A három nővér

Epidémia, Klausztrofóbia és Demencia testvérek voltak. Hamar eljött az idő, amikor a három nővér fénye kihunyni látszott.

Epidémia magas, sovány nő volt, kékesszürke bőrrel. Klausztrofóbia alacsony és gömbölyded volt, de az idő vasfoga keményen beleharapott. Demencia volt a legfiatalabb, s most mégis ő volt az, aki a halálos ágyán feküdt.

A gyertyafény táncolt a falon, sejtelmesen világította meg a két nő fáradt arcát. Az egyik barázdái hol mélyebbek voltak, hol nem. A másik kiszáradt tagjai remegtek. Térdeltek a poros padlón. Nem imádkoztak, csak rejtőztek.

- Képtelen vagyok rá. – szólt a soványabbik. – Demencia a nővérünk.

Olykor fájdalmas sóhaj törte meg a csendes zokogást. Nehezen emelték húgukra a tekintetüket. Klausztrofóbia bólintott egyet. Epidémia szüntelenül varázsigéket mormolt, és különböző jeleket rajzolt a levegőbe. Így ment ez már hónapok óta, de tudták, az idő most jött el.

Odakintről behallatszott a vérszomjas szuka vad ordítása.

A félelem porként ül meg a három nővér körül.

A fájdalom démoni testet öltve cikázik a parányi házban.

A Közeledő lovának dübörgése remegteti a falakat, kardjának fémes csikorgása csontig hatol.

Klausztrofóbia egy üvegcsét vesz elő. Amikor kinyitja, sötétkék cseppek színezik meg lábai nyomát.

- Lehet, hogy kap még egy napot. – mondja Epidémia. – Nekem is jól jönne ennyi idő.

Klausztrofóbia nem válaszol, csak az asztalnak támaszkodik, és a testvéreit nézi. Sírna, de nincsenek könnyei.

- Te is tudod jól, hogy egyszer eljön ez az idő. – mondja szenvtelenül.

- Tudom. Csak szeretném, ha még nem menne el. Olyan fiatal.

- Magadat akarod megmenteni, vagy őt?

Epidémia arca még szürkébbé válik.

Már érezni lehet az enyészet leheletét.

Lovának patája vakondtúrásokat hagy maga mögött, melyből a pokol hordái nyúlnak felfelé.

A házakban sorra kialszik a fény.

Az állatok menekülnek.

A növények száradtan hajolnak szét.

Az elmúlás zenéje lágy tempót diktál.

A két nővér egymásra néz néha, látják a másik bűnét, s hogy minden megoldásnak egy a vége. Epidémia leteszi a leveleket, és idegesen fonja össze mellkasán karjait.

- Azt hiszem, mindannyiunkat szeretném megmenteni.

- Balga vagy. Az emberi érzelmek fertőzőek.

Klausztrofóbia hátat fordít nővérének, valamit babrál az asztalon.

Epidémia a legkisebbhez térdel.

A Hold nem karcolja az eget.

A csillagok elhalványulnak.

A levegő meg sem mozdul.

A táj halott lesz.

A Bestia betölti az étert.

A házban sötét lesz. A tűz kialszik. A nővérek csak sziluettjeiket látják, és szemük villanásait.

- Hát, megérkezett. – suttogja Klausztrofóbia.

Epidémia bár fázott, mégis izzadni kezdett.

Klausztrofóbia hangján hallani lehet, hogy halálra rémült.

- Engedd őt el, amíg nem késő.

Demencia az ágyon remegni kezd, egyre hevesebben rángatózni. Szájában véres hab csillan. Szemei fent akadnak, orrán bugyborékol ki a saját teste. Ömlik róla a víz, az izmai görcsbe rándulnak.

A levegőben édeskés illat terjeng.

Egy hosszú sikoly szeli át a teret.

A gyertyák fénye lassan tér vissza.

Epidémia és Klausztrofóbia rémülten bámul a húgára.

A nő fiatalabbnak látszott, tiszta tekintettel. A plafonra meredt. Epidémia csak most látta, hogy lilára szorította a kezét.

- Annyira gyönyörű, szeretnék mindig így emlékezni rá. – szipogja Epidémia, de könny nem hagyja el az ő szemét sem.

Megsimítja Demencia élettelen homlokát, és csókot lehel a kezére.

- Innen vigyázunk rád. Egy sokkal jobb helyre kerültél most.

Epidémia elmosolyodik, pillára megrebeg, és felül az ágyon. Száját eltátva bámulja Klausztrofóbiát, a légzése akadozik.

A kék cseppekből két felhő pöffeszkedik szerteszét.

Halkan nyaklik el, s mikor nővére utánanéz, akkor látja csak, hogy Klausztrofóbia kezében tartja a mérges fiolát.

Élettelenül borul az ágyra.

- Most már nem vagytok egyedül. – mondja fölényesen.

Elfújja a gyertyákat.

Kép forrása: disneyvillains.fandom.com