8. fejezet - IV.
02 – 03 h között
Volt egy
egészen kicsi nihil, mert az első, egy egész órás tombolás után a zenekar tudta
nagyon jól, hogy kénytelen valami szünetfélét tartani, ami kimerült abban, hogy
lassú számokat játszottak. Ebben a húsz perc-fél órában elmentünk a lányokkal
ügyes-bajos dolgainkat intézni, vettünk chipset az automatából, és kólát is,
hogy tutira ne aludjunk be a padokon.
Visszamenvén
az énekes kalóz felkonferálta a basszusgitárost, aki egy magánszámot ad elő a billentyűssel
karöltve. Cell beállt a mikrofon mögé. Heccelték kicsit egymást, amin a
közönség nagyon jól szórakozott, és el nem tudtam képzelni, mi fog jönni, mert
az I Hate már lement.
A
billentyűs belekezdett az első taktusokba, Cell beehümmögött a mikrofonba. A
katarzisnál már felé nyújtottam a kezem, csak úgy szolidan a tömeg széléről,
kólával a kezemben. Valahogy rám irányult a fény, Cell elmosolyodott, és
egymásnak kiabáltuk a kedvenc sorainkat:
„I see, can’t have you, can’t leave
you, there ’cause I must sometimes see you, And I don’t understand how you can
keep me in chains, And every waking hour, I fell you taking power, From me and
I can’t live Repeating the scenery over again”
Az
összes közül a legleslegkedvencebb Sonata Arctica számom. Ennek végeztével,
visszaállt a rend. Vagyis a káosz: újra sötét, a színpadon minden fény, és
jöhetett az utolsó nagy zúzás.
