Az éjszaka hangja

Egy csók romba dönthet egy életet.

Oscar Wilde

Sosem gondoltam volna. Aztán mégis valóra vált.

- Oh, nagyon sajnálom. – vörösödött el a lány, aki hirtelen kapta fel elejtett táskáját. Laza, kontyba fogott hajából az eső, arcába fésült pár tincset. Fakó bőre nevetségesnek hatott az ázott keretben. Bordó, derékig érő, bársony kabátja nem volt összegombolva, ezért fekete garbója teljesen elázott. Vékony, tépett szoknyája is tocsogott az esőtől. Mind a tíz, vékony ujja, egymásba kulcsolva szorította a táskáját. Néha ki-kitörölt egy-egy vörös tincset zöld szemeiből.

- Tényleg nagyon sajnálom -, két ideges levegővétel között vette a bátorságot, és felnézett arra az emberre, akinek nekiment. A felismerés hevében a lélegzete is elakadt, szemei kitágultak, szája elnyílt.

Jézusom!

- Te Lestat vagy, nem? A vámpír…

- Éjjel is látó szemüveg kellene neked… bár lehet, hogy a sok festéktől nem látsz ki. – mormogta a vámpír, és felemelte a pocsolyába esett ernyőt.

- Kösz. De azt hittem… - mondta a lány, miközben Lestat visszaadta neki az esernyőt.

- Hinni máshol kell. De talán azt hitted, hogy New Orleans-ban maradtam? Nem. Kíváncsi voltam erre a… helyre. Vagy, várj, már tudom. A kedvenc vámpírom, a kedvenc regényalakom, a leghelyesebb férfi a Földön…

- Hát, nem egészen erre gondoltam. Bár, ha jobban meggondolom, akkor van benne némi igazság.

- Legközelebb vigyázz jobban! – ezzel megfordult, és elindult. Szemei alatt barnás táskák voltak, erei átütöttek a fehér bőrön, biztos régen evett már. Szőke haja kissé megfakult volt, nem ártott volna neki egy kis felpörgetés.

- Elnézést! – kiabált utána a lány. – Tény, hogy nem hiszek abban, amit olvasok, de azért meg lehet győzni. És az is tény, hogy téged szeretnélek Mesteremnek, ha már valóban találtam egy két lábon járó vérszívót.

- Jobb lenne, ha kicsit halkabban beszélnél, mert helyettem még sokan ácsingóznak a nyakadra. Így, akár csendben is maradhatnál. – morgott a vámpír, és zsebre dugott kézzel baktatott tovább. – Egyáltalán, mégis mi a neved? – csattant fel kis idő múlva a vámpír, amikor megunta, hogy váratlan útitársa, hűen követi.

- Sarah. Ha a gondolataimba belelátsz, mint ahogy az a könyvekben is benne van, akkor igazán tudhatnád. – Válaszolta a lány kicsit bosszúsan. Sarah kontya teljesen elhagyta magát, és ostorként csapódott a hátának.

- Nem kell mindent feltétel nélkül elhinni. – mosolygott a vámpír, és egyenesen előre meredve bandukolt.

- Hány éves vagy? Én húsz.

- Olvasd a regényeket!

- Hm… Grrr…

- Mérges lettél?

- Nem, csak egy rajongóval lehetnél kedvesebb… legalábbis nem ennyire… - a vámpír hirtelen felé fordult - … nyers.

- Nincs más, akit bosszanthatsz?

- A szüleim külföldön élnek. Albérletben lakom, egyedül. Barátom nincs sok.

- Hogyhogy nincs sok?

- Nem vagyok barátkozós típus.

- Értem.

Sarah elkedvtelenedett, míg Lestat magában mosolyogni kezdett.

- Nos, gyere. Vendégem vagy egy Csókra. – Erre a kijelentésre Sarah szemei még jobban elkerekedtek, mint az előbb. – Csak vicceltem, cherie…

- Persze. Tudom én. Milyen messze megyünk még?

- Csak ide a közelbe – Lestat rámutatott egy fakapura, úgy három méterre lehetett tőlük.

- Rendben…

Nos, igen. Mióta olvastam a könyvet, azóta eldöntöttem magamban, hogy Lestat lesz a szerelmem, akár él, akár csak egy regényalak.

Sarah embriópózban feküdt meztelenül a vámpír mellett, aki alig egy perce még a vérét szívta. Most csak feküdt mellette, mint egy ember. Az egyetlen dolog, ami megmutatta, hogy a férfi már halott, hogy tökéletes mellkasa mozdulatlan volt.

Lehet ezt szerelemnek nevezni? Ez a kapcsolat inkább mester és tanítványa, mint két halott szerelmes vonzódása egymás iránt. Ebben közrejátszhat az is, hogy valódi énjét nem ismerem, csak a megsárgult lapokra hagyatkozhatom.

A vámpír kinyitotta a szemét, és Sarah-ra nézett.

- Mesélj magadról! – kezdte a lány. – Mindent tudni akarok rólad, a Gyermekeidről, a regényekben el nem hangzó titkokról. Csak egy-két szót, ami többet ad a semminél.

- Nem szeretnék beszélni. Hagyj most, kérlek. – A vámpír felállt, és kiment a szobából. Sarah csak nézett utána, és próbálta kitalálni, Lestat miért nem akar vele beszélgetni.

Lestat teljesen lelombozott. Máig nem tudom feldolgozni, hogy miért ilyen elutasító. Nem vagyok képes megtanulni, hogy amikor hallgatni kell, akkor tegyem is azt. Lestat már akkor érezte, hogy valami nem lesz teljesen rendben velünk, amikor nekirohantam az utcán. De akkor miért Ölelt meg? Kis finomságokra vágyom, amiket csak egy vámpír adhat nekem, amiből tanulhatok. Most meg, csak egy tudatlan ifjú vérszopó vagyok, aki meztelenül fekszik selyempárnák között. – Sarah elnevette magát, és a lábait a fejtámlának vetette.

- Miért pont én? – kérdezte a lány, amikor Lestat visszaódalgott a szobába.

A vámpír leült az ágyra, háttal Sarah-nak.

- Azt hiszem, mert a magányos esték nem jók. A férfi vámpírokkal sosem volt kellemes az öröklét, és mivel már figyeltelek egy ideje, azt gondoltam, jó ötlet lenne, ha megmutatnám, hogy milyen. Megosztani veled a létemet, még akkor is, ha annak nem lesz kellemes a vége.

Azt hiszem, abban már biztos lehetek, hogy szeret. Legalább egy kicsit vonzódik hozzám. Visszajött miattam a szobába. Erre én meg, csak kérdéseket döfök bele a szívébe. Rossz érzésem van. Nagyon rossz. Valami baljós esemény közeleg. De vajon mi lehet az, amit csak sejtünk?

Egy óra múlva már felöltözve vártuk a vendégeket.

- Sarah – ugrott a lány nyakába egy fekete hajú kislány. Kicsi volt, fiatal, és törékeny. Pont, mint a regényekben Claudia. Sarah, nem törődve azzal, hogy ki lehet az, és hogy mennyire könnyű a méreteihez képest, a kanapéhoz sétált, és leült. A gyereket elhelyezte az ölében úgy, hogy nehogy leessen. A gyerek hajtott a lány nyaka felé, és amikor Sarah a legszorosabban ölelte, a gyerek megharapta.

A fájdalomtól Sarah, a földre taszította a kislányt.

- Szállj le rólam. Mi ütött beléd?

- Csak kíváncsi voltam, miért ízlettél olyan nagyon Lestat-nak. Miért? Valami baj van talán?

- Á, nem. Csak nem szokott minden jött-ment kölök megharapni, és azt hittem, hogy ez nálatok nem dívik, hogy megharaptok minden Vértestvért.

- Add neki ezt oda, bocsánatkérésképpen. – nyújtott egy hidegvízbe áztatott zsebkendőt Lestat a gyereknek, aki készséggel odalépett Sarah-hoz, és elnézést kért a viselkedéséért.

- Jól vagy?

- Semmi bajom, csak ez volt az első kóstolásom, ami váratlanul ért.

Lestat megrázta a fejét, elvette a zsebkendőt, és kifelé menet, az ajtóban visszanézett.

- Ha jót akarsz magadnak, akkor menj el inkább. Csak az erőmet adtam át neked, nem haraptalak meg. Egy ideig még lesznek képzeteid arról, hogy vámpír lettél, talán a szemfogaidat is nagyobbnak fogod érezni olykor, de most menj. Ha bejössz a másik szobába, az idősebbek egyből kiszúrják, hogy halandó vagy. Ha Lorna észrevette, akkor ők már most érzik a szívverésed.

Ezzel ment ki a vámpír a szobából.

Kiadta az utam. Egyszerűen, képtelen vagyok elhinni. Utálom. Nagyon dühös vagyok rá. Nem vagyok hálás azért, mert szerinte ezzel mentette meg az életemet. Hazudhatott most is, mint mikor azt mondta, hogy most már a véréből való vagyok.

Egyre csak az jár a fejemben, miért tette mindezt? Talán figyeltek, és így segített nekem? Parapszichológus vagyok, nem elmebeteg játékszer. Miért vagyok fontos nekik? Miért látnak veszélyt bennem?

Megtudtam?

Nem. Hiába kérdezem lépten-nyomon, sosem fogom megérteni, mert szeretem. Vámpíri lénye elcsavarta a fejem. Ő vámpír, én ember vagyok. Más hajóban evezünk.

Gondolataiban több hang is lakozott. Mindegyik egy-egy általa megismert lény hangja volt, ami vagy hívott, vagy óvva intett. Együtt találhattunk volna méltó békét magunknak. Ezt ő is tudja. Csak a többiek nem.

Csak a javamat akarta. Nem úgy, mint ők.

Örülök, hogy megismertem. Szeretem. Jobban, mint kellene. Nekem már így is mindent elmondott. És tudod, mi a legfurcsább? Hogy ez nekem így, teljesen természetes…

Két nappal később, kint ült a játszótéren. Csontig hatoló hideg volt, Sarah mégis egy tunikában feszített a hintában. Először a Holdat nézte, ami a nem működő lámpák miatt egészen jól jött. Aztán lengett előre, lengett hátra, és a szemét is becsukta, hogy átérezze, milyen volt, amikor Lestat a karjaiban tartotta.

- Sajnálom. – szólt egy bariton Sarah háta mögött.

- Ugyan, mit? – cinikus hangon felelt a lány.

- A múltkor nem kellett volna azt… és úgy…

- Ez az egész arról szól, hogy a Vértestvérek váljanak el egymástól. Legyen egy ember, aki kapcsolatot teremt a külvilág és köztük. Amikor pedig, már nincs rá szükség, egyszerűen haljon bele az ember.

- Jajj, hagyd már abba! – horkant fel a vámpír úgy, hogy ahogy kimondta ezeket a szavakat, megfogta a széket, és egészen közel húzta magához Sarah-t. Egészen addig, ameddig a lány háta az ő mellkasának nem simult. A fülébe kezdett suttogni. – Az egész miattad van. Hogy ne járj úgy, mint a vámpírszeretők általában.

- De én csak…

- Pszt.

- Ne csitítgass engem. Jogom van felháborodni.

- Te nem vagy harapásfüggő és önjelölt sem. Úgyhogy, ha fel akarsz háborodni, akkor kiabálj itt a tér közepén. A bokorból leselkedő végzeted hamar ide is érhet.

- Mi van?

- Bolond ifjú!

- Tessék?!

- Ha én nem lennék, te már régen a Jóságossal játszanál egy kártyapartit.

- Néha, azt hiszem, jobb lenne ott, mint itt.

- Valóban ezt akarod? Meg akarsz halni?

- Nem. Persze, hogy nem.

- Nem értelek.

- Én csak szeretnék egy eltűnni úgy, ahogy azt az álmaimban látom, ahogy a novelláimban leírtam, ahogy tanultam róla.

- Semmit nem értesz!

- Én csak…

- Jobb, ha most elmegyek. – a vámpír megfordult.

- Lestat várj! – Sarah kiugrott a hintából.

- Egészen múlt éjjelig nem érdekelt volna, hogy ki fogja kiszívni a véremet. Sőt, bevallom, annak ellenére, hogy átvertél és kirúgtál az otthonodból, annak ellenére sem változott a véleményem rólad. Az erő, amit átadtál, igenis, sokat mondott rólad, és azokról is, akik ott voltak bent a szobában. Már világosabban látom a világot.

- Most meg, én nem értelek. Akkor…

- Add fel. Hadd legyek veled.

- Menj a francba! – mondta a vámpír csalódott hangon, és egy szempillantás alatt eltűnt Sarah szeme elől.

Így kell lennie! Így kell lennie! Így kell lennie!

Sarah hazament, és mély álomba merült. Le sem vetkőzött, úgy zuhant az ágyba.

Sarah egy sötét teremben volt, és Lestat állt előtte.

- Mi ez a hely? Hogy kerültem ide?

- Nos, mester és tanítvány között gyakran vannak telepatikus összeköttetések. Ez is egy ilyen. Elvileg a tested otthon van, és álmodsz. Én így beszélek most hozzád. A helyszín a saját képzeleted szerint változhat, de ez inkább megfelelő környezet. Azt hiszem.

- Tehát?

- Jah, igen. Beszélni szerettem volna veled arról, ami a játszótéren történt.

- Tudom. Azt hittem, szükséged van rám.

- Szükségem is van. De eddig nem úgy gondoltam rád, mint egy vámpírra. Haragszol még rám?

- Életem azért sodort mindig a rossz irányba, mert nem tudok haragudni senkire. Emberi hülyeség volt, kislányos rajongás. Ezerszer megbántam, hogy azt az énemet mutattam neked, ami nem is vagyok. Fogalmam sincs viszont arról, hogy miért tartasz fogva a saját álmomban. Erős a gyanúm, hogy a veszekedéseinknek még nincs vége.

- Nem szeretnék tovább vitázni. – A vámpír közelebb lépett, és kisimított egy tincset Sarah arcából.

- Csak egy Csókot akartam. Csak egy Ölelést. Tudom, hogy Vértestvérek vagyunk ott belül, és meg kell halnom ahhoz, hogy veled legyek. Elszakadtam tőled, és olyan messze estem, hogy nem is reméltem, hogy megtaláljuk egymást. Ahogy te sem tetted. És a testvérek közül az egyiknek meg kell halnia.

- Az angyalnak.

- Tessék? Milyen angyalnak? Én nem… én vámpírokról beszélek neked.

- Majd egyszer rájössz. – válaszolta Lestat.

- Ha már belekezdtél, akkor mondd is végig. – unszolta a lány a vámpírt, aki kicsit veszített nemes tartásából. Lestat megérintette Sarah mellkasát, s annak a szíve leállt. Sarah szemei felakadtak, és még a lélegzete is elállt. Fájni kezdett a háta. Szúró, éles fájdalom hasított bele. Felszakadt a bőre, és két hatalmas, hófehér szárny nőtt ki belőle.

- Nem értem, mi ez az egész.

- Angyal vagy. Hát nem érted?

- És … te…?

- Nem keveredhetünk.

- De… ez… Te végig tudtad! – szólt a lány mérgesen.

- Valójában, igen. – Lestat lehajtotta a fejét. Bal kezével hátrasimította a haját, mindhiába. -  Ezt akartam megmutatni. Nem hal meg senki. De te csak úgy lehetsz velem, ha feladod magad.

- Nem értem.

- Ha egy angyal vámpír akar lenni, számolnia kell azzal, hogy fél angyal, fél vámpír lesz. Sem éjjel, sem nappal nem élhet, mert a Holdfény és a Nap első sugarai találkozásánál lelhet a lelked örök életet. Nem akarom, hogy meghalj. Múltkor, amikor az első csepp véred a nyelvemhez ért, már tudtam, hogy mi a helyzet. Nem kockáztathattam meg ezt. Inkább elmartalak magam mellől, mintsem neked legyen bajod.

- De Lorna…

- Tudták jól, ki vagy. Őt nem érdekelte volna a sorsod, de nekem számítasz.

Sarah közelebb lépett Lestat-hoz, és átkulcsolta a derekát. A férfi is átölelte őt. Sarah a fülébe súgta: - Ölelj meg.

- Biztosan ezt akarod?

Sarah igent intett a fejével. Becsukta a szemét, és Lestat már szívta is a vérét. Egészen az utolsó cseppig. Akkor letette a földre, és felvágta a saját csuklóját. A vér először csak a lány ajkára csöpögött, majd lassan ő is szipákolni kezdte az édes nedűt. Aztán csend lett…

- Sarah…? – nyögte Lestat kiszáradt torokkal.

A lány csak feküdt a földön, mozdulatlanul. A hófehér test nem moccant, a zöld szemek sem emelkedtek fel rá, csak feküdt nyugodtan, mintha meghalt volna.

De hát, meg is halt!

- Sajnálom. Úgy sajnálom. Én nem akartam, hogy így legyen. – Lestat szeméből egy véres könnycsepp indult hosszú útra. – Nem akartam. Nem így akartam. Cherie, kérlek, bocsáss meg…

- Azt hitted, ilyen könnyen neked adom?

Lestat felismerte maga mögött a hangot. Lassan felállt, és megfordult. Akasa állt előtte.

- Miért?

- Engem megölhettél, de az ő képzeletében, nagyon is eleven vagyok. Oh, csak nem belehalt a Csókodba? Több nő is ráfázott már, szerelmem. Ne sírj.

- Csak velem akart lenni! – ordította Lestat, amikor megértette az „anyját”. Szemei vöröslöttek a dühtől, és kissé a remegés is elfutotta.

- Kedvesem, Sarah halott. Törődj bele.

A szőke férfi nem nézett Akasa szemébe, csak a halott Sarah-t nézte.

- Bár…

- Igen?

- Van egy módja annak, hogy megmentsd. – rántotta meg a vállát Akasa.

- Te képes vagy rá? Meg tudod menteni?

- Én, nem. De te igen.

- Hogyan?

- Szívd ki az utolsó csepp vérét. Ha az angyal meghal, nem kerül a színe elé. – mutatott felfelé Akasa. – Halandó lesz belőle. Gyilkold meg, hogy élhessen. De! Mert ugye, mindig van egy de. Soha többet nem találkozhatsz vele. Abba már tényleg belehalna. Megértetted? Ér neked annyit ez a kis égi?

- Még többet is.

Lestat lehajolt Sarah-hoz, és kiszívta az összes vérét, mind, az utolsó cseppig. Gyengéden tette vissza a padlóra. Az angyalból százfelé folyó fénysugár öntötte el az egész teret. Egy nagy csóva után, eltűnt, és ismét szűrt világosság lett.

- Gyűlöllek.

- Tudom.

- De ez nem közönséges gyűlölet. Hanem szívbemarkoló, tiszta gyűlölet.

- Amióta ismerlek, ez mindig így volt. De lehetne egy kérésem?

- Persze.

- Amennyi időd még hátravan, sose felejtsd el őt – Akasa rámutatott Lestat homlokára, és beleégette agyába a nevét.

-Gyűlöllek.

Ekkor Sarah felugrott álmából, mintha szívrohamból térne magához egy kórházban. Kiütötték volna  szívét, olyan volt a visszatérés. Fájt a nyaka, elgémberedtek a tagjai. A lapockái felé is lükető fájdalmat érzett. Besomfordált a macskája, és felugrott mellé az ágyra.

- Tudod, Szöszi, olyan furcsa érzésem van. Émelygek… - Sarah fogta a nyakát, és az ablakhoz sétált. Érdeklődve nézett ki, hátha a hajnal első sugarai előtt még egyszer láthatja Lestat-t.

- Bolondnak tartasz mi? – a macska a dunyhába kezdett dörgölőzni, és dorombolt, ahogy csak bírt.

Tudom, hogy Lestat többé nem fog keresni. Véget ért, de remélem, hogy egyszer majd egy idő múlva, ismét megtaláljuk egymást. Remélem, kedvesem, jól vagy.

Sarah felkacagott. – Most biztos tök idiótának nézel engem, mi? – A macska csak bambán bámulta gazdáját. – Sokszor gondolhatod, hogy nem vagyok normális. Bár, anyám mindig azt mondta, hogy addig nincs gond, amíg én beszélek máshoz, csak akkor, amikor a más nem él, és visszabeszél. Szöszi, megígéred, hogy mindig együtt maradunk?

Sarah! Ébredj fel! Ő csak egy macska, hogy ígérné meg, hogy veled marad? És, ha nekem lenne igazam, akkor mi van? Akkor, kapok egy jó nagy tábla, extra, töltött csokit. Igen. Az jó a vérszegénységre is. Azt hiszem, az vagyok – mintha meghaltam volna…