A mangalány
Élt egyszer egy japán király; annak a legkisebb
fia épp a tizenhatodik nyarát fogyasztotta, s olyan szépen rajzolt, hogy a
tartományban mindenki a csodájára járt műveinek. Az emberek, hiába láttak már
szebbet s jobbat, a királyfi rajzai mindenkinek a szívét megdobogtatták.
Mivel a kastély a
hegyekben volt, nem vette körül más, csak erdő. Ez volt a legsötétebb,
legijesztőbb rengeteg, amit valaha emberi szem látott. Az erdő közepében pedig,
egy hatalmas tó volt, nem túl nagy, de ha megvilágította a Nap, akkor tengernek
látszott. A királyfi minden nap kiment oda, nem félt semmitől. Leült a tó
partjára, és csak gondolkozott egészen estig. Ha elunná magát, arra az esetre
vitt magával tollat és papírt, amikkel rajzolni kezdett. Ez volt a legkedvesebb
elfoglaltsága.
Egy szeles, júliusi
napon is kiment a tó mellé rajzolgatni. A király meghagyta neki, hogy rajzolja
meg, milyen arát szeretne magának. Már a hatodik lapnál tartott, és érezte, ez
lesz az igazi. A szél egy óvatlan pillanatban felkapta a papírt, és olyan
magasra röpítette, hogy a herceg nem tudta elkapni. A leheletvékony papír,
rajta egy kész rajzzal lassan ereszkedett lefelé. Hol egészen a fákig röpült,
hol a királyfi orra előtt lengett tova, majd a vízbe esett bele végül. A
királyfi könnybe lábadt szemmel bámulta az alkotását. Nézett jobbra is, balra
is, de jobbára csak maga elé. Lerogyott a tó partjára, és szeméből folyni
kezdett a könny. Belereszketett, annyira nem tudott megvigasztalódni.
Ahogy ott ült, s a
tenyerébe sírt-rítt, egyszer csak egy lány hangjára lett figyelmes:
- Miért búsulsz itt,
királyfi? Olyan keservesen zokogsz, hogy még aszály esetén sem száradna ki a
tó!
A királyfi felnézett, és
egy csodaszép mangalány állt előtte, akit nemsokkal ezelőtt rajzolt készre.
Hanem amint ott ült, és nézte, észrevette, hogy a lány továbbra is csak egy
rajzolt alak, ami egy csoda folytán megelevenedett.
- Csak nem te szóltál az
előbb, kicsi rajzom? – kérdezte áhítattal.
- De igen. Én voltam. –
felelte a rajzolt lány. – Nem értem, hogy egy ilyen napon, egy olyan fiú, mint
te, miért lógatja itt az orrát.
- Elvesztettem a
rajzomat. – sóhajtotta a királyfi. – Elvitte a szél, és belevetette a vízbe.
- De hát, én nem vesztem
el, hiszen itt állok előtted; hát nem örülsz, hogy ennyi idő után végre
megelevenedett valami, ami a te kezed munkája?
- Dehogynem örülök, csak
tudod, azt nem tudom, hogyan mondjam ezt el mindenkinek. Mindent odaadnék
azért, hogy velem maradj, de csak egy rajz vagy.
- Én már élek. Nem kell
nekem semmid azért, hogy veled maradjak. Csak nem szeretném egy falhoz szögelve
végezni, mint az elődeim. Az asztalodnál akarok enni, az ágyadban melletted
feküdni, reggelente veled kelni; ha ez így lehetne, nem érdekelne, hogy a
csodánkra járnának…
- Ha te így látod, akkor
nekem sincs semmi kifogásom. – mondta mosolyogva a királyfi, ám belül kétségek
gyötörték: vajon mit fognak szólni a szülei vagy a testvérei? Hiszen ő csak egy
rajzolt figura, nem is igazán élő! Csak nem gondolja komolyan, hogy szeretni
fogja az emberek világát? Hogy lehetne a párom, ha egyszer majd visszaváltozik
pergamenalakká?
A mangalány pedig, mint
aki jól végezte a dolgát, alighogy a királyfi rendezte magában a gondolatait,
megfogta annak a kezét, és felállította. Megigazgatta a saját, majd a királyfi
ruháját. Letisztogatta magukat, összeszedte a kellékeket, és éppen átnyújtani
készült a fiúnak, mikor az sarkon fordult, és a kastély irányába kezdett el
rohanni. A mangalány utána kiáltott:
- Hová mész királyfi?
Várj meg! Én nem tudok utánad szaladni, mert elvisz a szél!
Minden hiába. A királyfi
ügyet sem vetett többé a lányra. Egyenesen örült annak, hogy nem kell látnia a
megelevenedett rajzot. Otthon eszébe jutott ugyan a penna, a tinta meg az a sok
papír, amit kint hagyott a parton, de gondolta, majd kap másikat. Addig meg majd
szobrászkodik. Este, amikor vacsorázni ültek le a szülők és a gyerekek,
mindenki vígan falatozott a tányérjából, míg egy keskeny résen át, be nem
csusszant a mangalány a szobába. Aztán egy megdöbbent pillanat után mindenki a
királyfira nézett, kérdő tekintettel.
- Miért hagytál ott,
királyfi?
- Úrfi, magához beszél
ez a… lány. – szólalt meg szigorúan a császár.
A királyfi kelletlenül
állt fel az asztaltól. Odalépett a mangalány elé, és keresztülnézett rajta. Egy
kis idő után megvonta a vállát, és visszatemetkezett a vacsorájába. A többiek
döbbent csendben ültek.
- Nem gondolja, úrfi,
hogy ez magyarázatra szorul? – kérdezte a császár. – A vonal mind a te kezed
nyoma. Talán elmesélhetnéd, hogy mi is történt ma a tónál pontosan.
- Nem történt semmi
apám, csak egy rajzom megelevenedett, akit a feleségemnek szántam. – felelte a
királyfi. – Megilletődtem.
- És mit is akar itt ez
a manga?
A királyfinak nem maradt
más választása, el kellett mondania mindent: a menyasszonytól, a szellőn
keresztül, a furcsa helyzetig, mindent.
Mire végigbeszélte a
történetet, családjának nőtagjai mind sírtak, a férfiak kemény vonásokkal
méregették őt.
- Ha tudtam volna, hogy
ez lesz a vége, akkor eleve bele sem kezdtem volna a rajzolásba, inkább
mímeltem volna valami mást. Rizsszedést a földeken.
A mangalány ekkor
odalépett a királyfi mellé, és a lábához térdelt.
- Hát már el is
felejtetted, hogy mit ígértél? Én vagyok az, akit a legszívesebben rajzoltál
magadnak feleségül. Nem hallasz? Nem látsz?
Látta az alakját,
hallotta a hangját, érezte illatát; minden lehetséges módon érezte a lány
jelenlétét. A varázslatot az törte meg, hogy a császár ráparancsolt a fiára.
- Szavad kötelez!
A királyfi hozott egy
széket a mangalánynak, és leültette az asztalhoz. Hozott neki pálcikát és
poharat. A tányérját kettejük közé tolta, és enni kezdett egy szó nélkül.
- Ez így nem járja! Nem
tudom felemelni a pálcikát, nem tudok enni.
A királyfi tétovázott,
mire a király belekezdett volna mondókájába az ígéret megtartásáról:
- Rendben, apám.
Ímmel-ámmal felemelte a
pálcikáját, megfogott vele egy asszonyos adag rizst, és a rajz felé nyújtotta.
A mangalány nem érte be ennyivel, ezért így szólt:
- Meg is szomjaztam
kicsit, adj innom!
Nem is törődött azzal,
hogy a királyfi étlen-szomjan kiszolgálja őt, csak evett és ivott mindenből
többször is. Mikor úgy érezte, jóllakott, így szólt:
- Kedvesem, most már
eleget ettem. Azt hiszem, mindkettőnknek jót tenne, ha nyugovóra térnénk.
Vigyél fel, és ágyazz meg, hogy kinyújtózhassam.
A királyfi gőgösen, de
mégis beletörődve vitte fel a mangalányt a szobájába. Megvetette az ágyat. Nem
is evett, nem is ivott, és most még miatta a földön is kelljen aludnia? Oh,
miért kellett megrajzolnia!? Ahogy ez átfutott az agyában, ránézett a lányra,
aki olyan tekintettel meredt rá, mintha ismerné minden gondolatát.
Lefektette a lányt,
betakarta egy selyemlepellel, és jómaga a sarokba kucorodott, mire a mangalány
megszólalt:
- Hiszen megígérted,
hogy melletted alhatok, s majd reggel melletted ébredhetek fel. Hogy is tudnék,
ha te a sarokban gubbasztasz?
Erre a királyfi felállt,
az ágyhoz lépett, és befeküdt a mangalány mellé. Levegőt sem mert venni,
nemhogy a másik oldalára fordulni.
- Remélem, most már
csendben leszel reggeli. Jó éjszakát!
A mangalány soha ennél
kényelmesebb, puhább, selymesebb ágyban nem feküdt még. Ahogy megnyugodott,
teste megtelt élettel. A rajzolt vonalak eltűntek: a királyfi nem hitt a
szemének. Egy gyönyörűszép, szőke, európai lány feküdt mellette, és élt, és
lélegzett!
- Az anyám zálogba adta
a lelkemet, aminek bilincséből szabadulni csak úgy tudtam, ha valaki
szeretetből lerajzol engem. Tiszta szívvel, őszintén, csak engem, a leendő
feleségét. – mondta lány boldogan, mire a királyfi félbeszakította:
- Ennyi kellemetlenség
után is úgy gondolod, hogy tudnál a hitestársam lenni?
A lány mit is mondhatott
volna? Persze, hogy igent. Még ezen a hétvégén megtartották a menyegzőt, és úgy
döntöttek, hogy hazatérnek a lány szüleihez, akiket már nagyon régen nem
látott, Görögországba.
Ahogy a Nap felkelt, már
készen is állt minden az utazásra. A királyfi egyik húga addig kérlelte őket,
ameddig azt nem mondták, hogy elviszik magukkal. A császár pedig, bele is
egyezett ebbe. A hintót felcicomázták, a csomagokat is felpakolták, minden
készen állt az utazásra. A királyfi legkedvesebb kocsisa állt készen az
indulásra.
Amikor meglátta a párt,
egyből mosolyra húzódott a szája. Besegítette a lányt, a királyfit, és annak
húgát is. Visszakapaszkodott a hágcsóra, és elindultak.
Amikor odaértek, akkor
egy csodás templomot látott meg a császár legkisebbig lánya. Míg a többiek a
szülői házba igyekeztek, addig a lány egy tükörre lett figyelmes, amit nem
rágott meg az idő vasfoga. Elébe állt, és egy régi mondókát mondott el:
Tükröm, tükröm,
mondd meg nékem,
hol a hercegem
e nagy földkerekségen?
Még háromszor mondta el
a versikét, s mikor már csüggedni kezdett a csönd miatt, egy takaros, őzike
szemű, vidám királyfit látott maga előtt.
De ez már, egy másik
történet…
