A csörgős játék
- Anya? Az én játékom
miért csöndes? Én is szeretnék nagy zajt csapni azzal, hogy pofozgatom a
gombócomat.
Pici Mucogó hiába
nyaggatja az anyukáját, az nem hajlandó neki csörgős játékot venni.
- Ne legyél szamár, Pici
Mucogó! – feddi meg anyukája a kiscicát. – A csöndes játéknál nincsen jobb.
Amúgy, azok a csörgősök semmiben sem mások, mint a tieid.
- De én hangosan
szeretnék játszani! – biggyedt le a kiscica szája.
- Szedj a mezőn
harangvirágot, vagy játszatok „Ki tud minél messzebb nyávogni” játékot. Mind
hangos és aranyos játék.
Pici Mucogó búslakodva
indult neki az erdőnek.
Ment mendegélt, és
belerúgott egy csokor kőbe, amik hangos csörömpöléssel csattant a többihez. A
kiscica szeme felcsillant.
Leguggolt a kavicsokhoz,
és egyenként felszedegetett tíz darabot. Belebugyolálta őket egy rongydarabba,
és összekötötte.
- Gyertek csak, gyertek,
kicsi kavicskák! Meglátjátok, a legjobb játékok lesztek a környéken!
A kiscica felemelte a
súlyos játékot, és dobálni kezdte.
Futott sebesen a
kiscica, és ott gurult előtte a játék, ami aligha volt csörgős. Annyira
összeszorította a kis zsákot, hogy a kavicsok nem tudtak egymáshoz ütődni,
ezért éppen annyira csöndes volt, mint az eddigi játékai. Egy óvatlan
pillanatban hatalmasat taszított a csomagon, és feljajdult. A játék nemhogy nem
csörgött, de még kőkeménynek is bizonyult. Kiborította a rongyból a köveket a
kiscica, és leült a tópart szélére.
Ott sírt-rítt, amíg fel
nem figyelt valami lágy zöngére maga mellett. Odanézett, és egy fehérfejű
virágot látott táncolni maga mellett.
Kecses volt, és
csörgött. Ahányszor a szél megrázta, csörgött. Pici Mucogó gondolt egyet, és
leszakított annyi virágot, amennyi már magától is rezgett. A virágokat is
becsomagolta, és ütögetni kezdte. Forgott erre is, arra is.
- Guruljál! – kiáltott
fel a kiscica, és megbökte a csomagot.
A csomag gurult egy
kicsit, a kiscica azonban csukott szemmel futott előre. Maga mögött hagyta a
csomagját, miközben önfeledten kiabálta, hogy:
- Gurulj csak, gurulj!
- Nézd a kis bolondot! –
mondta az egyik fecske a másiknak. – Magában beszél.
- Nem vagyok bolond. –
kiáltott fel nekik a kiscica.
Körülnézett, és a
golyócska sehol sem volt. A virág túl puha volt ahhoz, hogy gurigatni lehessen.
Pici Mucogó ismét játék
nélkül maradt.
Mi az, ami elég kemény,
de mégis csörgősen puha? – tanakodott magában a kiscica. Addig ment előre és
rugdosta a kavicsokat, mígnem arra lett figyelmes, hogy valami cicereg a lába
alatt.
- Aha! Ti lesztek a
játékom! – emelte markába a drágaköveket a kiscica.
Belefogta őket a
rongydarabba, átkötötte. Addig formázta, míg labda alakja nem lett a csomagnak.
- Úgy tűnik, ez lesz a
jó játék. Szedek még egy párat, hogy anyu otthon még többet tudjon nekem
csinálni. – gondolta Pici Mucogó, és máris elkezdte telepakolni a zsákját.
- Így ni. Most már van
elég kövem ahhoz, hogy ellegyek a következő hetekben.
Pici Mucogó hazafutott.
A drágakövek eszeveszetten csilingeltek a zsákban is, és a gombolyagban is.
Amint hazaért, az anyukájához sietett.
- Ejnye Pici Mucogó! –
korholta le a mamacica. – A drágakő nem bolondozásra való! – A mamacica eltette
a drágaköveket- De azért legalább lesz tartalékunk az ínséges időkre.
- Sziasztok!- érkezett
haza a cicapapa. Egy csomagot adott át Pici Mucogónak. – No, te kis kópé, mit
szólsz az új játékodhoz?
Pici Mucogó elvette a
dobozt. Kinyitotta, és minden eddiginél nagyobb mosolyra húzta a száját. Egy
valódi, pamutgombolyagot kapott pici csörgőkkel. Pofozgatta, görgette,
rugdosta. Azt sem tudta, hogy köszönje meg a szüleinek.
- Pici Mucogó! Pici
Mucogó! – szólt be a többi kiscica. – Gyere velünk játszani!
- Mindjárt! Várjatok egy
percet! – elbúcsúzott a szüleitől, és a labdájával együtt kisietett a
többiekhez.
Pár perc sem telt bele,
ő is ott pofozgatta a többiekkel a labdáját, amikor is nem akarta odaadni egy
szegényebb kismacinak. Erre a nyusziék lánya leintette:
- Hagyd őt is játszani.
