Az önző isten legendája

Az emberek, és főleg a gyermekeik, minden délután bementek játszani az Istenük kertjébe. Csodálatos üveglépcső vezetett fel oda, s mikor felnéztek, a legszebb látvány tárult eléjük.

Szép, nagy kert volt. Hiába futottak kilométereket, akkor sem érték el egyik szélét sem. Ameddig a szem ellátott, mindenfelé zsenge, zöld fű borította. A fű között, egy-egy kopasz szigeten, millió féle világ nyílott, melyek virágok formájában ontották nektárjukat a rajtuk megtelepedőknek. Volt egy fa is a kertben, egy hatalmas almafa, mely az év minden szakában virágzott, kivéve nyáron, mert akkor mézédes gyümölcsöket termett. Az örök nyár tanyázott mindenfelé. Soha, senki nem mert itt véteni a törvények ellen, mert ez mindennél sokkal, de sokkal szebb volt, s ennek tetejében még, az Istenük lakhelye is. De a legrémisztőbb dolog, ami vigyázott a kert és a fa épségére, egy óriási mérges kígyó volt.

Egy nap, azonban visszatért az Isten. Miután megálmodta a tökéletes világot, meg is teremtette. Hogy fáradalmait kipihenje, nyugovóra tért. Oly’ mély álomba zuhant, hogy nem hallotta meg teremtményeinek szavait. Ez több, mint háromezer évig tartott. De hiába volt minden, mert visszajöttekkor sem mondott semmit. Nem hallott meg egy pisszenést se. Komor és mogorva lett. Amikor meglátta a gyerekeket, hogy az ő kertjében játszanak, mérhetetlen düh öntötte el lelkét.

„Mit műveltek ti itt?” – kiáltott mennydörgő, durva hangon, mire minden ember megdermedt. – „Ez itt csak az én kertem! Ez a legszentebb hely a világon, ahova ti, erkölcstelenül létező népség, nem léphettek be többé!”

Mérgében, elkerítette kertjét a kék éggel. Olyan magas lett a fal, és olyan sima, hogy azt az ember fia nem tudta megmászni. Felhőből faragott rá elutasító táblát.

Igen önző istenként emlegették ezután. Nem tudták mire vélni a történteket. A természete idegen volt, bár ez volt az első találkozás vele.

A felnőttek még csak-csak elfoglalták magukat munkával, de a gyerekeknek nem volt hol elütniük az időt. Ha nem láb alatt voltak, igyekeztek lekötni figyelmüket. Próbálták a világ útjait, de a guruló vasak sokakat elütöttek. Próbálták az erdőket, de el-eltévedtek és elvesztek. Végül, a meredek szirteket, ahol mindennél nagyobb veszélynek tették ki magukat. Úgy voltak hát, hogy kifeküdtek a mezőre, nézték a falat, s azon törték a fejüket, hogyan másszanak át rajta.

Aztán, egy napon, beköszöntött a tél. Hideg, havas-jeges időjárású szakasz az évben. Csak az emberek világában havazott, s irigykedve nézték, hogy az Isten kertjében száz ágra süt a nap. A fák elhullatták gyümölcseiket, rügyre fakadtak az ágak. Harmat csillant a füvön. A kígyó szüntelenül tekergőzött, és millió állat élte világát, míg a Földön minden ember foga egyszerre csattant össze. A többi élőlény, ahogy meglátta a fehér falat, s mögötte a jólétet, inkább mély álomba szenderültek. Nem érezte jól magát senki, csak aki elviselte a mérhetetlenül hosszú hideget, mert ez a tél tartósnak bizonyult.

A tél már fél éve tartott. Az Isten, megfeledkezett az emberekről.

A hó betakart mindent. Jég csillogott a mozdulatlan tárgyakon és élőlényeken, éleiken jégcsapok dagadtak. Ezüstösen pompázott minden. Idővel az északi szél is hosszú hadjáratra indult, és megtelepedett e tájon. A faggyal nem bírt el, így hát közösen kitalálták, hogy meghívják birodalmukba a jégesőt is.

Bundába, csizmába, és csupa meleg ruhába burkolózott az összes ember. Pirossá szárította a szél az arcukat, végtagjaikból fekete csonkot formált a jég.

A jégeső sem tétovázott soká. Minden álló nap felét bőséges zuhogással töltötte ki. Dörömbölt a házon, elverte a terméseket. Némelyik embert is összetörte. Az égre szürke ruhát rajzolt, s az északi szél segítségével, körbe-körbe járt.

„Nem értitek ugye, hol van már a tavasz?” – mondogatta egyre az önző Isten, nektarinok majszolása közepette. – Majd megértitek. Ha jók lesztek, megváltozik. – ezzel akkorát harapott a zamatos gyümölcsbe, hogy annak vére csordult a fogak nyomán. Cseppet sem érdekelte, hiába fürkészte a fagyban pompázó világot.

A Földön azonban, csak nem jött meg az enyhülés. Egy év sietett tova, s csupán az Isten kertjét díszítette a nyár cicomája. Szakadatlanul ünnepelt a tél, semmi nem zavarta meg a tél táncát.

Az önző Isten ismét aludni készült, amikor valamiféle, szép ária ütötte meg a fülét. Olyan édes, olyan lágy, lüktető dallam volt, mintha egy királyi udvarban hallgatta volna a zenészeket. Ahogy jobban odafigyelt, rájött, hogy ez nem zene, hanem gyereknevetés. Nagyon régen halott már ilyet, és ezért nem ismerte föl azonnal. A gyönyörűséges hanggal finom, virágillatú szappan szállt be hozzá.

Az Isten kiugrott az ágyából, és az ablakhoz sietett.

A látvány pedig, magáért beszélt. Nem tudta, hol és hogyan, de egy kisfiú volt az almafa alatt. A fal olyan magas, hogy megmászni veszélyes.

Lenézett a Földre, s azt látta, hogy gyerekek egész hada tart a kertjébe. S ahány gyerek beért a birtokára, a tavasz olyan ütemben köszöntött be a Földre. A fák zöldellni kezdtek, s egyre-másra pattantak ki a rügyek. A fű is előkandikált a takaró alól. A nap kiolvasztotta a tavakat, melyek bő vízzel árasztották el az emberek világát. Az élőlények is megkezdték működésüket az élet fogatagában. Az emberek levetették téli ruháikat, s ezzel intettek búcsút a zord időnek. Jó érzéssel öntötte el az Istent ez a csoda.

Ekkor olyat látott, amit eddig még soha. A kert legtávolabbi zugában az a fiúcska üldögélt, amelyik elsőnek mászott be a kertjébe. Olyan kicsi volt, hogy hangyának tetszett a magas fűben. Csupán aranyszőke, göndör fürtjei látszottak ki a zöldből. Amikor jobban megnézte magának, látta, hogy krokodilkönny-folyam patakzik végig, rózsaszín, húsos pofiján. Kopott rongyokban volt. Keze és lába szabadon. Kötött sál takarta védőn, mintha még mindig zúgott volna körülötte a tél átka.

Az Isten, kisietett kertjébe. Ahogy meglátták őt az emberek, mindegyik megrettenve, mozdulatlanul figyelte, mit fog tenni. Az Isten, egy mozdulattal lebontotta a falat. Erre a gyerekek mind elfutottak, és a tavasz már nem engedte vissza a telet. Csupán egy gyerek maradt a kertben, a legelső. Nem mozdult, egyre csak sírt. Az Isten odaült mellé, átölelte, és megpróbálta megnyugtatni. A gyerek egyre csak zokogott, és a Földre eső zúdult. Olyan heves volt, ahogy a gyerek sírt. Az emberek beszaladtak a kertbe, ahol még mindig a Nap melegített mindent. Mivel féltek az Istenüktől, megálltak a kapuban; nem mozdultak addig, ameddig fel nem fogták, hogy Istenük nem önző és nemtörődöm többé. Ekkor azonban mindenki tovaszaladt.

A kisfiú nem moccant, csak bőgött.

„De hát, te miért nem mész játszani a társaiddal?” Semmi válasz, csak könnyek. Az Isten mindennél jobban szerette a fiút. Többet csókolta összes teremtményénél, mintha a saját fia lenne. Magához vette. A fiút sosem látták többet, nem tudták hol lakik. Elszomorodtak az emberek.

Napról-napra jöttek az emberek, és játszottak a kertben, de a kisfiú nem mozdult el a kert sarkából. Nem vették észre őt, mert a fű már egészen benőtte. Hiába, az Isten bármit csinált, a kisfiú egyre csak ontotta a könnyeit. Elepedt a fogadott fia után, de nem tehetett semmit. A fiú egy napon eltűnt.

Majd’ negyven év telt el, mire az Isten megbocsátott az embereknek, és visszaadta nekik az évszakok gyönyörűségét. Felhőkből font székében üldögélt, s várta, hátha visszajön a fia hozzá. Minden, hozzá érkező, boldog embert melegen üdvözölt és marasztalt, de szívében az üresség nőttön-nőtt. Nem gondolt másra, csak hogy milyen bús is az ő fia nélkül.

„Az életben sok boldogság rejlik – mondta – de a legnagyobb boldogság a gyerek.”

Egy komor reggelen, mikor az ősz már aranyba borított mindent, és készülődött az utolsó szeptemberi zápor, az Isten nem akart hinni a szemének.

Olyan dolgot látott, amit máskor még soha. Az almafa alatt, egy negyven éves forma férfi üldögélt. Szőkésbarna haján korona tanyált, és hajába vörös csíkokat rajzolt. Ugyanolyan göncökben volt, mint annak idején a gyermek, csak felnőtteknek varrottban.

Az Isten a világ másik végéről sietett elkóborolt, felnőtt fia segítségére. Hiába a tézis, hogy a férfiak nem sírnak, ő kettejük arcát heves könnyfolyam borította be. Semmivel nem törődött, minden dolgát abbahagyta.

Amikor a fiút körülölelte, az felszisszent. Az Isten végignézett rajta, s szemöldökét haragra húzta:

„Ki tette ezt veled?” – kezével simogatta fiának kezét és lábait, amikbe jókora vasszöget vertek. Ahogy a sebekhez ért, a fiú szemeiből mind nagyobb lélektöredékek értek a napvilágra. Kihúzta a szögeket.

Az Isten térdre borult, s kérdezte a fia ölében fekve, ki ő és miként lett ő az első, aki megmászta a falat, s mi ez a különös kapcsolat. A fiú csak ennyit felelt:

„Egyszer azt mondád, csak az lépjen be először a kertedbe, aki meg tudja mászni a falat, mit emeltél. Hozzátetted, hogy az ember fiának lehetetlen. De te annyira önző voltál, hogy elfeledted a saját fiadat, kit benőtt a fű. Újjászületett bennem, s most a te önzőséged miatt történik mindez.”

Az Isten erre összeesett, és semmivé vált. Az önzőség, ha elhatalmasodik az emberen, akkor annak lényege semmivé foszlik.

Így esett, hogy a fiú köszöntötte a hozzá érkezőket, s marasztalta is az atyja helyett, akinek lelke talán még mindig ott tanyázik valahol…