A Gonosz köztünk jár

Tavaly, a legmelegebb augusztusi napon egy sötét úr érkezett drága szülőfalumba. Arcát és bőrét nem lehetett látni, mert fekete kalapján gyászt viselt, ami eltakarta kilétét. Fekete köpenye teljesen fedte ruházatát. Fekete kesztyűs kéz fogta a fekete, halálfejes sétapálcát. A férfi magas és sovány alkat volt

.

Kecsesen szállt ki sötét hintójából ez a meglepő teremtés, és elindult a piac irányába. A faluban minden vasárnap rendeztek vásárt a legkülönbözőbb portékákkal. Minden kofa büdös volt és izzadt, hisz a pihenés ilyenkor idegen fogalomnak számított. Az emberek délibábnak fogták föl az idegent, aki szinte repült a forró aszfalt fölött. A jobb kezében borjúbőr tárca fityegett. Valami fura, édeskés dallamot dúdolt félhangosan.

Annál a standnál állt meg először, ahol gyerekeket árultak rabszolgáknak. Több, óriási ketrecben, több tucat éhező apróság várta, hogy megvegyék.

Többnyire koszos, alul- vagy túltáplált gyerek kucorgott egymás mellett. De volt egy kislány, aki kitűnt a többi közül. Feltűnően fehér bőre volt, kellemes testalkattal. Hosszú, szőke haja csigásan fogta közre a csodálatos babaarcot. Csillogó, kék szemei, borvörös szája hívogatóan hatott az idegenre. Tiszta volt, mintha nem fogott volna rajta a kosz.

Az idegen a sétapálcájával megkocogtatta ott a ketrecet, ahol a lány üldögélt:

- Mennyi? – kérdezte.

- Micsoda?

Horkant fel mellette egy feltűnően kese természetű férfi. Valószínű, hogy a lány apja lehetett, hisz hasonlóságuk szembetűnő volt. A férfi rosszallóan mérte végig az idegent.

- Ez itt – bökött ismételten a gyerekre. A fém csörgésétől mindenkinek a hideg futott végig a hátán.

- Semennyi. – vágta rá a férfi.

- Ingyen van? Miért? – kérdezett vissza az idegen.

- Nem ingyenes, de amúgy sem tudná megfizetni.

- Van pénzem. Elég.

- És ez a cingár gyerek nem tudna jó szolgálatot teljesíteni. Vigye inkább amazt. – mutatott a kofa egy fiúra.

- Nem. Ennél maradok. – erősködött az idegen.

- Minek ez magának?

- Semmi köze hozzá.

- Ilyet! – ámuldozott a férfi.

Az árus lehajtotta a fejét, és a zsebéből előhúzott egy koszos zsebkendőt. Letörölte vele a tikkasztó meleg miatt keletkezett igazgyöngyöket tarkójáról. Majd az idegen bal válla fölött elnézett, és hívogatóan intett valakinek.

Egy tenyere-talpas, pici, kövér nő lépett oda. Egy szemöldökétől, és hatalmas bibircsókjaitól, egészen boszorkányos kinézete volt. A tarka felső és bő szoknya, csak jobban kidobta alakját; méretes lábát szűk papucsba dugva, döngve vonszolta oda magát az idegenhez.

- Mit akar ez a faszi? – kérdezte barátságtalanul.

- Mit tetszik? – kérdezte az idegen.

A vénasszony közelebb lépett a férfihoz, aki érezte annak erős testszagát. Egymás szemébe néztek, illetve, a nő csak remélte, hogy a másik szemébe bámul.

- Mire kell magának ez a gyerek? – mordult a nő.

- Ha még egyszer így merészel hozzám szólni, - horkant fel az addig szinte suttogó idegen. – teszek róla, hogy lehetetlen legyen az életük! Ezt a hangot nem tűröm senkitől!

Az árus bűnbánóan szólalt meg: - Margó…

Ettől a nő is elkezdte sejteni, kivel is állhat szemben.

- Nézze. – kezdte a nő. – Én nem szoktam felemelni a hangomat, ha nincs rá okom. Nem mondtam, hogy a gyerek nem eladó, de az értéke felbecsülhetetlen. Amúgy meg, csak kíváncsiak vagyunk, miért pont ez a lány kell magának.

- Vagy úgy. – mondta az idegen. – Ha én nem kérdezek, maguk se érdeklődjenek irántam, márpedig, én nem vagyok kíváncsi. Legyen annyi elég, hogy nekem ez a gyerek kell, és bármennyit hajlandó vagyok kifizetni érte.

- Igen?

- Igen. Mindegyikben látok valamit, viszont csak őrá vagyok hajlandó alkudozni.

- Rendben. Egy pillanat.

Az asszony és a szőke férfi hátramentek. Látszott rajtuk, hogy nagy tanácskozásban vannak: a nőnek a pénz kellett, a férfinak a gyerek. Hadonásztak jobbra-balra, köpködtek, kiabáltak. Kis idő múlva visszajöttek, s a nő már sokkal jobban, magabiztosabban látott neki a dolognak.

- Biztos, hogy ezt akarja?- mutatott a lányra húsos, keléses ujjával.

- Még mindig igen. – felelte az idegen.

- Mire kell ez magának, ha csakugyan magának kell?

- Találja ki.

- Nem tudom. – felelte a nő. – Még azt sem tudom, hogy jó-e egyáltalán valamire?

- Ez a gyerek – kezdte a férfi – gyenge. Semmire sem jó. És lány. Csak a baj lesz vele.

- Nem érdekel. – tiltakozott az idegen.

- Rossz géneket örökölt. – szabadkozott a férfi.

Az asszony hű maradt önmagához, és előkaparta ordenáré természetét. Előrefurakodott, és elkezdett kiabálni és mutogatni.

- Látjátok ezt az embert? Meg akarja venni a szőke kislányt! Nem vallja be parázna vágyait! Nem érdekli semmi! Csak meg akarja venni!

- Margó! Csitulj már! – csattant fel a szőke.

- Pedig már megmondtam, hogy betegekkel és idegenekkel ne állj szóba! Ez a perverz pedig, mind a kettőt kiteszi! – kiabált a nő.

Az idegen megrázta a fejét.

- Ahogy kívánják. – mondta. – Így nincs semmi értelme.

- Béla!

- Viszlát! – mondta az idegen.

- Így már nem is kell? – hökkent meg a nő. – Csupán az árát akartam feltornázni, má’!

- Nem érdekel. Pár lépést tett előre, majd visszaugrott. A botjával hatalmasat csapott a ketrecre, amiről a megfáradt lakat hálásan esett a földre. Az ajtó kipattant, és a macskák gyorsaságával kirántotta a gyereket.

- Őt azért, magammal vinném. – a zokogó kislányt betakarta köpenyével, és sarkon fordult.

- Hé’, és a pénz? – horkant fel az asszony, miközben majd’ megfulladt a szotyitól.

Az idegen ügyet sem vetett rá. A hátrahagyott piaci söpredék csak bámult utánuk, ahogy az út végén a hintó eltűnik a forró, augusztusi napsütésben.