9. fejezet - I.

Egy kis helyzetkép. Vasárnap reggel. Hat óra. Huszonnégy órával később, mint a füzet eleje. A legtöbb szülő elvitte a gyerekét haza, de mi, akik a telepen, vagy a környéken laktunk, még kint maradtunk a suli előtt kicsit.

Csapzott haj, elkenődött smink, átizzadt ruhák. Megnyúlt arcok. Cell a kőkorláton ült, én neki támaszkodtam, a fejemet a vállának döntöttem, és bámultam a felkelő nap látványa híján az első sugarakat a négyemeletesek mögött.

- Fáradt vagyok. – nyögte Heni, aki szemből ölelte át Iván nyakát, arcát teljesen belefúrva a Rettegett mellkasába.

Elfordítottam a fejem, hogy szemügyre vegyem őket. Iván nekidőlt a kőkorlátnak és Henit ölelte.

- Te. – szólítottam meg. – Ez most komoly?

- Mit mondjak? Anyám örülni fog, hogyha hazaviszem. – erre mind ránéztünk. – Tizennégy év után végre rend lesz a szobámban.

Még nevetni is fáradtak voltunk. Kövér párát böfögtünk magunk elé a novemberi reggelben.

- Te nem vagy normális. – dünnyögte Lau, aki zsebre dugott kézzel állt. – Legalább, egy kicsit figyelj oda rá.

- Nem járunk. – válaszolta Iván.

- Hiszi a piszi. – pimaszkodott a barátnőm.

- Nem én kaptam le a tíz körméről a németfant. – bökött a fejével H felé, aki csak megmerevedve állt, és a part felé nézett.

Lau elvörösödött.

- Hát, észrevettétek?

- Nehéz lett volna nem észrevenni, mert minden szem rátok szegeződött egy húzás kíséretében. – nyammogtam. Meg ásítottam, amitől Cell is ásított, és ez végigment az egész társaságon.

- De jó, hogy egy csomóan párra találtatok. Tök örülök neki.

- Aha. – nyúlt tovább az arcom.

- Mi a fene? – nézett Lau a kapun kitámolygó Zitára és Mátéra, akik kéz a kézben lépdeltek le a lépcsőn. Ők nem szenvedtek energiahiányban. Megkértem őket hogy töltsenek fel minket is.

- Húzzatok inkább haza, aludni. Sűrű nap volt. – jegyezte meg Máté.

- Az.  – böktem ki. Remekül tudok fáradtan társalogni. Eddig mindig azt állítottam, hogy akkor beszélek a legjobban angolul, amikor fáradt vagyok, mert megszűnik a gát. Kezdtem rájönni, hogy nem a szép kiejtésemen mosolyognak össze, hanem azon, hogy a szókincsem is az egy szótagú szavakra korlátozódik.

- Nektek milyen volt a halloween? – kérdezte Zita.

- Mindannyian kaptunk intőt. – kezdte a dolgok lényegi részével Heni.

- Ja. – kontrázott Iván. – Ti vagytok az egyetlenek, akik kilógnak innen, úgyhogy ti húzzatok arrébb érdekpecérek.

Máté hangosan elnevette magát, mire mindannyian rámeredtünk. Elkezdett kotorni a táskájában, és elővette az ellenőrzőjét.

- Ha ebbe a társaságba csak úgy kerülhetünk be, hogy intőnk van, akkor jogunk van itt lenni.

Néztük, és halál komolyan ez volt az ellenőrzőjükbe írva:

Tisztelt Szülő!

Lányukat / Fiukat igazgatói intőben részesítem, mert a halloweeni ünnepély alatt kiszöktek az iskola tetejére, és a sarkon állva várták a jéghegyet.

Hollóné (és dátum)

Elkezdtünk röhögni.

- Mégis mikor? – kérdeztem, amikor sikerült abbahagynom a csuklást.

- A zenekarok alatt szöktünk ki. Iván mondta, hogy szabad, és Máté szerette volna a „repülök Jack” jelenetemet. Pech, hogy a bizti boy meglátott, és riadóztatta a smasszert. Szerintetek, lesz olyan, aki majd megpróbálja valaha, és túlszárnyal minket?

- Túl korán van, most nem tudok bölcs lenni. – feleltem. Valahol mélyen őszintén remélem, hogy történelmet írtunk az iskolánkban jó időre. Nem azért, mert ne vegyék el a babérjainkat, hanem, mert ez nem helyes.

Na jó, meg hogy mienk legyen a babér még egy jó darabig.

Pár szülő begördült a gyerekéért, akik csetlettek-botlottak a lépcsőn lefelé. Minket kikerülve mentek a pihenést nyújtó hátsó ülések felé. Egy-egy szülő több gyereket is hazavitt.

A boldog pár is megjelent az ajtóban. Mármint, Pszichó és Zoli. Utóbbinak eléggé unott feje volt. Pszichó pedig belekarolt, hozzábújt, és megállás nélkül duruzsolt a fülébe. Zoli nézett minket egy kis ideig, majd lesajnálóan kihúzta magát és hátat fordítva nekünk, elmentek.

Pszichó hátra fordulva, pöpec jelet mutatott, és kacsintott. Elkaptuk a fejünket, és azon kezdtünk el röhögni, milyen gyerekeik lennének. Bárhogy is, gyorsan el kell majd venni tőlük.

Lau nyújtózott egyet, és bágyadtan pislogott körbe.

- Azt hiszem, hogy végleg vége van. Szerintem, már nincs itt senki, csak a tanári gárda.

Akik persze, addig nem mehetnek el, ameddig mi ott ücsörgünk a kövön. Ameddig nem sunnyogunk el onnan, addig az ő felelősségük vagyunk, mint lakótelepi, félreszocializált gyereklelkek.

- Ahham. Mindenki elment már haza. – eléggé vontatottra sikerült a válasz.

Olyan csendes volt minden. Reggel hatkor a város nagy része még alszik. Pár autó megy, zakatol a HÉV a távolban, hápognak a kacsák a Dunán. A fák nem neszeznek, az állatok valószínűleg a meleget keresik. A lélegzetünket is lehet hallani, és a kéményekből is száll fel valami füstféle.

Elkezdett rám vigyorogni.

- Mi az?

- Nem felejtettél el valamit?

- Valószínű, mert nem tudom, mire célzol. – motyogtam.

- Zimbl. A pasilistáról úgy pipáltad ki, hogy még további nyolc lapot felszántottál a tollal.

Igaza volt, mert egész nap eszembe sem jutott. Meg sem idéztem, és most már semmi értelme nincs, mert a kapu már nincs nyitva. Mondjuk, a szüleim valószínűleg örülni fognak, hogy nem osztozom egy punk sztárral a szobámon, aki ráadásul halott. Plusz, Cell is jobban örül, hogy ő győzött a … holtversenyben?!

De tényleg, annyi minden történt, hogy egy olyan pitáner dolog, mint egy halott keltés teljesen háttérbe szorult.

- Nem bánom. – mondtam.

- Neked az agyadra ment a halloween.

- Nem, komolyan. Jó nekem az élő pasi is.

Megveregettem Cell combját. Rámosolyogtunk egymásra, és kaptam egy puszit a hajamra.

Mire a srácok is elkezdték törölgetni a szemüket – ami a csoportunknál az indulás jele -, addigra kifejlesztettem egy egészen jó alvó taktikát. Ébrenlétet színleltem, valójában állva, nyitott szemmel aludtam. Szomjas voltam, éhes voltam – ezt a kettőt máig nem értem, mert annyit majszoltunk, hogy ha Afrikának adjuk, vígan elélnek belőle pár évig -, fáradt voltam, és ettől még jobban éreztem a kezemben a lüktetést. Ettől viszont, a sebem először igen alattomosan kezdett zsibbadni, majd apró tűszúrásokat éreztem, míg végül már a fájdalommal együtt rángtam.

Tíz perc múlva ideges kopogást hallottunk. Először a fákra néztünk, biztos egy madár. Egy darab varjút nem láttunk. Kopp. Kopp. Koppkoppkoppkoppkoppkoppkopp.

Üveg.

Felnéztünk a tanári irányába.

Hollóné ott csücsörített a tükröződő üveg mögött. A szemét nem láttuk, csak a száját. A rásütő naptól is ijesztőbbé vált. Egyszerre bólintottunk felé.

- Induljunk. – jelentette ki Cell, és felpattant. Iván is eltolta magától Henit. A srácok gavallérok voltak, mert hozták a mi cuccainkat is, plusz a hangszereket, már, akinél volt. – Mindenkinek megvan mindene?

Megálltunk, és megfordultunk. Ha Hollóné még figyelt minket, akkor most fagyott meg benne a vér, hogy mégsem megyünk még haza. Csak visszanéztünk, hogy nem hagytunk-e az utcán semmit.

Amikor konstatáltuk, hogy nem, elindultunk.

Az első kereszteződésnél elhagytuk H-t, aki a sulitól balra lakott, mi viszont, jobbra mentünk. Ott is álltunk még egy sort, és dumálgattunk a - tulajdonképpen – semmiről.

- Öröm volt veletek, srácok. Élmény volt. – mondta, és kotorni kezdett a zsebeiben.

- Veled is. – ütötte meg a vállát Cell. – Holnap koccanunk.

- Úgy érted, ma.

Cell elgondolkodott egy pillanatra.

- Ja, tényleg. Igen. Ma este.

H mindenkitől elköszönt. Lányoknak puszi, srácoknak kézfogás jár.

Néztünk utána egy darabig, mielőtt elindultunk volna. Amolyan szabály, hogy aki leszakad a csordáról, azt rögtön ki kell beszélni, nehogy elfelejtsük azt a sok-sok dolgot, amit nem volt időnk kivesézni nap közben.

Jobbára a tetkójáról, az alsógatyájáról beszélgettünk. Meg arról, hogy hiába nem szerves része az alap ötösünknek, azért hiányozna, ha nem lenne. A csendes tag. Vagy, valami olyasmi.

Csak sikerült elindulni újra. De nehéz lépni, miután a fáradt láb megpihen.

Elöl ment Máté Zitával kézenfogva. Utánuk Lau magányosan, majd Iván és Heni. Előbbi anekdotázott valamiről, utóbbi a földet vizslatta, és egy papírzsepivel felszedegette a nagyobb szemeteket. A soron következő kukába kidobálta őket.

Mi mentünk hátul Cellel.

Rám nézett.

- Jól vagy? – kérdezte Cell, de szerintem csak szóval akart tartani. Tudta, hogy képes vagyok menet közben elaludni.

- Persze, csak lekókadtam.

Véget ért a halloween.

Életem legszebb, és néhol legrosszabb napja. Sok sírással, és még több nevetéssel. Borítékoltuk azért, hogy valószínűleg nem lesz több ilyenben részünk.

Azért mertük remélni, hogy ameddig végzünk, még jó pár balhéban benne leszünk. Iván már kitalálta, hogy ha a szalagavatónkon nem is a karácsonyi bulit is emlékezetessé kellene tenni intővel.

Hm. Meggondolandó.

Bevonulhatnánk a suli történetébe, mint az „egy napos” csoport.