A Sátán kutyája

Egy hideg, téli éjszakán hazafelé indultam a városi színházból. Bár a pestis már csaknem két éve nem ütötte fel a fejét, a kis utcákból még mindig hordágyon cipelték ki a hullákat, amik oszló kévékbe kötve, az út mellett rohadtak. Jobbára. Mámortól túlcsordultan lépkedtem, amikor egy magányos, fekete foltot pillantottam meg a járda mellett. Mintha egy összeaszott, idős férfi fetrengett volna a földön.

Úgy véltem, halott lehet az illető, de nem a pestis ölte meg. Biztos a buzgóság, a vágy valami másra. Ahelyett, hogy továbbindultam volna, mély levegőt vettem és elindultam feléje. Bevallom, megsajnáltam. Csípős hideg volt, életveszélyes lett volna magára hagyni a szerencsétlent: reggelre csonttá fagyott volna. Elhatároztam, hogy felsegítem, és hazakísérem. Vagy legalábbis a legközelebbi hullakupacig.

Amikor az alak közelébe értem, már tudtam, hogy nem árthat nekem: sötét ruhája alatt szinte eltűnt a sovány teste. Sőt, egészen olyan volt, mintha nem is lett volna teste.

Már majdnem fölé hajoltam, amikor az idegen helyén egy hatalmas, fekete kutyát pillantottam meg. Döbbenten, tágra nyílt szemekkel bámultam az állatot. Megkövültem a varázslatos metamorfózistól: az egyik pillanatban az összegömbölyödött alakot, a másikban a vígan csaholó kutyát láttam magam előtt.

Nem ijedtem meg, de meglehetősen furcsállottam. Nem fért a fejembe, hogy hogyan téveszthettem össze egy kutyát egy emberrel. Aztán vállat vontam, és folytattam az utamat haza.

Ahogy eltávolodtam tőle, láttam, hogy a tünemény felkel, és egy vonalba kerül velem. A földbe gyökerezett a lábam: a kutyának hitt valami, ismét ember volt. Könnyedén fellibbent, és elindult a színház irányába.

Az alak, aki fekete, hosszú köpenyt viselt, s hozzá kiengedett hajat, nem lehetett sem részeg, sem fertőzött, mert élő, hús-vér testén átszüremlett az egész homályos utca. Bénán figyeltem a magas, karcsú jelenést, aki csak úgy elsuhant mellettem.

Mindezek után, mikor hazaértem, leültem és átgondoltam a történteket. Hiába törtem a fejem, nem találtam semmilyen normális magyarázatot.

Másnap, mikor a barátnőmmel találkoztam, megemlítettem neki ez a kísértethistóriát. Mivel szintén okkultista, nem kételkedett a szavaimban főleg, hogy az utóbbi időben ő is és a szorosabb baráti köre is többször látott egy rejtélyes „víg” alakot grasszálni a pestises övezetben. Késő éjjel tűnik fel, s kora reggel foszlik semmivé. Mindannyian megrémültek a jelenéstől. A barátnőm azt is elmesélte, hogy ilyenkor a háziállatai mind megzavarodnak.

Ugyanazt az idegent soha nem láttam újra, viszont könnyen lehet, hogy a következő furcsaság is szóbahozható vele.

Egy nyári estén színházba indultam. A nyár ellenére köd borított mindent, és a sorozatos esők miatt latyakos volt az utca. Ahogy kiléptem a kapun, és elindultam, súlyos lábak klattyogását hallottam a hátam mögül. Tudtam, hogy két ember nem fér el egymás mellett, s mivel nem tudtam hova ugrani, megálltam s vártam, hogy az idegen elhaladjon mellettem.

Érdekes volt, hogy bár egyre közelebbről hallottam a lépteket, egy lelket sem láttam közeledni, sőt semmi olyan jelent nem láttam, ami egy emberre utalt volna, vagy a jelenlétére. Minden természeti tényező ellenére észlelnem kellett volna, hogy elhalad mellettem.

Hiába meresztettem a szemem vagy kapálóztam ide-oda, az idegen nem került elő. A lépései is egyre halkultak, majd már nem lehetett hallani semmit.

Ennél is különlegesebb, hogy mikor a húgomnak előadtam különös történetemet, ő egy nem kevésbé meglepő történettel hozakodott elő.

A húgomat még a pestis kitörése előtt a szüleink internátusba küldték. Egy tavaszi napon, a szokásos, napi sétáról a ház felé igyekezett. Az utat egy erdős csapás választotta el az iskolától. Egyszer csak egy alak igyekezett vele szemben. A korai időpont ellenére sem lett volna furcsa, az alak magas és karcsú volt, a ruhája ijesztő: hosszú, fekete öltő, a vonásai pedig, eltűntek az árnyékban.

Az idegen nem létezett, de mégis. Nem lépkedett, hanem úszott a talaj fölött. Ráadásul átlósan haladt, mintha az erdőbe tartott volna.

A húgom megrémült, mert nem tudta, hogyan kerülhetett elé a vészt jósló idegen, de azt bizton tudta, hogy nem földi halandó. Rendíthetetlen elszántsággal közeledett a húgom felé, aki fegyverként felkapott egy nagy kavicsot, és amikor a lény veszélyesen közel került hozzá, felé hajította a követ…

Nem történt semmi. A göröngy csak úgy átrepült rajta, majd a földre esett. Az idegen merev testtel átsuhant a húgom testén, majd eltűnt az erdő fái között.