A tűzgyújtó

Még sosem láttam ilyen szépet.

Gondolta magában Ghrace, miközben a lángoló putrit nézte.

Átkok, szitkok, könyörgés hallaszott a ropogó máglya alól. Remélte, hogy rajtuk kívül senki más nem hallja a vészjósló sikításokat. Remélte, hogy fájdalmuk hangját nem viszi tovább a szél… és igen, remélte, hogy a bent rekedtek nagyon szenvednek.

Ghrace tudta, hogy a közelben nem lakik senki, ennek ellenére azonban álcázást engedett a környékre – aki mégis odatéved, csak heveny füstszagot érzett volna, meg némi meleget. A bal zsebében mobiljával játszott, nem mintha segítséget akart volna hívni. Nem érdemelnék meg. A nyomorék létforma, a testi deformáltság vagy a hosszú szenvedés nem lenne számukra elégtétel. A revansot a fájdalmas halál jelentette. Az való nekik. Valahol érezte, hogy már a gondolat is megbizsergette, az, hogy meg is tette, felért egy lelki kielégüléssel. A lángokat nézve viszont, valóságos orgazmust élt át.

Nem emlékezett az indíttatásra. Sem arra, hogy került ide. Arra sem, hogyan kezdett el lángolni körülötte minden. Lenézett a kezére. Kézfejéről és alkarjáról leolvadt a kesztyű. Elfintorodott, amikor megszagolta az égett rongyokat.

Ezek szerint, ő tette… vagy ő volt a tűz, amely meggyújtotta a gonosz kanócot.

Nem emlékezett az indíttatásra. Valahogy tudta, hogy mit kell keresnie. Amikor a ház közelébe ért, felállt az összes szál a tarkóján. Idegen, kilométerekről bűzlő, mételyes ház.

Wry illata épp csak átsejlett a dögszagú kulipintyón. Ha tudja, mit kell keresnie, a lány még mindig élne. Gyerekkora nyugodt lett volna, s nem hordozta volna annak a sok eonnyi kínzás terhét. Benne pedig, nem tombolt volna a féktelen harag.

De nem így történt. Húga, mire visszatért, már csak árnyéka volt önmagának. A földet nézte szüntelenül, érződött körülötte a lelki és fizikai fájdalom és félelem szaga.

Újra elöntötte a harag. Már emlékezett arra, hogy gyújtott tüzet. Minden tárgyat megérintett, s ahogy előjöttek a képek, lángolni kezdett az, amit a kezében tartott. Végül az egész ház. Minden és mindenki.

Wry halott. Semmi sem hozza vissza. Az egyetlen, ami vigasztalta, hogy eonok fájdalmát sűrítette alig tizenöt percbe.

Az idők során akkor sikerült igazán használnia az erejét, amikor Wryra gondolt. Akkor nem csak manipulálta a tüzet. Teremtette is. A történetet sokszor elmesélte, álmodott róla, míg egy nap arra ébredt, hogy belül teljesen üres. Egész időszakok teltek el úgy, hogy nem volt se múltja, se jelene, se jövője. Néma volt, vak és süket. Béna. Tudta, hogy valamit elfelejtett.

Most már viszont, emlékezett. Tisztán és élesen. Minden arcra, hangra és érintésre. A szagokra. Még azokra is, akik inkább elfordították a fejüket ahelyett, hogy segítettek volna.

Minden Wry miatt történt. Illetve egy lány miatt, aki rá emlékeztette. Aki egy sötét, viharos, esős éjszakán az ajtaja előtt állt. Aki ma este hét szót suttogott csupán, de sokkal többet adott vele. Akinek a szemében tenger volt, akárcsak Wrynak. Visszavitte egy olyan helyre és időbe, amit a Nagy Professzor elzárt előle.

Ökölbe szorította a kezét. Hunyorgott. A szája összeszűkült. Minden izma felizzott, és táplálta azt a halom piszkavasat, ami most előtte égett. Pattogott, recsegett, s ahogy meghalt bent valaki, elszürkült koponyák szálltak az ég felé. Nem volt több jövője, mint régen, de megkönnyebbült legalább.

Idővel csillapodott. Nem tudta, meddig állt ott, csak azt vette észre, hogy lángok helyett már csak narancssárga parazsat látott.

Nem tudta, mi lesz ezután. Az ereje ismét szabadjára volt engedve. A tüsszent, feléget egy veteményest. A rosszat álmodik, kipusztít egy országot. Jobban oda kell majd figyelnie arra, mit tesz, vagy hova néz, vagy mire mutat rá. Vigyázni kell, hogy ne az ereje uralja. Vissza kell mennie a Nagy Professzorhoz, hogy örök rabságba taszítsa. Inkább újabb eonok a Fehér Világban, mint egy börtöncella.

Mióta ott állt, most nyelt először. Szorult a torka. Főleg azért, mert hanem akar szembenézni a sorsával, akkor minimum egy másik galaxisba kellene teleportálnia magát.

A többiből talán kidumálná magát. Ebben viszont az volt a baj, hogy élvezte, és cseppnyi megbánás sem volt benne. Ha igaz az, hogy jó csillagzat alatt született, akkor megússza. – A Nagy Professzor ismét pszichikai kordába zárja a  képességét, és örök álomban tartja majd.

Az örök álom nem is olyan rossz… csak ne lenne minden végtelenül fehér.

Remélte, hogy a Professzor végig azt fogja mondani, hogy nem szökött meg.

Ghrace érezte, hogy mindez csak a kezdet. Hiába számított már felnőttnek, még akkor is túl fiatal volt ahhoz, hogy uralja az erejét. Egy szép napon szupernovává alakul, és magába olvasztja az egész bolygót.

Nem szeretné, ha még egy lény a világon úgy járna, ahogy Wry.

Hirtelen megvilágosodott: ő lesz a titokzatos megmentő. Mindenki őrangyala, aki a csillagokban él, és csak akkor mutatja meg magát, amikor hívják.

Szóval. A terv, ha úgy vesszük, akkor készen van. Az első lépés – akik elkövették és akik nem segítettek, megölése – kipipálva. Jöhet a Professzor, majd a csillag-effektus. Végül pedig, az összes maradék tényező összenyalábolása: nevek, arcok, érzések, tettek, álmok. Minden, ami a gyűlöletet szította benne.

Lehunyta a szemét. Az utolsó sikoly útnak eredt. A füst lassan eloszlott. A ház egy hangos roppanással vált a földdel egyenlővé. Kinyitotta a szemét, és leengedte az álcázást.

Vége volt. Egy halom fekete, forró semmi-halmaz hevert előtte. Kezdődhet a tisztogatás. Wryért. Magáért. A többi névtelen szenvedőért. Ez a könyv bezárult, kinyithat egy másikat.

Holnap megtalálják a romokat, a holttesteket. Mindenki a Tűzgyújtót fogja keresni. Zsebre tette kezeit, kihúzta magát, és felszegett állal hátat fordított a múltnak. Magában mosolygott, kifelé sírt. A gondolatának darabjai kezdtek a helyükre kerülni.

Oscar-díjas előadás lesz, s amikor a vastaps elhalkul, Wry lelke megnyugodhat, ahogy az övé… szabad lesz.