A fekete kereszt árnya - IV.

Mindenhonnan csak azt lehetett hallani, hogy kántálják, valaki égni fog. Még a gyerekek is kicsi, fekete bábokkal mászkáltak, és eljátszották ezerféle módon, hogyan ég el a boszorkány.

Kettő befutott a füstös kocsmába, neki egy ismeretlen lábának. Amint az egyik felbukott, heves bocsánatkérés közepette feltápászkodott, és futott tovább. Az anyja rendesen leteremtette. Egy férfi nagy csattanással csapta az asztalra korsóját. Zsíros ujjaival letörölte bajszáról és szakálláról a habot. Szeme felvette a kandallóban ropogó tűz színét. Kicsit sem bizalmasan mondogatta, hogy a boszorkány bizony égni fog, és ne lepődjön meg senki, ha fekete füst száll majd fel, amikor elég a gonosz.

Hogy mondandójának nyomatékot adjon, cifra káromkodás tűzött közbe, és az asztalt csapkodta.

- Én mondom nektek, az a Brenna az oka mindennek, ami itt történik. Ha tudnám, belé törölném a lábam. Phöjj. – köpött egyet. A csula ezüstös csillogással folyt le a falon. – Ennyit nem ér. Ha egy kicsit gondolkodtatok volta, akkor lándzsára tűzitek a fejét, már akkor, amikor ráolvastátok, hogy ő nyomott meg titeket álmotokban! Fokhagymát dugtok a szájába, és eltemetitek! Én mondom nektek, azon a kereszten többet nem pihen meg semmilyen holló! Az a némber még a füstjével is mérgezni fog! Az a nőszemély… az a nőszemély…

Egészen jól hallhatóan belezavarodott saját mondandójába.

A pincérnő vitt neki egy újabb korsó sört. Fél másodperc alatt csak a hab maradt az üveg alján.

- Az a nőszemély megmérgezte az otthonunkat! – csapott az asztalra. – Hé! Te ott! Igen, te! Te csuklyás. Mit lépsz a boszorkányégetésre?!

A csuklyában ülő alak, akinek az imént a gyerekek nekimentek, fejét a pöffeszkedő hájgúnár felé fordította. Ott ült, messze a tűztől, távol mindenkitől, egymagában, mint egy rossz ómen, vészjósló árnyék. Még így ültében is lehetett sejteni, hogy nem alacsony ember. A csuklyát annyira az arcába húzta, hogy szeme csak egy pillanatra csillant a tűzfényben.

- Úgy vélem – kezdte erőteljes, nyugodt, női hangon, mire minden férfiszem rászegeződött. -, hogy rossz embert küldtök a fekete keresztre, emberek. Brenna boszorkány. Valóban az, a szemének állása is elárulja. Nem kell látnom a szalmabábukat, hogy tudjam. De hogy ő nyomott meg titeket éjszakáról éjszakára? Nos, szerintem egy rúnákkal varázsló nem képes rá.

A vörös pofájú sörvedelő egy ujjával az ismeretlenre bökött, és már mondani készült valamit, amikor a saját mozdulatától visszariadt. Az idegen szemei ibolyásan villantak egyet. Hosszú, enyhén világító, fehér ujjak markolták a kupát, majd a nő érméket dobott az asztalra. Fémesen koppantak a fán. Ezután felállt, és szó nélkül kisétált a kocsmából.

- A boszorkánynak tán most hagytuk futni a segítőjét. – horkant fel a dagadt. – Hogy mondhat ellen egy városnyi embernek. Egy városnyi, tiszta lelkű embernek? Hogy merészel velem szembemenni, velem, aki igazságot teszek nap, mint nap. Zoarch isten jobb keze vagyok!

- Hűtsd le magad, Rolohov! – szólt a fogadós, aki a nagy kiáltozásra előjött a hátsó helyiségből. – Nincs annak a szerencsétlen átkozottnak senkije. Az átutazók nem tudják, min megyünk keresztül. De nem kellene minden, nálad nagyobb ismeretlen emberre köpködnöd. A végén még megjárod.

- Fogd be a szád, öreg! Különben sem volt ember.

Rolohov még dohogott pár percen keresztül, ameddig nem kapott még egy pofa sört, és még egy pár pálinkát. Aztán újra felcsendítette ékesen dörmögő hangját, hogy tovább szidja a boszorkányt, és éltesse saját magát.

- Vár a szobád, odafent, bébi. – mondta nyájasan a pincérnő, amikor már a vendégek igencsak megfogyatkoztak az ivóban. Rolohov tartotta magát. Vagy a sör tartotta őt, ezt igazán csak ő tudta.

- Rendben. – a sok alkoholtól légzése hortyogássá zsugorodott össze. – Aztán reggel időben ébresszetek fel, nehogy lemaradjak a nagy eseményről.

A fogadós az üres asztalokra pakolta fel a székeket.

- Hé, öreg! – a fogadós ránézett. – Az utolsó kortyot Athaenea-nak ajánlom. Az Első Anyának, az Istenkirálynőnek, hogy szabadítsa meg minden bűnétől Brennát, és lelke hadd nyugodhasson a túlvilágon. - Mo’on mellett. Tette hozzá gondolatban.

Rolohov felhajtotta az utolsó kortyot is, majd nagy nehezen, dülöngélve indult fel a lépcsőn, a számára előkészített szobába.

Beril egy ideig csukott szemmel hallgatózott a macska után, ami feltehetőleg a fogadósé volt, és véletlenül kint maradt éjszakára. Az állat kapart a spalettán, és nyávogott befelé a kis réseken. Hagyta évődni. Csak akkor nyitotta ki az ablakot, amikor szívében érezte, hogy a hajnal első sugarai már megjelentek az égbolton.

Szélesre tárta az ablakot, és beszívta a hajnal első illatait. Hagyta, hogy a macska a teste mellett beugorjon, és egyenesen az ágyában kössön ki. Szegény párának kell a pihenés. Egy furcsa hullám söpört végig a testén. Megállt, fülelt, még levegőt sem vett. Várt. De semmi sem történt. Szokatlanul nagy volt a csend mindenhol. Már ébren kellene lennie a hangoskodónak tagnapról. A székről felkapta köpenyét, és öles léptekkel kisietett a szobából.

Két ujját a falnak érintve minden szoba előtt elment, míg a folyosó végén, az egyik ajtónál ujját egy leheletnyi energia csapta meg. Mint egy tűszúrás.

Két mély lélegzetet vett, mielőtt lenyomta a kilincset. Halkan nyitott be a szobába. A rozoga spaletták ellenére is nagyon jól látta, mi van bent a szobában. Szemei hamar hozzászoktak a fényekhez. Jobbra semmi különös nem volt, de balra, az ágy felé egy furcsa jelenet szemtanúja lett.

Felakadt szemekkel, groteszk gerinctartásban találta ágyában Rolohovot. Feje vöröses-lilásan izzott, szemei kidülledtek, a nyelve is menekülni szeretett volna a szájából. Ahogy észrevette Berilt, felé nyújtotta görcsös ujjait. Se be, se ki nem áramlott levegő a dagadt testében.

Beril megbabonázva állt, és nézett. Jobbnak látta, ha nem avatkozik bele az árnyvilág kis játékaiba.

Egy reccsenéssel a puhos test az ágyra zuhant. Felette egy fekete ködgomolyag maradt, ami emberszerű formát vett fel, és lágyan úszott a levegőben. Közvetlenül a test felett, egyhelyben lebeget, majd egy pillanat műve alatt szertefoszlott a szobában, mintha ott se lett volna.

A pincérnő ekkor jött ébreszteni. Ahogy ránézett az elnyaklott, pufók szürkés-vörös arcra, egy éles sikoly hagyta el a száját, és Beril testének tántorodott. Majdhogynem elájult.

A lány eleresztette a másikat, és az ágyhoz ment. Enyhén fölé hajolva nézett a holttestre. A kitüremkedő nyelv fekete volt, akár a tinta. A bevérzett szeme az erek is feketék voltak. Beril le merte volna fogadni, hogy bármilyen sérülést, vagy bevérzést talál a tetemen, mint sötétek, mint viselőjük lelke.

Beril érdeklődve nézegette a holtestet. Nem ért hozzá, csak megvizsgálta. A fogadós ekkor ért oda, és hóna alá fogta a zokogó pincérnőt.

- Mi történt? – kérdezte az öreg, mire Beril mereven ránézett, és ennyit felelt:

- Megelevenedett a fekete kereszt.

A fogadós érthette, mire gondol, mert egy pillanatra sem látszott rajta, hogy még kérdezne valamit. Kitessékelte a nőket a szobából. Becsukta maguk mögött az ajtót.

- Az Istenekre! – fújta ki gondterhelten a levegőt. – Megnyomták. De ha Brenna börtönben van, akkor mégis… - rájött. - … Rossz ember ítéltek el.

Beril harcos volt, és vadász. De felfordult a gyomra attól, amit az emberek az égő máglya körül műveltek. Hogy egy amúgy is ártatlan embert küldtek a halálba, s ha ez még nem volt elég, megdobálták rohadásnak indult zöldségekkel, és záptojással. Egy-egy sikeres találat esetén pedig, széles vigyorral gratuláltak egymásnak.

Ugyanúgy ült az asztalnál egy bor társaságában, mint előző nap, amikor a fogadós letelepedett mellé. Törölgette az arcát, a száját.

- Asszonyom, ez aztán nagy hír lesz az Égi Fény ezen évében. A boszorkány megnyomta az ítélőjét, majd pedig, felette ítélkeztek. Egy könnycsepp nélkül égett el. – törölgette a szája szélét.

- Ártatlanként halt meg. – mondta komoran maga elé Beril.

- Miért gondolod ezt, szép asszonyom?

- Amikor meghalt, a lelke egy fehér felhőként szállt felfelé, nem volt súlyos és sötét, mint azok, akik előtte  a fekete kereszten enyésztek el. – Beril kortyolt a poharából. – A fekete kereszt pont azért fekete, mert a sok, bűnös lélek, aki életét vesztette azokon a deszkákon, benne ragad. De Brenna más volt. Tiszta, és ártatlan. Azért nem hullajtott könnycseppet se, mert bűn nélkül halt meg. Mo’on védelmében. Ha bűnös lett volna, akkor egy utolsót még ráolvas a lakosokra. Maga is tudja nagyon jól, ahogy mindenki, aki ennek a jelenetnek tanúja volt. Pusztán, most keresik a lelki nyugalmukat, hogy tényleg igazuk volt, és csak a szemük káprázott. – a férfi ijedten nézett. – Nyugodj meg, öreg. Akinek ez valóban nyomhatja a lelkét, az már valahol az Árnyvilágban van.

- Ha ártatlan volt, miért nem harcolt? Ha valóban igaz az, amit az asszonyom mond, akkor küzdenie kellett volna az életéért, sőt, tovább megyek, nem találta volna őt bűnösnek a kamara.

- Azt mondják, ha egy ember ártatlanul leli halálát, az Istenek a védelmükbe veszik. Nem érez sem félelmet, sem fájdalmat. Mivégre hullajtott volna könnyeket? Vagy, ugyan miért akart volna egy világon lenni, ahol ő csak rossz lehet?

- Egy runior arra is képes, hogy használja az ezerarc rúnáját. Könnyedén lehet, hogy megtévesztett mindenkit.

Beril abban a pillanatban értette meg. Nem egy boszorkány sötét lelkét látta, hanem Rolohov rohadó bensőjét, amit még maga sem tudott elviselni, ezért megfojtotta és összetörte az őt fogva tartó testet. Brenna pedig, csak egy csali volt ahhoz, hogy saját magáról a figyelmet elterelje. Rossz reggelre virradt, hiszen Rolohov rúnája saját maga ellen fordult. Vajon, Brenna hívta életre, vagy a dagadt maga? Egy ilyen gyilkosság is leveszi az ártatlanságot viselőjéről?

Beril, csak hogy még egy kicsit szóval tartsa az öreget, megkérdezte.

- Mondja apó, ha azt mondanám magának, hogy a haláltól való félelem miatt gyilkos lett egy lélekből, mit lépne rá?

- Azt, hogyha ez tényleg így van, kegyelmes asszonyom, akkor legalább akkora bajban vagyunk, mint maga, ha kiderül, hogy ön az utolsó Silentreat.

Beril nyugodtan nézett rá az öregre.

- Honnan tudta?

- Onnan, hogy csak egy Silentreat látja fehérnek a lelkeket, amik ártatlanul kerülnek a fekete keresztre.

Beril több érmét tett az asztalra, mint a bor mennyisége indokolta, és kiment az ivóból.