A szerelemről

I.

A város északi felén magasodott az uralkodó kastélya; hatalmas bástyákkal és balkonnal. A király megkeseredett ember volt, hiszen alig húsz évvel ezelőtt a felesége belehalt a szülésbe. Egyetlen kincse maradt, a lánya, Adrienn. Mivel félt, hogy a lányát valamilyen kór elviszi egyszer, megölte, és halhatatlanná tette.

A testét hófehér porcelánból öntette ki. A szemét zafír helyettesítette. Az apró részleteket a legnemesebb tussal rajzolták fel. A szobor ruhája fehér, abroncsos, selyemruha volt, arany díszítéssel. Az ékszerei smaragd, rubint, obszcídián és még megszámlálhatatlan féle-fajta drágakövek voltak, ezüst foglalatban. Fekete haját az udvar fodrászmestere fonta. Csupán egyvalami volt értéktelen a szoborban: a szíve. A király kivágatta a testből, vasból öntette ki, és a szoborba helyezte, hogy legyen benne valami, amitől az, a lánya érzetét kelti benne.

Kiállítatta a városra néző erkélyre, ahonnan a hercegnő, szeretett városára lelátott. Így láthatta őt mindenki, nem hiába jártak a csodájára.

- Legalább olyan csodálatos, mint amilyen életében volt, - mondta a kancellár-helyettes feljebbvalójának, hogy az megérezze a királyi hűséget a hangjában. – viszont, nem látom értelmét. – folytatta, mert a hűség csak a királyra terjedt ki, nem a környezetére.

- Anya! Te olyan vagy, mint a hejcegnő! – mondta egy koszos kislány, ugyancsak piszkos édesanyjának. Az asszony hatalmas, nehéz szatyrokat cipelt, s még a lány is a hátán lógott. – Látod, anya! Olyan szilaj vagy, mint Adjienn!

- A szomorúság tölti el szívemet, hogy már csak szobormása él annak az embernek, aki segített rajtunk, aki igazán törődött velünk. – jajveszékelt egy szakállas, fogatlan férfi, aki meztelenül üldögélt egy kapualjban, és elvesztett lábán mosta a sebet a csatornavízzel.

- Ember? Ő nem ember. Ő annál sokkal több! – mordult rá egy tizenéves forma fiúcska. Szőke természete szürkének hatott az ütött-kopott rongyokban. – Ő egy angyal!

- Angyal? Hogy lehetne angyal?! – kiabált a nincstelen. – Isten sincs, ugyan hogy lehetne, hogy az egyik teremtménye ránk figyel?!

- Álmomban beszél hozzám. – felelte a fiú. Összeráncolta homlokát, és elindult a kastély felé.

Egy éjjel, mindent hátrahagyva, megszökött a fiú. Felszaladt a dombháton, egészen a silbakokig. Kicselezte őket, s már benn is volt az udvarban. Nagy erőfeszítések árán, de feljutott az angyaláig. Fülig beleszeretett Adriennbe. A fiú minden éjszaka ide szökött, és udvarolt a hercegnőnek. Mígnem, feltette neki a kérdést:

- Szeretsz engem? – kérdezte, aki már többször is szerelmet vallott a szobornak. Ekkor meleg, déli szél támadt, s a szobor bár mozdulatlan volt, mégis mozdulni látszott. Pillája rebbent, szája moccant, s igent rebegett. A fiú öröme határtalan volt. Újra meg újra megcsókolta, ölelte, simogatta a porcelán hideg bársonyát. Az utcán megrészegülve bolyongott.

A gyerekek és a felnőttek összesúgtak a háta mögött, bár olykor körbeállták és olykor egymáshoz lökdöséssel fejezték ki gondolataikat. Aztán beköszöntött a szeptember, s vele az ősz. Egyre-másra tűntek el a gyerekek az utcáról. – bár pár felnőtt is elvándorolt, például a féllábú iszákos is eltűnt. A felnőttek azt mondták minden kisgyereknek, hogy a Nagy Úr a többieket megvette rabszolgának.

A fiú, mire eljött a hideg, és a fagy ezüstözte be a házakat, nagyon egyedül maradt. Szívében üresség tátongott, Adriennt is csak messziről figyelhette. Naplementekor felszisszent a szél, és ilyenkor Adrienn táncolt. Kellemesen libbent ruhája, fodrozódott haja, s mozdulatai valósággal kecsesnek tűntek.

A fiú nem tudott ellenni magában, amikor eszébe jutott szerelme, és saját hanyagsága. Mint régen, úgy ment el hozzá most.

Mikor felért a szoborhoz, meglátott annak szeme sarkában egy parányi igazgyöngyöt, ami csak gurult szüntelenül a lány álla felé. Ekkor a fiú térdre borult, úgy szorította magához Adrienn lábait. Így kérte hangtalanul bocsánatát, s a szobor egyszerre megmozdult.

Leguggolt a fiúhoz, és a kezét a fejére tette.

- Megbocsátok. Nem haragszom, mert tudom, hogy gondoltál rám minden nap. Hát nem különös? – az égre emelte fejét. A felhők közül egy apró résen keresztülütött a Hold fénye, de mintha csak nekik világolt volna, mert a város egészén az éjszaka sötétje tanyázott.

A fiú hajára hullott egy könnycsepp, s amerre folyt, arra tisztult a piszok.

- Mi értelme volt halálodnak? – kérdezte a fiú. Mielőtt Adrienn válaszolhatott volna, a fiú tovább szipogott. – Mindenki bolondnak tart, mert egy álmot szeretek. S ezt sem tudom betartani, mert magadra hagytalak ilyen sokáig.

Akkor ismét egy csepp hullt a fiú fejére. Ő felnézett, és látta, hogy a zafírszemekből igazgyöngy-folyam patakzik mindenfelé. A Hold halovány fénye pedig, olyan párával vette körül, mint ahogy egy szentet szoktak ábrázolni. A fiúnak életre kelt az angyala.

- Ki vagy te? – kérdezte.

- Én Adrienn vagyok. A királyod lány. És te?

- Az én nevem Fülöp. Mindig vidámnak festettek le. – mondta a fiú. – Most mégis szomorú vagy.

- Igen. – felelte a lány. – A családom addig boldog felhőtlenül, ameddig a városra nem nyitják szemüket. S én is rossz korra szültettem. A népen éhezik, de én oly’ keveset tehetek értük. Apám pedig, úgy véli, nekem addig jó, ameddig nem járok köztetek. Úgy gondolja, úgy védhet meg a pestistől, hogy a szívemet ebbe az ékes kriptába zárja. S szomorúságom fő oka az, hogyha már meg kellett halnom, nem a népemmel együtt tehettem, hanem apám egyik komornájának tőrének segítségével. Szívemet vasba öntette, így végig kell néznem ezt a pusztulást.

- Tehát, te belül üres vagy, és egy értéktelen koporsó vigyázza szívedet? – a fiú még nem tudta, hogy ilyenről hangosan gondolkodni nem illik. – Pestis? Pusztulás?

- A minap láttam édesanyádat. – suttogta Adrienn. – Itt állt a templom kapujában. A pap csak végignézett rajta, és elutasítóan ingatta a fejét. Az asszony arca keskeny és repedezett. Testtartása megviseltséget mutat. Keze durva, vörös, és az erek is kidagadnak a sok és kemény munkától. Bőre keléses, s amelyik kifakadt, véres pacát hagyott szerteszakadt ruháján. Vagy ott van az édesapád. Egy szomorú házban. Búsuló ablaka csak a gyertya fényét engedi ki, esetleg kifut rajta egy hörgés vagy köhögés. Majd kialszik a láng, és bent, sötét lesz. A húgod pedig, lázasan fekszik ugyancsak lázas nagynénéd karjaiban. Kint ülnek nap, mint nap az esőben, és egy falatért koldulnak. De az emberek inkább elfordítják a fejüket. – Adrienn a fiú szemébe nézett. – Én viszont, ahelyett, hogy segítenék, naphosszat csak állok itt tehetetlenül. A talapzatom ide köt. De te szabad vagy, akár egy madár. Kérlek, segíts, és vigyél el rólam valamit magatoknak.

Széttárta karjait, és várta, hogy Fülöp válasszon.

- Nem tehetem. – rikkantott fel a fiú.

- De hát…

- Ha meglátják, hogy egy nem mindennapi dolgot zálogba adok pénz fejében, és még az is tudomásukra jut, hogy elvesztetted az egyik ékedet, engem megölnek, téged viszont, örökre elzárnának a holdfénytől, és kedvenc városodtól. S mire a pénz, ha hamarosan úgyis lepihennek? Sem a jádelánc, sem az opál pillangóbross nem segíthet rajtuk.

- Jaj, Fülöp! – Kérlelte Adrienn. – Kérlek, gondolkozz még! Következő holdtöltekor ismét életre kelek, s akkor, ha eljössz hozzám, vihetnél valamit magatoknak!

A fiú megsajnálta a családját, és Adriennt.

- Bár még mindig nem értem, miért akarsz segíteni, de eljövök hozzád ismét. – mondta.

Fülöp egy hónap múlva vissza is ment szerelméhez. Olyan piros köves gyűrűt választott, amilyen a bőrének színe volt, és egy drága díszt is a ruháról, mely úgy aranylott, akár az ő szemének fehérje. A felhők elzárták a fényt, így Adrienn ismét mozdulatlanná vált.

A fiú futásnak eredt. Lemászott az erkély falán, majd végig a domboldalon, egészen a kapuig. Megvárta, míg az őrök megfordulnak, és kisurrant az ajtón. Elszaladt a Hosszú Temető mellett, ahonnan a sírokra vigyázó angyalszobrok megvetően néztek rá. A templom mellett a hideg futkosott a hátán. Egy sötét sikátorba vezetett útja, de már majdnem elért a céljáig, amikor az egyik „Belépni tilos”- os ajtó kivágódott. Egy alulöltözött szajha, és egy módos úr tántorgott ki rajta. A falnak vetették magukat, úgy nyalták egymást tovább.

Fülöp várt, ameddig eltűnnek. Előugrott a dobozok mellől, és addig ment, ameddig meg nem találta a megfelelő helyet. A ház falából kiemelt egy-két téglát, és betette oda az ékszereket. Gondosan visszatette a köveket, és elsétált.

II.

Egy hónap múlva, teliholdkor ment vissza Adriennhez. Minden elmondott a hercegnőnek, hogy miként ment be a zálogoshoz, és mi történt vele azóta.

- Fura, - jegyezte meg Adrienn. – ha valóban becserélted az ékszereket, akkor hogy lehet, hogy minden a régi?

- Hiába. – mondta a fiú. – A zálogos szörnyű ember. Bevittem a drágaságokat az üzletébe, ő elrakta, és elhajtott. Bocsáss meg, drága, de nem mertem bevallani az igazságot.

- Semmi baj. – felelte Adrienn. – De most, vidd el az ékszereimet. De ne a zálogoshoz. A város túlsó végén lakik egy módos író. A neve Oskar. Egy magányos házban él remeteéletet. Sokat írt és festett rólam. Én vagyok az életműve. Ha meg tudod győzni arról, hogy ezek az ékszerek az enyéim, akkor több pénzt fog adni értük, mint amit megálmodnál. – Éppen csak levegőt vett, amikor egy pillanatra eltűnt a Hold. – De a pénzből segítsd meg az innen a nyolcadik utcában lakó családot is. Éheznek, s a nő most várja a kilencedik gyermekét, pedig a kukoricaföldeken dolgozik.

- Megígérem, hogy elviszem. – felelte a fiú. – De ugye nem haragszol rá sutaságomért?

- Dehogy haragszom. Az emberi természet kifürkészhetetlen, amit a pénz épp úgy meg tud bolondítani, mint a szerelem. De most menj. Nincs sok időm.

Ahogy kimondta ezeket a szavakat, megmerevedett. Fülöp lehúzta a gyűrűket, kigombolta a nyakláncokat és a karkötőket. A fülbevalókat már valósággal kitépte Adrienn füléből.

S mint a múltkor, ugyanúgy sietett most is. Az összes éket, amit most zsákmányolt, ugyanoda tette, ahova a többit. De tudta, hogy a hercegnő bosszús lesz, ha nem lát változást. Furfangos tervet eszelt ki, hogy mit fog tenni ezután.

III.

Egy hónapig nem tért vissza, Adrienn minden éjjel hozzá fohászkodott. Fülöp az utcán csavargott minden nap, de vigyázott arra, hogy a hercegnője véletlenül se lássa meg.

Mikor elérkezettnek látta az időt, visszalopózott az udvarba. A felhők rendületlenül takarták a Holdat. Fülöp csak nézte a mozdulatlan alakot; ahogy az ében hajat lengeti a szél; ahogy a kék szempárban megcsillan a város fénye.

Fülöp szíve összeszorult. Könnyeket csalt szemébe az, amit tett, és hogy hazudott szíve hölgyének. Ekkor a szobor feje feléje fordult.

- Megint nem sikerült. Igaz? – Kérdezte Adrienn.

- Igen.

- Mi történt?

- A férfi, akit ajánlottál, - kezdte Fülöp. – tudod, nem találtam otthon. Minden jel arra utalt, hogy elköltözött. Ezt a tényt a szomszéd is megerősítette. Úgy látszik, baljós csillagok alatt születtem. – köhintett hármat-négyet, és tenyerét megfestette a vére. – kérlek, segíts.

Adrienn szomorúan látta, hogy Fülöp haldoklik. Megsajnálta a fiút.

- Vidd el a ruhámat.

- Micsoda?

- Vidd a ruhámat. – fakadt ki a lány. – Többet ér, mint a világ összes anyaga. A templom melletti kocsmáros felesége varrta. Vidd be oda a ruhát, hogy apám hibát fedezett fel rajta, ezért visszaadja neki. A pénzt pedig, kérd vissza. Csupán a kétharmada lehet a tiéd, és adj a kocsmároséknak és a többgyerekes családnak. Rendben?

- Igen.

- Most pedig, felelj. Beteg vagy?

- Pestises. Talán kifeküdném, de az ápolás drága. A pénzből futná rá, hisz a családomat már elvitte a kór.

- Akkor vidd. – és Adrienn odaadóan állt Fülöp előtt.

A fiú úgy gondolta, hogy ha elviszi a drága ruhát, Adriennt nem látja többé, mert a király hét lakat alatt fogja őrizni, s ő magára marad.

Amilyen gyorsan csak tudta, megpróbálta kibogozni a fűző zsinórjait. A király hátsó hálóterméből gyertyaláng világolt elő, és egyre csak közeledett.

Fülöp nem tudta mitévő legyen. Nem volt arra ideje, hogy alsóruháig vetkőztesse Adriennt, viszont, ott sem akarta hagyni. A hurok egyre szorosabb lett a nyaka körül. Adrienn másának elvitelére is gondolt, de a talapzat miatt csak dönteni lehetett.

A hűvös, északi szél feltámadt, körbetáncolta őket, s Fülöp fülébe súgta: „Ugorj!”

A fiú testében már úgyis burjánzott a halálos kór, és nem kockáztathatta, hogy örök fogságra ítélje hercegnőjét.

A Hold előtűnt.

- Szeretsz? – kérdezte Fülöp.

- Szeretlek! – felelte a lány.

Átölelték egymást, és átvetették magukat az erkély korlátján. A Hold is gyászt öltött magára.

A zuhanás végtelennek hatott.

A földre térés maga volt a Megváltás. Mintha puha párna közt értek volna földet.

A Természet úgy gondolta, eme tragédiát még nem kellene látnia senkinek. Kiadós havazásnak indult, be is borította a szerelmeseket. Majd jött a fagy, ami három egész hónapos gyöngytakarót húzott még rájuk. A kristályos díszítésről pedig, a szél gondoskodott.

A király hiába kutatta Adrienn szobrát, nem találta. Az erkély alatti szakadékot akkora hó borította, hogy senki sem mert leereszkedni oda. A tél a kétségbeesés és a szomorúság időszaka volt.

Tavasszal együtt megjött az enyhülés is. Ahogy felszáradt minden csepp víz, a király, az embereivel együtt ereszkedett alá.

Mikor leértek, csodálatos látvány tárult eléjük.

Fülöp a hátán feküdt. A csalán koronát formált a fiúnak, aki koszos, szakadt, vértől csatakos ruhában feküdt a földön. Hiába a hideg és a fagy, a pestis már felütötte a fejét a törékeny testen.

De a legkülönösebb dolog az volt, hogy Adrienn összetört szobra ott pihent a fiú mellett. A porcelán kar és láb körbefogta Fülöpöt. Bogáncskorona ékesítette az átázott ruhás bábot.

A ruhák darabjai és az ékszerek szerteszét hevertek mindenfelé.

Minden megkerült idővel, csupán egyvalami hiányzott: a szívük teljesen felszívódott.

Mind a ketten a Mennyországba kerültek, s talán még ma is a holdfény vigyázza minden léptüket…