az utcáról szerintem vagy a park, vagy a part.

- Melyik a valószínűbb? – kérdezett újra Zita.

- A part.

- Akkor menj. Falazunk neked. Valahogy. Megkeressük a lányokat, és valamit kitalálunk.

- Tényleg? – már-már ocsúdtam.

- Aha. – bólogatott. Igazából, csak sziluetteket láttam, de az arcukat nem. Tuti hogy tanácstalanok voltak. Áldásom a sötétért.

- Akkor megyek.

- Ne. Inkább fuss.

Felpattantam az asztalról, és nekilódultam. Halottam, ahogy Iván a teremből utánam kiáltja, hogy „Fuss, Szandi Fuss!”, Zita meg ráripakodik, hogy ez egy csendes akció. Nem néztem hátra. Befordultam a terembe, amit mondott. Hideg volt bent, naná, mert nyitva volt az ablak. Egyből meggondoltam magam.

Vissza futás a szekrényhez, kabát kikap, szekrény becsuk, futás vissza a terembe, kabát magamra ránt. Először fordítva, majd normálisan. Kiültem az ablakba. Elsőre csak az egyik lábam lógott ki. Amikor megbizonyosodtam arról hogy senki nincs az utcán, kinyomultam, és a part felé vettem az irányt.

A kabátot magamra szorítottam. Lényegtelen volt. A szoknya miatt eléggé fáztam.