Árnyvilág - V.

Néma lett a vidék. A Nap lomhán ült az égbolton, sápatag fénnyel világított meg ezernyi holttestet. Az Istenek seregei csaptak össze renegát teremtményeikkel, s bár az utóbbiak megöltek sokat az Elsők közül, úgy tűnt, koruk leáldozott.

Lerombolt házak ontották magukból fekete füstjeiket. Néhol még nyöszörögtek a haldoklók. A háborúnak vége. A fű kikopott a nehéz páncélú testek alatt. A föld barnasága vörös latyakká változott. Szemek meredtek a vakító égre. Kivéve kettőt, akik hol egymást, hol a testeket méregették.

Sisakjukat levéve rájöttek, hogy mind a ketten nők voltak. Magas, izmos nők, tetőtől talpig páncélban. Sebeikből ugyanolyan vörös folyadék bugyborékolt elő. Ruhájuk szakadt volt, vértjük horpadt. Mind a ketten földbe döfték kardjukat, s nekitámasztották pajzsukat.

Az egyiknek arany bőre volt, és olyan vörös haja, ami izzott a fényben. A páncélján élesen csillant a fény. Finom tagjain selyem ruha táncolt, lábát barna saru fedte. Szeme olyan kék volt, mint az ég, melyekkel fürkészőn meredt előre, akár egy ragadozó. A kezét széttárta. A ruhája ujja fátyollá vált, felfelé hulló esőcsepp alakokra bomlott, majd a háta mögött állapodott meg. Kitárta két szárnyát.

A másik bőre kékeszöld és lila színben játszott. Szakadt bőrruhája alól kivillanó bőre pikkelyes volt. Farcsontjából kilenc farok nőtt, melyek játszottak a levegőben, mintha izgatottságát így fejezte volna ki. Lábfeje egy tyúkéra hasonlított. Szeme sárga volt. Hosszú, fekete haját szoros fonatba fogta. Ő nem mutatott magán semmi változást.

A vörös hajú közelebb siklott hozzá.

A pikkelyes hátrált egy lépést, és ugrásra készülődött.

- Ki vagy te, vörös hajú? – szólt hangosan magas hangján. – Mondd meg a  neved, hogy az Istenek megtudják, teremtményeik közül ki volt a második legerősebb.

A vörös széttárta karját, és nyugodtan válaszolt.

- Ha megmondod a neved, megmondom az enyémet.

A pikkelyes így szólt:

- Tudd meg, az én nevem, Nelech. Melikor királyának, Nerrelnek a lánya, és a te végzeted!

A vörös hajú felvonta szemöldökét.

- Berilnek hívnak, és előbb kerülsz át az Árnyvilágra, mint hogy felemelnéd a kardod.

Beril felemelkedett, és úgy csapkodott a szárnyaival, hogy kisebb szél támadt. Magához hívta a kardját, Nelech is felkapta a magáét. Szikrázva csattant a két vas egymáshoz. Teljes erejükből feszültek egymásnak. Jó pár fordulat, rúgás és pofon után Beril kitekerte Nelech kezéből a karját, majd földre kényszerítette. Az vörös hajú a másik nyakához tette kardját.

- Egyetlen okot mondj, hogy ne csapjam le a fejed.

- Cselekedned kellene, nem beszélni. – ezzel Nelech egyik farkának vége szétnyílt, és megcsípte Beril lábát.

Az egy határozott mozdulattal Nelech vállába szúrta a kardját, odaszegezve ezzel a nőt a földhöz. Nem halt meg, nem találta el a szívét. Nelech csak halkan hörgött, nem mozdult.

Beril diadalittasan hátrált egy-két lépést. Kardját a földbe vágta, térdre rogyott, és igyekezett kifújni magát.

Amikor felnézett, a Nap már laposan sütött. Egy fénysugár elért az arcához, körbeölelte, és tekeregni, forogni kezdett vele. A fák és a hegyek folyóssá váltak, a levegő a fülén keresztül akart távozni. A tüdeje nem üzemelt, a szíve zakatolt.

Egy sötét helyen talált csak nyugalmat.

Beril fejfájásra ébredt. Lassan nyitotta ki a szemét. Először a táj elmosódott volt. Felült. Fájt minden tagja.

Sötét volt. Nem tudta, meddig nem volt ébren.

Bőre halovány fényben izzott.

Körbenézett.

Nem volt sehol egy holttest sem. Még Nelech is eltűnt. Mintha sosem lett volna itt csata.

- Nem is volt. – a hang fémesen vágott át a sötéten.

Beril nézett mindenfelé, de semmit sem látott. Bokrok, fák, némi avar, fű és föld. Ennyi volt körülötte.

Egy pont különösen vonzotta. A sok levél és ág egy emberalakot formázott. Az irányából édeskét illat áradt. Nem émelyítő, éppen hogy, csalogató. Az előtte lévő kép változott. A bozótból egy tényleges alak kelt életre.

A vörös hajúnak majdnem tátva maradt a szája, de még időben megrázta magát.

- Ki vagy te? Mi ez a hely?

- Számít ez?

Az alak egyre közelebb jött. Fekete leplet viselt, fekete csuklyában, a homlokáról fekete valami ágazott tova.

- Számít.

- Rendben. A nevem, Moragh.

- Mo…

- …ragh. A fejedbe látok, ott is beszélhetünk.

- Oh, nem. Elnézést, csak nem értem.

- Inkább halálra rémültél, de semmi baj. Egy emberhez képest, még így is nyugodtan ver a szíved, Istenivadék. – Az alak közelebb lépett. – Ez az otthonom egy része.

- De hol?

- Egy köztes létsíkon az élet és a halál között.

- Haldoklom?

- Nelech fajtájának mérge erős.

Beril fürkészte a másikat, de nem látott belőle semmit sem.

- Ne erőlködj.

- Ha meghalok, vagy a halálom előtt itt találnak a többiek, a halál fia leszel, Moragh! – jelentette ki a lány.

- Hívd őket, nyugodtan. Az a fajta Első vagyok, akit semelyik oldal nem von felelősségre.

Moragh köpenye denevérszárnyakká alakult. Csinos női teste volt, de az egészet fekete szőr borította. A csuklyája a fejére lapult. Arcát maszk takarta. A homlokából előtörő valami egy tolldísz volt, amely most csapottan hátrahajlott.

Csípőre tette a kezét, és elmosolyodott.

- Most pedig, Istenfattyú, kezdhetsz futni.

Beril szárnyat növesztett, de a sűrű lombkoronától amúgy sem tudott volna elrepülni, így hát, futott a kitaposott ösvényen, nyomában Moragh-val.

Futás közben a lánynak eszébe jutott egy régi monda, miszerint az Elsők egyike szerelmes lett egy nőbe. Mikor erre rájött a hitvese, a nőt csúf lénnyé változtatta, és az Árnyvilágba küldte. Azóta is ott él , és ő öli meg az elesettek lelkét.

Beril odafigyelt, hova lép. Sziszegett, amikor egy-egy ág eltalálta az arcát. Amikor hátranézett, látta a bestiát maga mögött loholni. Szemei megvillantak. Az aranyhajú az életéért futott, de mégis élvezte a rohanást.

Óriási kettősség dolgozott benne, mígnem a szeme láttára vörösre változott az ég. Nem volt Nap, sem felhő, csupán egybefüggő vérvörös ég. A növények elfeketedtek, elvékonyultak, csontszerűek lettek. A hajtások – levelek és termések – elszáradtak, szélük és végük pöndörödött.

A lánynak semmi kétsége sem volt afelől, hogy ez azt jelenti, hogy egyre mélyebbre kerül az Árnyvilágban. Zihálva futott előre, néha nyögött egyet. Kiment a fejéből minden addig vívott csata, minden szabály. Semmi sem számított. Ha hagyja magát utolérni, akkor elveszett.

A fekete-piros táj egyre nagyobbnak tűnt. Ismerte a mondát. Az első próba, hogy Moragh megtéveszt. Megnyújt, megnöveszt mindent, hogy feladja az oda tévedő. Beril számára lehetetlennek tűnt a haladás. Saruja minden lépéssel egyre mélyebbre hatolt a talajban. Moragh a háta mögött ügetett. Könnyedén ugrott át minden akadályt, mégsem jutott hozzá egy centit se közelebb.

Berilnek olyan érzése támadt, hogy az ég irtózatos meleget áraszt magából, mégis jeges izgalom futkározott a testében.

Hallotta, ahogy a nyomában loholó nőstény fenevad néha horkant egyet. Az üldözőn kidagadtak az erek, és lüktettek izmai.

- Úgysem menekülsz! – visította Moragh. – Semmi esélyed nincs! Eddig még senki sem hagyta el ezt a helyet!

Moragh szája habzott. Berilt az utolsó ág úgy arcon csapta, hogy a bőre felszakadt. Kiért egy hullámzó területre. Látta a hegyeket, az erdőt, a vérző tengert. Az égbolton sárgás fények cikáztak. A hely akkorára nőtt Beril szemében, amilyet soha senki sem tudott még elképzelni.

A talaj valaha mocsár lehetett. Hol kemény, sziklaszerű, hol puha, akár a víz. Beril tudta, hogy ez a köztes állapot nem kimondottan a valóság, de ott dolgozott benne, hogy ameddig Moragh nem falja fel őt, addig még van remény arra, hogy túléli. Moragh alig három méterre volt tőle.

Az égbolton két sárkány jelent meg. Nem a szokásos gyíkok voltak. Bőrük szakadt volt, kilátszottak csontjaik. Beril felismerte őket. Moragh állapotos lett az Elsőtől, mielőtt elátkozták. Ikrei születtek: Ahres és Ridra. A pusztító és a mindenevő. Nem szálltak le, csak sikoltva feléjük tartottak.

- Fiaim! – süvöltött Moragh. – Kapjátok el! Tépjétek szét! De a szíve az enyém!

A két túlvilági sárkány mennydörgésszerűen üvöltött és megcélozták Beril útját. A lány tisztában volt azzal, hogy az erdő messze van még. A szárnyait az ágak sebzetté tették, de még így is képes volt repülni. Kivont karddal emelkedett a fivérek felé. Amikor már elég közel ért, meglendítette a kardját. Csapása mély metszést ejtett Ahres hosszú nyakán, amelyből ömleni kezdett a vér.

Ahres sikoltva zuhant a földre. Már csak ketten voltak. Ridra farka a jobb karján találta el, és átszúrta a szárnyát is. Beril lezuhant. Egy szárny elég volt ahhoz, hogy tompítsa saját becsapódását. Ridra mellette ért földet, és már lendítette is a szárnyát. A lánynak volt ideje félreugrani. Ridra lassúnak bizonyult. Beril szíven döfte. A sárkány az oldalára dőlt, és csakhamar kimúlt.

Beril megfordult. Moragh a tetemek másik oldalán állt, és dühös tekintettel meredt a lányra. Moragh mérgében felkiáltott. A lány érezte, ahogy a szíve megremeg. A vörös hajú lerázta pengéjéről a vért, és hüvelyébe csúsztatta.

- Kiálltad a próbákat! – kiáltotta Moragh.

- Bármivel próbálkozhatsz! Nem török meg! – válaszolta Beril.

Moragh mordult egyet, és nekiiramodott. Beril is futásnak eredt. Látta, amint a másik elnyeri végleges alakját. Moragh négykézlábra ereszkedett, hosszú, karmos mancsai nőttek. Szemfogai megnyúltak. Négy izmos lábon rúgta magát egyre közelebb. Beril többször hátranézett, látta, az üldözője átalakulását. A lány szíve új ritmusban kezdett dobogni. Bőre még inkább izzani kezdett.

Moragh utolérte a lányt. Ugrott egyet, és végigkarmolta Beril hátát. A lány lendületből letérdelt, és csúszott pár métert. Egy túrás fogta meg.

Moragh nyugodtan topogott. A lány még így is védekezni akart.

A fekete bestia elvette a lány kardját. Két hátsó lábával Beril lábait, a két mellsővel a karjait fogta le. A hatalmas test egésze ránehezedett. A dög végigszaglászta az aranyló testet. Beril tudta, hogy itt a vége, most már nem menekülhet.

- Viszont látásra, édesem! – morogta Moragh, és eltátotta hatalmas száját.

Beril könnyes szemmel még látta az óriási agyarakat, maga felé közeledni. Becsukta a szemét, elfordította a fejét.

A lány felszisszent, érezte az éles fogakat. Moragh egy villanást érzékelt, és úgy érezte, áramütés érte. Visszaalakult emberibb alakjába, és tisztes távolságban húzta meg magát. Beril felült. Érezte a hátán lévő sebek húzódását, értetlenkedve nézte az ijedt bestiát. Moragh úgy kuporgott, akár egy kisgyerek. Leplébe burkolózott, csak a szemét lehetett látni.

Beril felállt, a kardjához lépett. Felvette, és Moragh felé fordult.

- Menj a fiaid után, szuka!

A penge Moragh nyakához ért. Abban a pillanatban ezernyi villám született a találkozásból. Beril hátralökte a felszabaduló erő. A vakító fénytől eltakarta a szemét. A vörös ég acélos lett, vibrált, a világ forogni ezdett.

A talaj folyóssá vált, a lány majdnem teljesen belesüppedt. Szárnyaival óvón vette körbe magát. A fák alakja torzult, a hegyek torzóba nyúltak.

Az ég minduntalan közelebb jött. A testek eltűntek. Valahonnan a távoli horizontról szomorú ordítás hallatszott, egy férfié, és cinkos nevetés. Egy nőé.

Berilt szárnyai teljes sötétségbe borították.

Az elgémberedett tagokban megindult a béna vér áramlata. Melegség és bizsergés járta át a testét mindenfelé. Bőre minden rezdülést érzékelt maga körül. Emlékezett, hol voltak a sérülései, minden pontja fájt és égett. Az arcára poros könnycsíkok száradtak.

- Ébredj! Ébredj! – szólongatta egy ismerős hang. – Nyugi, jó helyen vagy, jó kezekben. Ébredj! – finoman rázta az ismerős kéz. – Isten hozott, Beril!

A lány kinyitotta a szemét. Mindenfelé a testvérei és harcostársai voltak. Szárnyas, izmos, páncélos alakok. Látszott rajtuk a háború. Sérültek voltak, ugyanakkor nyugodtak is, mert vége volt.

- Beril! – mondta a mellette guggoló alak. – Szia!

- Seberen. – a lány megkönnyebbült. – Elsem hinnéd, azt hittem, meghalok.

- Főnix-könny. – Seberen egy fiolát tartott felé, majd eltette. Felsegítette a lányt. Az átvetette nyakán a karját. Lassan indultak el a halottak között. – Először azt hittük, te sem élted túl. Talán, csak egy-két túlélő maradt a renegátokból. Közülünk majdnem mindenki. A fényed kihunyt egy pillanatra, de éjjel láttuk a horizonton a benned lakó istenség élni akarásának fényét.

- De Nelech. A kardom. – sziszegett Beril.

Seberen mutatóba felemelte a kardot.

- Nelech halott. Elvérzett. Nem a szívét, de lég súlyos ponton találtad el ahhoz, hogy ne élje túl.

- Az Árnyvilágban voltam. – mondta Beril. – Nelech mérge majdnem megölt. Moragh birodalmában voltam. Megküzdöttem vele. Előbb a gyermekeit győztem le, majd őt magát. Amikor meg akart ölni, egy fénylökés eltántorította, majd amikor levágtam a fejét, megszűnt a világa létezni. Szavamra! Minden igaz a mondából. A csonterdő, a láp és a lángoló ég is! A hátamat érte a támadása. Ezentúl büszkén viselem majd a sebhelyemet.  Ha jól tudom, a főnix könnye az árnyvilági sérüléseket nem gyógyítja be?

Kérdőn nézett Seberenre.

A férfi nemlegesen bólogatott.

- Az Árnyvilágba csak a menthetetlenek jutnak.

- Haldokoltam, Seberen. – mondta hitetlenkedve a lány. – Éreztem a karmait a hátamon, a vért. Hogy lehet a hátamon sérülés, ha nem voltam ott?

- Beril. – kezdte a férfi. – A hátadon nincs sérülés. Soha nem is volt.

A messzi távolban egy szolga futott az életben maradtak felé. Apró volt, koszos rongyokban. Messze földről érkezhetett, senkinek sem volt ismerős az alakja. Izzadt, lihegett, az oldalát fogta. Mindenki hallotta, hogy valamit mormol, de senki nem értette, hogy mit. Akkor kezdett beszélni csak, amikor a csoport közelébe ért. Szakaszosan dudorgott a lihegés miatt.

- Kérem! Jó urak! Most. Érkezett. A. Hr. Hogy. Moragh. Az Árnyvilág. Uralkodónője. Bevégeztetett. A. Fiaival. Együtt. A. Kóbor. Lelkek. Visszatértek. Sok. A. Sebesült. Segítsenek.

A legtöbb szárnyas alak, és a hírvivő figura elmentek. Csak Seberen és Beril maradtak hátra.

- Vajon, hányan élték túl? – kérdezte a lány. – Az Elsők szerint erre a vérengzésre azért került sor, hogy egy új világ ébredjen fel. Az én hibámból lesz ez a világ hamis. Megöltem Moragh-ot, s ezért sok olyan lélek maradt itt, akit el akartunk távolítani. Nekem kellett volna meghalnom Moragh helyett.

- Hiszek neked most már. – felelte a férfi. – Az Új világért pedig, ne aggódj. A renegátokat tömlöcbe vetik, és új Árnyvilágot is teremtenek majd.

- Remélem.

- Mind a ketten szárnyakat növesztettek, felemelkedtek. Elrepültek a többiek után. Berilnek még mindig fájt a háta.