A lélek átjárója
Igen.
Mindenki életében eljön egyszer az a pillanat, amikor a világ nyomása
elviselhetetlenné válik. Engem már nagyon nyomaszt néha az emberi butaság. Nem
értenek meg, és őrültnek, hülyének, sőt, egyenesen ostobának bélyegeznek meg
engem. Természetes, hogy az emberek tartanak mindentől, ami az általánostól
eltér. Nyugodjatok meg, nem fogok a végletekig tartó fejtegetésbe kezdeni az
alternatív egyéniségek meg nem értettségéről, a vámpíroktól való félelemről, és
a hasonló, oldalakon átívelő mende-mondákról.
Néha még én is meglepődöm azon,
hogyan szocializálódtam, és hogy ez milyen kihatással van az életemre, az
elmémre. Már anyám hasában sem éppen azt a nevelést kaptam, amit a normális
emberek. Mielőtt még bárki félreértene – nem átkozom a szüleimet, sőt, összeteszem
a két kezem azért, mert ők a szüleim, és úgy neveltek, ahogy. Szóval, édesanyám
még vagy már a szülőszobában is Stephen Kinget és Robin Cookot olvasott. Az
orvos előre megmondta neki, nem lesz ennek jó vége. De jó vége lett, nézzetek
csak meg engem. Nem vagyok bolond, csak furcsa. Szeretem a különlegeset, a
megmagyarázhatatlant, a halálhoz közel álló dolgokat. Írok róluk, lerajzolom
őket, sokszor eljátszom a gondolattal, milyen lehet megölni valakit. De hogy
megtenném-e? Nem. Vagyis nem hiszem, hogy csak úgy kipróbálás célján megtenném.
Most hazudtam. Mert megtettem.
Élvezettel és hidegvérrel, ahogy egy ember életét kioltottam, nem volt nagyobb
öröm. Azelőtt sem, azután sem. Ma sem értem, hogy tehettem. Már egészen
kiskoromban megfogant agyamban a gondolat. Azóta sem hagyott nyugodni, sőt,
anyám többször is el akart vinni pszichiáterhez, de én mindig azt mondtam neki,
addig ne aggódjon, amíg csak beszélek róla. Ma már tudom, rossz ómen volt
minden, ami csak megfordult a fejemben ezalatt a huszonegy év alatt. Jobb lett
volna, ha egy hozzáértő doktor foglalkozik velem. Semmit nem akartam elérni
vele, ami azt illeti, még szerettem is őt. Életem nagy szerelme volt. Remélem,
ha elmesélem nektek ezt a történetet, akkor végre megszabadulok a hangtól, ami
azóta az éjszaka óta kísért. Sikít bele a fülembe, és már-már nincs életem
tőle.
Biztos nem vagyok buggyant
agyú, hiszen kételkedem. Az őrült teljes tudatában van annak, amit tesz, és meg
van győződve arról, hogy normális. Én nem. Okos vagyok, értelmes és ügyes. Amit
tettem, mind alátámasztja igazamat. Olyan nagymértékű ravaszsággal viseltettem
az ügyben, mintha hasfelmetsző Jack lennék, csak nem voltam eléggé óvatos. Ez a
lényeg, és nem az értelmi állapotom. Oka annyi volt tettemnek, hogy nem bírtam
elviselni, hogy olyan körülmények közt élek szerelmemmel, ami ténylegesen
kikészített volna. Szóltam már nem egyszer róla, és kedves családjáról
kedvesemnek – aki ismer, annak talán a hócipője tele lehet már velem. Lényeg,
hogy az utolsó éjjel, mikor utoljára aludtam vele hitvesi ágyunkban, megöltem.
Ha már nem lehet az enyém, nem engedhetem meg azt sem, hogy az anyja tovább
mérgezze, szerettem lelkét.
Késő volt, mikor hazaértem.
Kedvesem bátyja a nappaliban tévézett, vagy aludt. Szerintem már csak a
hangyacsatát bámulta a szemhéján keresztül. Az anyja és az öccse annyira
nagyothalló volt, hogy észre sem vették, hogy bevágtam magam mögött az ajtót.
Felosontam. Az apja is otthon volt. Testének bűze a gyomromig hatolt, és
felkavarta a fél órával azelőtt megevett gyorskaját. Végül ott álltam a bezárt
ajtó előtt. Nem lehetett halkan kinyitni, hiszen nem is abba a tokba való ajtó
volt az, csak egyéb ügyességgel sikerült a helyére tenni. Álltam és azon
gondolkoztam, mit tegyek. A konyhában levettem mindent magamról, amit csak
tudtam, ami hangot adhat ki, majd visszalépkedtem az ajtó elé. Istennek hála,
könnyen lenyomtam a kilincset, és benyitottam. Mintha megolajozták volna, nem
nyikordult meg, nem dörrent egy hatalmasat, amikor belöktem. Még ment az Angyalok
háborúja a tévében. Azt kezdte el nézni, de érdeklődése minden filmnek, az első
negyed órájáig tartott. Hála ennek a rossz tulajdonságának, olyan mélyen aludt,
hogy azt se vette volna észre, ha ágyút sütök el a füle mellett. A fal felé
fordulva terült el a narancssárga szaténtakarón. Úgy terpeszkedett el, hogy még
ha akarok sem fértem volna el mellette. Kikapcsoltam a dévédét, a tévét is
kinyomtam. Teljes sötétség borult a szobára. Az ablakhoz léptem, behajtottam,
és összehúztam a függönyt. Most már az sem mondta volna meg, hogy bent vagyok,
aki látott bemenni. Hirtelen én sem tudtam, hogy ott vagyok-e. Leültem az ágy
szélére, és azon tűnődtem, megérte-e a másfél évi fáradozás azért, hogy most
vége legyen. Én voltam a rossz, minden tekintetben én voltam az ördög
szimbóluma; eleinte még elfogadott, aztán egyre ellenségesebbé vált, míg
kimondta az utolsó szót: vége. Ha már vége, akkor legyen teljesen vége. Talán
csak hét hosszú percig járattam az agyam végig a történteken, talán volt az fél
óra is, vagy talán egy kerek egész. Aztán döntöttem. Megteszem. Végleg véget
vetek neki, hisz ő akarta így. Annyira fájt, amiket a fejemhez vágott, amikor
megbeszéltünk mindent. Annyira nyomasztott minden egyes együtt eltöltött
pillanat. Annyira szívesen ráhánytam volna minden vele kapcsolatos,
felgyülemlett aggályomat, hogy azt ember el sem tudná képzelni. Már nem leltem
benne örömömet, nem láttam szépnek. Az a köd, ami annyira meghülyíti az ember
lányát, hogy magát szerelmesnek nevezze, elpárolgott.
Csak ültem az ágy szélén, és
végigpörgettem mindent. Eleinte még szerettem annyira, hogy nem akartam
megölni. Aztán csak hallgattam a horkanásokkal egybekötött szuszogást, és azon
kaptam magam, hogy megelevenedett minden elolvasott lap a Kínzások Könyvéből.
Láttam őt elevenen megfőzve, felakasztva, karóba húzva, és megijedtem. Soha nem
érzett öröm járta át a lelkemet. Arra a gondolatra, hogy szabad leszek, sírni
kezdtem. Szipogtam csöndesen. Lehuppantam az ágy mellé, és hol sírtam, hol
nevettem. Erre ő megmoccant, mintha érzékelte volna, hogy ott ülök mellette a
sötétben. Megfordult, és kényelembe helyezte magát. Nem mertem megmozdulni. Még
a végén felébredt volna, és kidob éjnek évadján a házból. Nem volt visszaút,
meg kellett csinálnom. Ha már eddig eljutottam, akkor véghez kell vinnem.
Tudtam, ha az éjjeli pisilés előtt nem teszem meg, sosem fogom, és örökké bánni
fogom.
Már éppen készültem felállni,
amikor a keze a hajamat érte. Nem túrt bele, csak végigsimította, gondolom,
álmában. Ahogy hozzám ért, megdermedtem. Lassan húztam el magam tőle, mire ő
felült az ágyban. Hasaltam a padlón, ha kikel az ágyból, végem van.
Mosolyogni kezdett. Hallottam,
hogy vigyorra húzódik a szája. Megnyugodott, hogy nincs semmi a szobában.
Kettőnk közül pedig, mindig én
voltam a félősebb. Volt, hogy megnéztünk egy özönvíz előtti horrorfilmet, és
neki egész éjjel át kellett fognia, mert másképp képtelen voltam elaludni.
Hiába, tudtam, hogy nehezen alszik vissza. Nem mertem megmozdulni addig,
ameddig vissza nem aludt. Félte, hogy egészen reggelig fent marad majd, vagy
visszakapcsolja a tévét. De csak ült az ágyban, és próbálta kitalálni, hogy az
apja a szomszéd szobában milyen műsort néz. Amikor ráeszmélt, hogy valami
paródia az, elterült a párnáján. Kezeit a feje alá fonta, és bámulta a nagy
semmit és az olcsó, világító bolygókat a plafonon. Megköszörülte a torkát.
Rossz szokás a dohányzás. Azt
eredményezi, hogy az ember, még életének fiatalságán is azon gondolkozik, a
mételyes szörny, ami már rég belülről rágja, mikor fog kiteljesedni a testén.
Persze, ahogy lett értelme annak, hogy leszokjon – természetesen, nem én voltam
az -, letette a koporsószegeket. De a köhögés megmaradt. Hallottam, amint ismét
a fal felé fordul. Mondom, ismertem már jól. Talán jobban ismertem őt, mint ő
önmagát. Ez már azt jelentette, hogy ismét közeledett szemére az álom. Már nem
kell sok, hamarosan beteljesítem a küldetésemet.
Mikor már nem neszelt, hanem
egyenletesen vette a levegőt, úgy gondoltam, felkelek a földről. Féltem, persze
hogy féltem, mi fog várni rám az ágyon, de erőt kellett vennem magamon, és fel
kellett tápászkodnom. Kényszerítenem kellett magam minden egyes mozdulatra.
Ahogy felnyomtam magam, és
oldalra pillantottam, láttam. Láttam az arcát! Az arcát! AZ ARCÁT! És a szeme?
Nem tudom. Talán nyitva volt, talán csukva, az árnyék éppen úgy esett rá, hogy
nem lehetett kivenni. Düh futott el, kegyetlen, mérhetetlen harag. És szerelem.
Aztán, mint a másodosztályú filmeken, a szívverésem minden más hangot
elnyomott. Csak a folyamatos dörömbölés, a fojtogató szándék, és a zakatolás,
ami ki akart törni a mellkasomból.
Farkasszemet néztünk. A
másodperc törtrésze alatt rájöttem, most vagy soha. Egyik kezemet a szájára
tapasztottam, másikkal a torkának estem. Egész testemben rávetettem magam, hogy
ne tudjon ficánkolni. A szívverésem szabálytalan lett, és fojtogatni kezdett,
mintha azt üzenné ezzel, hogy amit teszek, az engem is megöl. Részben így is
volt. Csak szorítottam a nyakát, most már két kézzel. Mégis hány perc volt? Nem
tudom. Csak a dobogás, a szüntelen dobogás. Aztán már az sem. Csak az
erőkifejtés okozta fülcsengés maradt. Akkor eszméltem fel őrületemből, amikor
valami erősebb átszivárgott a csengésen. Egy hang, amit nem felejtek el soha.
Egy hang, amit azóta is hallok, nincs tőle sem éjjelem, sem nappalom. Mintha a Hold
besütött volna a szobába, láttam a szemét. Rám nézett, és sírt. Kapálózott,
dobálta magát, átnedvesedett tőle a paplan. A szemébe nézve csak ennyit
hallottam: „szeretlek”. Nem mondta,
képtelen volt beszélni. A lelke mondta ezt nekem, ami megnyugvást és
megbocsátást hordozott magában. Aztán már nem küzdött. Elcsendesedett. A szája
elnyílt, szeme a befalazott eget kémlelte. Vége.
Tényleg vége volt.
Volt egy kedvenc tőre.
Elővettem a vitrinből, és a szívébe döftem. Kivágtam azt a vérző sebet. Még egy
utolsó leheletre futotta erejéből, és csak annyit mondott: „szeretlek”. Csak álltam a szekrény előtt, könnyek áztatta arccal.
Számat kezeimmel fogtam be, hogy ne kezdjek el kiabálni. A végén már
mosolyogtam. Nevettem a megszállt nyugodtságtól. Vége. Halott volt a kedvesem.
Felkapcsoltam a lámpát, és megvizsgáltam a holttestet. Valóban halott volt.
Végre megszűnt az a gondolat, hogy ha már nem lehet az enyém, akkor ne lehessen
senkié sem.
Ezután lekapcsoltam a villanyt,
és kisétáltam. Egészen hazáig mentem, karomban halott kedvesem szívével.
Innentől tekinthettek őrültnek, rátok bízom. De én még mindig állítom, nem
vagyok elmebeteg. Csak szerelmes.
Otthon egy ódivatú ládikába
zártam. Lefürödtem, benéztem apámhoz. Aludt. Azt sem tudta, hogy elmentem
otthonról. Hogy is tudhatta volna, amikor altatót kevertem az ebédjébe. Ő
alibit fog nekem szolgáltatni, ha elérnek hozzám a rendőrök. De miért is
jutnának el hozzám? Mert ott van mindenhol az ujjlenyomatom? Ott laktam egy
kerek évig, persze, hogy mindenhez köthető vagyok. De amilyen elborult elme az
öccse, biztos vele fogják kezdeni, és az erőszakossága miatt, biztos ő lesz a
gyanúsított.
Nem tudtam aludni. Csak az az
egy szó járt a fejemben, „szeretlek”. S még mondja valaki, hogy a szerelem nem
őrjíti meg az embert. Dehogynem! És nem is a tárgya, vagy a gesztusok, hanem
maga az elnevezése. Azt jelenti valakit imádni a végsőkig. De miért kell a
végsőkig imádni? És ha vége, akkor, hogy neki legyen jobb, engedjem el? Azt már
nem. Nem azért szerettem, hogy aztán egy fölösleges harmadikért elhagyjon. Így
a jobb mindenkinek. Így velem marad, boldogok vagyunk, és még át sem kellett
engednem másnak.
Másnap apám hamar elment. Arra
keltem fel, hogy csöngetnek. Három férfi állt a kapu előtt. Intettem nekik,
hogy egy pillanat. Felöltöztem, lementem, ajtót nyitottam, és beljebb
invitáltam őket. Kávéval és harapnivalóval kínáltam őket, mosolyogtam,
kedélyesen elcsevegtünk. Inkább csak válaszolgattam a kérdéseikre, míg végül
kijelentették, hogy a volt vőlegényemnek vége. Igyekeztem döbbentséget
tettetni, és szomorúságot. Annyira mesterien színészkedtem, hogy szinte már
magamat is meggyőztem arról, hogy ártatlan vagyok. Elmondták, hogy a fiú öccsét
gyanúsítják, mert az extrém videojátékokat kedveli, és korához mérten idióta és
erőszakos.
Megdöbbentem. De a
gyanakvásukat elaltattam. Teljesen elaltattam. Meggyőzték őket a szavaim, és
engedtem, hogy mindent körbejárjanak. Elmondtam, hogy apámmal vacsoráztam, majd
utána tévéztünk, majd elaludtunk. Kikérdeztek arról, miért szakítottunk, és úgy
állítottam be, mintha nem is lett volna erőm elmenni a házukig.
Írták a jegyzőkönyvet, közben
néha egymáshoz szóltak egy-két szót, majd visszatemetkeztek a papírokba. Én meg
csak álltam kint a konyhában, és sajgó fülekkel próbáltam kitalálni, mit
csinálhatnak. Majd a férfi hozzám lépett, a pultra tett valamit, és kérte, hogy
írjam alá. Én az egészből annyit észleltem, hogy mozog a szája, és kérdez
valamit. Aztán kristálytisztán kezdett el beszélni, és egymás után azt kezdte
el hajtogatni, szeretlek, szeretlek, szeretlek…
Bámultam a tisztre kikerekedett
szemekkel, és nem tudtam mire vélni ezt a vallomást. Csak álltam, és
ráeszméltem, hogy a kedvesem hangján beszél. Szeretlek, szeretlek. Csak ez a
két szó. Álltam a torkomban dobogó szívvel, és a lüktetés, ami a mellkasomban
zakatolt, feltüremkedett egészen az agyamig. A szemem ki akart ugrani a
helyéből, mag végül vettem egy mély levegőt, és a tiszt elé vetettem magam:
- Nem akartam… szeretlek… én is
szeretlen éppen annyira, mint te engem… bár visszajönnél, nem akartam…
Most itt ülök egy csendes
szobában legnagyobb kincsemmel,
a ládikával…
