Az élet maga

Kutatásaim során, bár találtam nyomokat, mégsem hittem, hogy azok igazi vámpírra utaltak volna. Szenvedélyem már-már annyira beteges, hogy nem restellek bemászni a legrémisztőbb, legundorítóbb helyekre. Az utolsó kalandom előtt épp egy, az 1700-as években épült kriptába másztam be. Pechemre befelé még bejutottam, kifelé már bajosabb volt az út. Mire kijutottam volna, a karom, az oldalam és a lábam tele lett sérülésekkel. A vér és a kosz csípte a sebeket. A temető mögötti erdőben gyalogoltam mindaddig, amíg egy csinos chateau nem akadt az utamba. Ablakain nem jött ki fény, és semmi nem utalt arra, hogy lakná valaki. Amikor a holdfényben jobban körülnéztem, hirtelen olyan érzésem támadt, mintha annak az ollókezű pasasnak kertjében állnék. A sövények valamikor formára voltak vágva, mára viszont benőtte a gaz. A fekete avar recsegett a lábam alatt. A kastély kapuját könnyen belöktem. Picit nyikkant. Beljebb erőszakoltam magam. Pazarul berendezett környezet volt. A kastélyt két szintesre építették, plusz pince és padlás. A falak a legszürreálisabb színben játszottak: feketék voltak. A bútorok barokk és szecesszió stílusúak voltak, hol fehérek, hol pirosak, hol bordók vagy lilák. A dísztárgyak megkopottnak tűntek, és az eddig felfedezett tárgyak koránál jóval idősebbek is voltak. Az ablakok a belmagassághoz voltak méretezve, másfél méteresek, vagy esetleg még ennél is hosszabbak. Az üveg itt-ott ki volt törve. A csigalépcső aljáról felláttam az emeletre. Az emeleti tető is berepedt. Azon a tágas nyíláson jött be némi fény. A fény egy tálcára vetült, onnan egy másikra, és így tovább. Világítás helyett egyiptomi kultúra. A fényt követve újabb és újabb fali kárpitok felé vezetett utam. Nem ismertem még olyan embert, aki szőnyeget aggatott volna a falára. Hosszas nézelődés után rájöttem, hogy képeket, vagy képeknek kivájt helyeket rejtenek ezek. Sorra emeltem le a képekről a kárpitot, de nem láttam rajtuk semmit. Szerencsémre beleakadtam a sarokban álló, karos gyertyatartóba. Leemeltem róla egy gyertyát, és meggyújtottam. Lehet, hogy alapból vaksi vagyok, de most meggyőződtem arról, hogy mégsem vagyok az. Az antikolt keretek sorra fekete, olajfestékkel mázolt „képek” voltak.

   Mindegyik fekete volt. Órák röppentek el a bámészkodással. Pont éjfélre értem az utolsó képhez. Nem volt kedvem fellibbenteni a szőnyeget. Ugyanakkor ott motoszkált a fejemben, hogy lehet, hogy most az egyszer nincs úgy, mint az előzőeknél. Félve, és súlyos fájdalomnak árán kinyújtottam a kezem, és egy határozott mozdulattal lerántottam a kárpitot.

   E mozzanat nem várt eredményt hozott. A keret egy valódi képet foglalt magába. Persze, mint az előzőek, elég sötét volt, viszont a rajta lévő arc erősen kitört. A test többi részét csak sejteni lehetett. A képmás egy olyan asszony portréja volt, aki már évtizedekkel a festés előtt belépett az asszonyi korba. Bár mellig látszott csupán, azért lehetett sejteni, hogy stramm anyóka volt. Csigás, dús, deres haja puhán omlott vállaira. Szeme ibolyakéken világított, de a lobogó gyertyafényben bármilyen színt felvett a feketétől a vörösig. Apró, keskeny orra volt, formás szája. Jobb orcáján szépségfolt. Ez az arc nyugodtságot tükrözött. Ahhoz, hogy jobban szemügyre vegyem, egészen közel kellett hozzá húzódnom. Beleütöttem az orromat a poros vászonba. A ruhája lilás volt, pirosas csipkével. Kiegészítői igazodtak ehhez a színvilághoz. Jobb karját felemelte, viszont azt nem lehetett látni merre mutat.

   Az asszony látványa mámoros álomködöt fújt szememre. Midegyre csak a szemébe bámultam. Az agyam el akart menni, de a testem nem akart engedelmeskedni. Bezártam pilláim, hátraléptem, kinyitottam, majd ismét becsuktam. A fürkésző érzésem megmaradt. Zavaró volt, hogy ez az idős nő egyenesen az agyamba bámul. Mozogni kezdtem a kép előtt, jobbra is, balra is. De akármerre helyeztem a testemet, az igéző szempár követett. Olyan hatást keltett, mint amikor az üveg mögött látok egy idegent, aki figyel. Minden mozdulatlan volt rajtam kívül, mégis velem volt élő a kép. Aztán, amikor elpárolgott a köd a szemem elől, rájöttem, hogy érzékeim nem csalnak. Mély és komoly megilletődöttség lett rajtam úrrá, zavarba jöttem. A nő mozdult, rebbent a szeme. Édes, kellemes hang, fura mondatfüzért kezdett szavalni, én meg, álomba merültem:

   „1595-ben történt. A nő különleges volt. Kora ellenére okos és kedves volt. Négy gyermeket hozott a világra, és több tucatot a világra segített. Csodálatos volt, de átkozott is. Gyermekeit elvesztette, hármat a skarlát, egyet a tüdőbaj vitt el. A férje maradt csak meg neki, aki igazi művészlélek volt. Festett éjjel, nappal. Szenvedélyes férfi volt, csak a hobbijának élt. Beleszeretett műveibe. Az asszony arcába barázdákat vert az idő, szeme a kortól volt szomorú. Keze reszketve fogta botját. Ha leült, a mankó egy fejjel volt magasabb nála. Az üres kastély tett arról, hogy a halál ne felejtse el őt. Erős és gyötrő fájdalmai voltak. Férje, látva kedvesének szenvedését, kitalálta, hogy megfosztja szerelmét a nyomorúságtól. Karjaiban vitte fel az asszonyt a toronyszobába. Fekete bársony elé ültette, s hogy kényelmét szolgálja, botjára támasztotta jobb karját. Az asszony engedelmesen várta az örök élet pecsétjét. A szükséges fényt a szakadt tetőn beáramló sugarak kölcsönözték. A férfi megittasulva festett. De nem ám azt az erős nőt örökítette meg, akit maga előtt látott, hanem annak fiatalkori mását. A kép meghazudtolta a festőt. A halál megfertőzte a kép egészét. Akármennyire igyekezett, a kép mélyen barázdálta az arcképet, pontos mása lett az asszonynak. Annyira beleveszett a képébe, hogy észre sem vette, hogy a fényben ülő nő, megfiatalodik, testében és lelkében egyaránt. Rajta kívül mindenki felfedezte a csodát. A férfi megbolondult, panaszkodott, szidta a Mindenséget, hogy ez az egy, hőn-áhított képe nem sikerül. A kép hónapról-hónapra egyre jobban változott. Élettelenebbé vált az idő súlya alatt. Meggyengült fénye. Bár nem volt megelégedve a képpel, mégis megpróbálta elhitetni magával, hogy Isten nem engedi másnak tettetni a valóságot, mint ami. Annyira eszelősen pingált, hogy szeme a vászonra tapadt, soha nem vette le róla a tekintetét. A befejezéshez közeledett az idő. Emlékezetből festett, s bár rápillantott feleségére, mégsem látta, hogy a lány már olyan fiatal, mint amikor a halál megkezdte lakomáját testén. Olyan időbe lépett, hogy alig lehetett megmondani róla, átlépte-e már az asszonyi kort, vagy sem. A haja is visszaszőkült. A vászon vonalai, színei fakultak, a lány színesebb lett tőlük. Amikor már csak pár ecsetvonás hiányzott innen-onnan, kiröppent belőle az élet. Az utolsó ecsetvonás után, csak állva bámulta a képet, ami tökéletesre sikeredett. Mámoros kábulatából felocsúdva ránézett feleségére, hirtelen lélegzetet vett, és holtan esett össze.

A lány odatérdelt mellé…

   Aki ekkor már ismét ifjú volt.