A háromízű csokoládé

Egyszer volt, hogy nem volt, élt egyszer egy parasztasszony. Volt neki egy tyúkocskája, és egy tehene. Egy nyári napon kivitte őket a mezőre, hadd leljék kedvüket a szép kilátásban, a zamatos fűben. Jártak-keltek, szaglásztak, nézegéltek, kapirgáltak, és kérődztek. Egyszer azonban találtak egy szem epret, egy kis darabka mogyorót, és egy csokiparányt. Nosza, azon nyomban haza is vitték, s az öregasszony megfejte a tehenet, megolvasztotta a csokit, ledarálta a mogyorót, és szétkente az epret. Először egy jó adag csokoládét kent szét, majd mézet rakott rá, még egy réteg csoki követte azt, az eper, még egy kis csoki, aztán a mogyoró, míg végül csokival zárta a sort. Az öregasszony nagyon szegény volt, így kályhára sem tellet neki, kirakta hát az édességet az ablakba, hogy a nap süsse meg.

Azon a hétvégén, pont aznap érkezett meg a néni két unokája: Rozi és Ferike. A pirospozsgás Rozi meglátta a süteményt, és odasúgta Ferikének:

- Nézd, támadt egy ötletem.

- Nosza, mondjad.

- Lopjuk el azt a süteményt.

- Nem bánom én, Rozi, csak a nagyi meg ne lássa.

- Majd olyan ügyes leszek, hogy észre sem fogja venni. – felelte Rozi.

Bizony, egykettőre olyan furmányosan emelték el a csokoládét, hogy a nagyi a rókákat vonta felelősségre. A két gyerek futott mindenen keresztül, és addig meg sem álltak, míg a közeli patak az útjukat nem állta. Ott ízibe letelepedtek, és Ferike hamar neki is akart látni a csokoládé elosztásának, de a csalafinta Rozi azt tanácsolta, még várjanak kicsit vele. A két gyerek annyira elfáradt a nagy futásban, hogy, ahogy elterültek, elnyomta őket az álom. Mind a ketten a sütiről fantáziáltak. De jó lesz megenni!

Ferike egyből elaludt, de Rozi ébren várta meg, míg testvérét elnyomja az álom. Ahogy Ferike egyenletesen szuszogni kezdett, Rozi felült, és a csoki egészét befalta, és a sok édességtől elaludt. Még arra sem volt ideje, hogy álcázza mohóságát. Később, egyszerre nyitották ki szemeiket.

- Hová lett a csokoládé? – kiáltott fel Ferike.

- Biztosan, te etted meg, ameddig én aludtam! – rivallt rá Rozi.

- Én aztán nem. Miket képzelsz te rólam? – kérdezte a kisfiú.

Csúnyán összevesztek, esküdöztek mindenre, hogy nem ők tették, mire kiszaladt hozzájuk a nagyi. Elmesélte, hogy a rókák látták, hogy ellopják a süteményt, ez nem titok többé. De hogy ki ette meg? Azt csakis az éjjeli tündér mondhatja meg, mert reggelre kivarázsolja a tettesből a csokoládét.

Több sem kellett a két gyereknek, mint ahogy hazaértek, egyből bebújt az ágyba mind a kettő, és Ferike azonnal el is aludt. Rozi bezzeg fent maradt. Kiszaladt a konyhába, és a csuporból hozott egy kanál mézet, tört egy kocka csokit, egy szem mogyorót is ellopott, valamint egy eperlevelet is hozott. A mézzel körbekente Ferike ajkát, a csokit belenyomta a tenyerébe, beleragasztotta a levélkét, és egy mogyorószemet tett az ágyába.

Reggel, mikor felébredt mindenki, az egész ház Ferikét csodálta. A kisfiú nem értette a dolgot, de egy vállrándítással elintézte.

- Na látod? Lopós vagy Ferike! Te etted meg a csokoládét! – rivallt rá a testvére, könnyes szemekkel.

- Egy tündér csak nem tévedhet, biztos így igaz. Sajnálom. – mondta a fejét lehorgasztva, Ferike.

Ferike szentül megfogadta, hogy többet semmit nem eszik el a testvére elől. Így van vége, fuss el véle.