7. fejezet - I.

Amikor lesétáltam a Dunapartra, egyből láttam, hogy Cell hol áll. A stég korlátján támaszkodott tökig bőrben, szétálló hajtincsekkel. Megremegett a gyomrom. A lábam alapból azt tette. Hideg is volt, ideges is voltam. Óvatosan, egyensúlyozva közeledtem felé. A töredezett betonon magas sarkúban nehéz megtalálni az egyensúlyunk.

Nem tudom, hogy hallotta-e, hogy jövök, de nem is kellett neki hallania. Tettem róla. Megszólítottam.

- Hát, itt vagy.

Megfordult. Zsebre akarta dugni a kezét. Mivel nem volt rajta, ezért kétszer végigsimított a combján. Végül a hüvelykujjait két karikába akasztotta bele.

- Hát, itt.

Álltunk egymással szemben, mint két szerencsétlen. Csípett az idő, és úgy voltam vele, hogy most vagy soha, de pontot kell tennünk így vagy úgy a dolgunk végére. Máshogy és máskor úgysem fog megoldódni. Ez a nap amúgy is eléggé méregdúsra sikerült.

Nem tudtam, hogy kellene elkezdenem a mondandómat. Álltam előtte, és még jobban összehúztam magamon a kabátomat. A reménytelenségnek nem tudom, melyik stációját éltem át éppen.

- Mondhatok valamit? – remegett a hangom.

- Azért jöttél ide, gondolom. – hanyagul vetette oda nekem.

- Nem akarod megkönnyíteni a dolgomat, igaz?

- Nem. Nem akarom.

- Jó. – a reménytelenségre rátett egy lapáttal a bizonytalanság.

Még egy kicsit álltunk. Hozzáteszem, nyáron is hűvös van éjfél felé, de november első napján a cipőtalp is a betonhoz köt.

- Szóval… - vacogtam.

- Szóval.

- Most mi van? Mindent megismételsz, amit mondok?

- Nem. Éppen elősegítek egy vallomást.

- Ezzel nem segítesz.

- Nem kell nekünk feltétlenül beszélnünk. Amúgy se venné jól ki magát. – néztem rá bambán. – Nem szeretnék bekerülni a „Szandi pasijai” füzetedbe.

- Ez nem volt szép. – hajtottam le a fejem. – És mindenképpen beszélnem kell veled.

- Miért? Minek? Nem volt elég a mai nap? Mi kell még, hogy felfogd, én nem akarok tőled semmit?

- Csak hallgass végig, kérlek. – annyira halk voltam, hogy lehet, hogy csak tátogtam, és a hangok a fejemben voltak. Feljegyzendő: keressek fel egy pszichológust.

Cell nagyon mély levegőt vett, és megköszörülte a torkát, majd egy biccentés kíséretében megkért, hogy akkor fogjam rövidre.

A rövidség valahogy így alakult:

„Tudom, hogy hibáztam, és hogy nem is keveset, de szeretném, hogy meghallgass úgy, hogy nem szólsz közbe. Ha egy kicsit is a barátodnak tekintesz még, vagy tekintettél valaha is, akkor hallgass meg. Szóval. Ez a mai nap egy jól megtermett félreértés úgy, ahogy van. Semmi sem az, aminek látszik, és csak pillanatképekből készítettél egy ítéletet, holott öt vagy hat másik ember végig azon volt, hogy téged józanítson ki, ugyanis, baromi nagy tévedésben vagy velem kapcsolatban. Reggel még minden a legnagyobb rendben volt, ameddig meg nem tudtam, hogy Zoliért lehet versenyezni. Egyszerűen csak elborult az agyam, és én akartam nyerni. Aztán megtudtam, hogy Máté és Zita között mi történt. Te láttál egy csókot, amit nem szabadott volna, mert nem is azért kaptam, mert szerelmesek vagyunk, pusztán csak megsajnált, és olyan volt ez, mint a Loreál. Megérdemeltem. Aztán te szétverted a fejét. Aztán lehordtalak, hogy miért verted meg, mert nem értettem az indítékodat, amit később a lányvécében megfejtettünk. Pszichó be akart árulni, először Zitának. Előtte tök hülyét csináltam magamból, de nem lényeg. Pszichó elmondta Zolinak, amit tud rólam, aki később megkeresett, és rám akart mászni a suli udvarán. – láttam, hogy felmegy benne a pumpa. – De nyugi, mert Lau leütötte. Aztán ott volt még Iván is, aki nem akar két részre szakadni kettőnk között, de persze, te azt is félreértetted. Aztán, a verekedés után vérzett az orrom. Máté ezt hallotta, és csak megölelt, hogy jól vagyok-e. Ennyi a nap nagy sztorija. Egy jó nagy FAIL! – kiáltottam rá.”

Unott arckifejezéssel csak ennyit reagált.

- És?

Dühbe gurultam.

- Hogy te mekkora egy segg vagy! Itt szenvedek éppen, hogy elmondjak neked valamit, ami már régen tárgytalan. Tettél róla, hogy ez legyen. Egy hólyag vagy. Nem. Tudod mit? Tudod, mi vagy? Egy felfújt lufi, ami elszállt saját magától! – rivalltam rá.

Az arca rezzenéstelen volt. Naná, a harcművészet annyit dobott rajta, hogy hűs fejjel tudta hallgatni még azt is, ami feldühítette. Kivéve, ha elpattan az agyában a húr.

- Szandi. – kezdte. Bár ne lenne a hangja ennyire kedves. – Tudod, azt hittem, hogy te a normális lányok közé tartozol. De ahogy megtudtad ezt a nevetséges versenyt, egyszerűen megvadultál. Olyan dolgokat műveltél, amit egy groupie szokott csinálni. Egyszerűen, nem tudtam, hova tegyelek, és minden segítségemet visszautasítottad. Semmit nem akartam jobban, csak a közeledben maradni.

- Hogy véletlenül se kerüljek közel álmaim pasijához.

- Ahogy hallom, inkább rémálmaid pasija. De igen. Nem akartam, mert mind tudtuk, mire megy ki ez az egész. Egy lányt akart, aki enyhít azon, hogy éppen nagyon egyedül érzi magát. Tudtuk mind. Az öltözőben tesi után mondta.

- Mit érdekel ez téged?

- Egészen addig nem érdekelt, ameddig meg nem láttam, hogy vérszemet kaptál. Azt hittem, hogy a hírre csalódni fogsz benne. Nem azt, hogy tapsolva… - nem tudott mi jött a szájára, de beszorult. - … szétteszed a lábad.

- Nem tettem.

- Akkor miért akart annyira téged?

- Mert akart egy olyan lányt is strigulának, mint én. – mondtam a bajszom alá suttogva.

Cell ezen azért megütközött.

- Úgy érted, nem volt semmi?

- Nem hát. Csak a két csók.

- Amiért majd kitekerem a nyakát. – tette hozzá. – És Máté sztorija? Te voltál a lány? – vont kérdőre.

- Nem. Zita volt. – hallottam, hogy ettől megkönnyebbül.  Nyögött egyet, és eleresztette, hogy „édes Istenem, kösz” – Nem én. Én csak rosszkor voltam rossz helyen.

Sok minden átfuthatott az agyán, mert nem válaszolt egyből.

- Mint mindig. – tett felém egy lépést. - Én. Sajnálom, hogy ordítottam veled. – mondta, és közelebb jött hozzám. – Nem kellett volna, rossz barátod voltam, és szeretném, ha ezt elfelejtenénk. Ott folytatnánk, ahol abbahagytuk. Szeretnék továbbra is a barátod lenni.

Nem hittem a fülemnek.

Kezdtem kételkedni abban, hogy ugyanazt a nyelvet beszéljük.

Beletúrt a hajába.

- Nem akarok a barátod lenni, Cell. – mondtam, és már megint az orrom hegyén volt a sírás. Életemben utáltam a bőgőmasinákat, és mindig kifikáztam, amikor a filmeken ezt csinálják a csajok. Nem hittem, hogy egyszer idáig jutok. Felnéztem rá.

- Jó. Rendben. Az első sulinapon majd behozom a nálam maradt cuccaidat. Ha megbocsátasz.

Elment mellettem. Egy percre becsuktam a szemem, hogy erőt gyűjtsek.

- Szeretlek. – mondtam a semminek. Megállt.

Nyeltem egyet.

- Hallod? – kérdeztem. – Azt mondtam, nem tudok a barátod lenni, mert nem akarok az lenni. Mást akarok tőled. Vagyis, téged akarlak. De nem, mint barátom, hanem, mint a párom.

A világ legbénább szerelemvallása lett belőle. Simán megértettem volna, ha nemet mond rá. Őszinténszólva, én se mondtam volna magamnak, hogy járok magammal.

Állt még mindig mögöttem.

- Tudtam mindig is, azt hiszem, és éreztem is, hogy ez jóval több, mint barátság, de egyszerűen nem fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy akkor mi most járjunk. Féltem az egésztől. – szóhányás indul. – Féltem elveszteni egy barátot, mert inkább legyél mellettem barátként, mint sehogy. Féltem attól is, hogy vissza fogsz utasítani. Mert hát, ugye, ez minden jel szerint benne van a pakliban. Meg mindig úgy éreztem, hogy azért figyelsz rám annyira, mert a húgodként szeretsz, és mivel egyke vagy, mindig mondtad, hogy olyan jó lenne, ha én a tesód lennék, és nem is gondoltam, hogy egyszer is eljutunk oda, hogy én is. Aztán több lett ez az egész. Többet akartam veled lenni, nem csak az iskolában, és nem csak hétvégén, meg gmail chaten. De ha barátok is maradunk egyáltalán, akkor is tudnod kell, hogy nekem sosem leszel sima barát. Jóval több vagy annál. Egy lelki társ. Szóval, csak akartam, hogy tudd, hogy érzek irántad. Szeretlek. Elfogadom, hogyha most elmész. Ne mondj semmit, csak vedd tudomásul, és menj el.

Elhallgattam. Ő meg eleve nem mondott semmit.

Már fordultam volna meg felé, mert szöget ütött a fejembe, hogy mi van, ha már rég nincs ott, és a természetnek vagy egy hobónak vallottam szerelmet, de akkor megállt előttem.

Őszinte volt a szeme, az arca viszont komoly.

Ilyen érzés lehet bedugni a guillotine-ba a fejünket.

- Mondj valamit. – tudom, hogy egy pillanattal ezelőtt mondtam, hogy inkább hallgasson örökre, mégsem bírtam ki.

Elmosolyodott, és megrázta a fejét.

A két hideg kezével megfogta az arcomat, és végig a szemembe nézett. A feje egyre közelebb és közelebb jött, és a végén megcsókolt.

De még hogy!

Dúdúdúúúúúúúúú, és dupla wow!

A hideg ellenére is meleg volt a szája, és kólaízű. Minél jobban csókolt, annál lejjebb ment a keze a testemen. A derekamnál fogva húzott magához, és szorított, mintha az élete függne tőle. Az egyik kezemet átvetettem a nyakán, a másikkal csak a levegőben kalimpáltam, mert fájt azért a sebem még mindig.

A lábam pedig, önálló életre kélt, és felemelkedett.

Igazi, filmbeli érzetű csókom lett. – Hivatalosan persze, ez életem első csókja. :)

Amikor végre elengedett, akkor sem ment távolabb. A homloka az én homlokomnak volt támasztva, még az orrunk is összeért. Szerintem engem nézett ilyen közelről, viszont az én szemem csukva volt még mindig.

- Vissza kellene mennünk, még mielőtt feltűnik a távollétünk. – suttogta.

- Ühüm. – remek válasz.

Eltávolodtunk, és megfogta a beteg kezemet, mire kicsit sem kecsesen felszisszentem.

- Fáj? – kérdezte.

- Nem, csak gondoltam, vicces, ha megijesztelek. – bámult rám. – Igen, fáj. Még mindig.

- Sajnálom, hogy megvágtalak.

- Baleset volt. Véletlen. – azt azért nem tettem hozzá, hogy először az futott át a fejemen, hogy nem egészen véletlen ez. – Csak óvatosan fogd meg.

Odanyújtott a karját, áthurkolta az enyémen, és még rá is tette a kezét. Nem mondom, hogy kellemes volt, de az, hogy ezt csináltuk, feledtette velem, hogy mi volt a mai napon.

Elindultunk lassan a hidegben vissza, az iskola felé.

- Miért mondtad a rendelőben, hogy látni sem akarsz? – kérdeztem. Furdalt annyira a kíváncsiság, hogy rákérdezzek. A nyugalom pedig, fokozta is.

- Nem mondtam ilyet.

- De emlékszem, hogy azt mondtad, látni sem bírsz.

Elgondolkodott.

- Ja, nem téged, hanem a nyílt sebedet, meg a fejedet, miközben szenvedsz.

- De nem ilyenkor marad ott támogatón a pasi? Milyen királyfi vagy?

- Ritkafajta.

Összemosolyogtunk egy puszi kíséretében.

Azóta is úgy érzem, hogy én vagyok a világ ura, meg megfogtam az Isten lábát. Meg rózsaszín minden. Meg két méterrel a föld felett járok. Meg minden ilyen, amit szokás mondani, amikor az ember szerelmes.