Az újonc

Ismét vége egy átkozott periódusnak. Ez már a negyedik az újév óta, nekem mégis olyan, mintha az elsőt élném át. Pedig volt már egy pár az életem során. Az agyam nehezen áll rá a teliholdas éjszakákra, és még a hideg is kiráz, ha arra gondolok, hogy nem egészen négy hét múlva ismét lesz egy.

Sokat változtam háromszáz év alatt, és ez a testvéreim szerint érződik is rajtam. Azt mondják, hogy a tudásom és a tapasztalataim egyszer még sokat fognak érni. Nem is tudom, én nem így látom. Ilyen éjszakákon kiélvezem minden ösztönömet, és szeretek is edzeni a többiekkel. Annyira távol vagyunk egymástól, és a titoktartás miatt nem is lehet szabadon gondolkodni, hogy ilyenkor valósággal szárnyalok.

Egy hét kötetlen móka, utána pedig, megszakadunk, hogy visszaszokjunk a mindennapi rutinunkba, mint reggel lefeküdni, este felkelni, vadászni, magunkra vigyázni… Ahová járunk, szerintem Budapest legkihaltabb területe. Ilyenkor a vámpírok elözönlik, meg közel van a búvóhely és a központunk is, de akkor sem jár arra senki (nem csak) emberfia. Függésbe kerülünk itt még az időjárástól is, és rövid az idő. Egyre kurtább, ahogy tartunk bele a nyárba. Élvezem az örökös rohanást, hogy kedélyesen eltársalgunk, hogyan védjük a családot, kinek mikor lesz az esküvője, hogy összevarrjuk a szétnyílt bőrt a hátunkon. Az előző búvóhely, ahol edzettünk, sokkal jobb volt, de nekem az tetszett benne a legjobban, hogy a sikátorok és szűk utcák forgatagában senki sem figyelt fel egy gondolataikat kutató, magas, izmos, barna hajú férfira. Néha egy-egy nő, vagy lánycsapat megnézett magának, de az ösztönt nem keltették fel bennem, a fejük pedig, egyenesen kongott. Itt viszont valami nem stimmel. Valami van a levegőben, ami nagyon piszkálja az orromat.

Az a baj, a legnagyobb és legfontosabb, hogy ebbe a családba csak nemrég kerültem bele. Fizikumom jól jött az alantasokkal vívott csatákban, és nehezen szoktam meg a körülöttem lebzselőket. De az ő illatuk messze elmarad attól, amit mostanság visz a szél. Szabadnapjaimon is elvetődök arra a környékre, és figyelem a teret, hogy nem történik-e valami furcsaság. De nem. Egy-két békaember, néhány prikolics szórakozik, amúgy nem mozog semmi. Különös. Senkinek sem beszélek a dologról, még annak sem, aki valamiért fontosabb, mint a többi.

Dahrma igazi kincs. Amikor testvérévé fogadott a herceg, ő is ott volt piros-fekete bőr ruhában, két karddal. Aranyszínű haja tömör hullámokban kacsázott végig a teste mellett, és ahogy nézett a nagy kék szemeivel… hm… sosem tudnám elfelejteni. Csak pár hete lépett abba a korba, amikor vámpír lehet. A tudása viszont túlnőtt mindenen, lenyűgözött, hogy bármilyen témához hozzá tudott szólni.

Az újoncokat néztük, amikor felfigyeltünk az egyik tanárra, aki a vámpírok történelmét tanítja. Ódivatú nő volt hozzánk képest. Mi haladtunk a korral előre, ő viszont vissza. Az a pletyka járta róla, hogy emberből lett vámpír nem olyan régen. Feltűnően szürkés bőre volt, fakó szemei, és ősz haját mindig kontyba fogta. Egy harc során simán elvérzett volna. Dahrma azt találta mondani a természetére, hogy olyan, mint egy vérfarkas. Mind addig gyengének tűnik, ameddig pácba nem kerül. A lényjelző találó volt rá, pláne azok után, amikor teliholdkor nem jelent meg.

Volt még egy srác, valamivel idősebb drága barátnémnál, Frey. Emberi életében Dahrma fivére volt, most is az, de gondolom, értitek. Azt mondta, hogy nem bízik meg mindenkiben, aki köztünk jár, szerinte sokan alakváltók. Akkor kinevettük. Éppen mentünk le az ebédlőbe a lánnyal és beszélgettünk, amikor nem egy „vámpír” jött velünk szembe zöldről pirosra váltó szemmel, két párral több szemfoggal. – Megemlítettük ezt a hercegnek is, aki elég csúnyán megtorolt minket. A fattyúkat kivégeztette, minket megbüntetett. Megtanultunk ezután jobban odafigyelni rájuk.

De ez volt csak az első felvonás. Másodikra függöny fel! Frey és én sétálgattunk, élveztük, hogy csíp egy kicsit a levegő, amikor a hídon megláttuk a húgát. Dahrma a korlátnál állt, és a Dunát bűvölte. Fogalmunk nem volt, hogy mit láthat, de szerintem transzban volt. Amikor odaértünk hozzá, éreztem az illatát, és láttam a gondolatait. Zavaros foszlányokat, emlékképeket, de hogy mit láthat, azt nem. Szóltunk hozzá, de semmi. Frey megbökte a vállát, mire a lány úgy fordult hozzánk, mint aki szellemeket látott.

- Ti nem látjátok őket? – az igazat megvallva csak a menekülés szagát éreztem a levegőben. Megkérdeztük, hogy mit kellene látnunk. – A hínárhajúak vonulnak. – Ez nem jelentett jót. Többnyire csak embernők vagy nőstények látják őket, és ha megmozdulnak egy folyó vagy tó aljáról, akkor hamarosan valami baj jön. Bár ezt a vén boszorkányok is előszeretettel hangsúlyozták mostanában, mert vörös gyűrűt láttak a Hold körül. Hazafelé menet a lányt közre fogtuk, és mindünk kezénél ott lapult valamilyen fegyver. Ha támadnak, akkor meg tudjuk védenünk magunkat. Az úton különféle teóriákat gyártottunk, és mind inkább belemerültünk a jóslatokba. Frey idővel elszakadt tőlünk, mert volt még valami dolga, mi Dahrmával visszafelé tartottunk a Kriptához.

A Kripta viszonylag könnyen támadható épület volt egy valamikori, most romos iskola és egy kiürített pszichiátria között. A szomszédokkal ellentétben nem volt teljes mértékig romos, de felújítottnak vagy modernnek sem mondtam volna semmi pénzért. Elnyomták ezt a kis magánházat. Igazából csak azért hívtuk Kriptának, mert amikor egy-egy periódusban itt összegyűltünk, minimum ötven élőhalott parádézott és pihent benne. Tele volt firkálva, egy-egy ablakon hiába volt rács, mert valakik betörték, és szemét, illetve cigarettacsikkek tarkították a járdát emberi maradványokkal és kóbor állatok fekáliájával. Persze, csak a hülye nem tudta, hogy mi itt vagyunk ilyenkor. Álltunk előtte Dahrmával.

- Nem csodálatos? Egy ősidőkből származó iskola. – mondta. A hangjától bizsergett a hátam. – Nem értem, hogy miért nem költözhetünk egy olyan modern épületbe, mint az üvegből épült monstrum, ott a Duna partján. Tudod, ahol az alantasok gyakorolnak, és menő módon Akadémiának nevezik.

- Nem lenne hülyeség. Itt is, ott is megtámadhatnak minket, és meg is tudjuk védeni magunkat. – feleltem. Kedvem lett volna beletúrni Dahrma hajába, de benne nem éreztem, hogy bármi is lejátszódna benne. Inkább csak zsebre tett kezekkel álltam mellette.

- Szerinted az emberek tudják? – kérdezte.

Semmi értelmes válasz nem jutott az eszembe. – Valószínűleg nem. Ők azt hiszik, hogy mi csak az elmebeteg, vagy hihetetlenül kreatív írók fantáziájában létezünk. Nekik mi is csak két fiatal vagyunk, akik bámulnak egy üres épületet.

- Igazán kinyílhatna a szemük.

- Ha így mennek tovább a dolgok, hamarosan megtudják. Valaki majd gondoskodik arról, hogy rájöjjenek, hogy nem ők a világ közepe.

S ha már a világ közepénél tartunk. Nem sok idő kellett hozzá, és Frey beért minket. Ismerős nyugtalanság szállt meg, és a gonosz illata terjengeni kezdett a levegőben. Motoszkálni kezdett bennem a kérdés, hogy Frey talán tévútra ment.

Tegnap nem maradtam itthon. Elvittem Dahrmát egy elegáns étteremben. Amikor megláttam a tökéletes nőt abban a pici, fekete koktélruhában, tűsarkúban, konttyal, azt hittem, hogy elhalálozok ott helyben. Csodálatos volt. Teljes izgalmamban észre sem vettem, hogy milyen hamar eljutottunk az étteremig. Leültünk, rendeltünk, és már oldódni kezdett a hangulat, amikor ellenállhatatlan késztetést éreztem arra, hogy elnézzek a Dahrma háta mögötti asztalsor jobb széle felé.

Megláttam Frey-t. Fél másodperc sem volt az egész, de a fejemben is elcsodálkoztam: „De hisz’ ez Frey!”, mire a velem szemben ülő csoda is megfordult, és legalább annyira letaglózva érezte magát, mint én. Tanácstalan voltam, Dahrma viszont kétségbeesett. Gondoltam, abban nincs semmi, és lehet, hogy csak a szemünk káprázik már az éhségtől, elmegyek az illemhelyek felé. Nincs semmi rossz abban, hogy ha véletlenül Frey is az, hogy egy helyen vacsorázunk, nem biztos, hogy az ő társasága rossz, sőt, az sem elítélendő, hogy összetalálkozunk. Csak neki kínos, és egyetlen dolog az, hogy nekünk azt mondta, nincs a városban ma este. Amikor elhaladtam egészen közel hozzá, megéreztem a jellegzetes illatát.

Jézusom! Ez Frey! – kiáltottam fel magamban, és a nyomában a halál gondolata terjengett.

Úgy tettem, mintha nem vettem volna észre, és nyugalmat erőltetve magamra, visszaültem Dahrma mellé. Megfogtam a kezét. Ha már úgy is együtt vagyunk, akkor miért ne én legyek az, aki vigaszt nyújt neki.

- Te is érzed a halál szagát a bátyám körül, igaz? – kérdezte, de ez nagyon váratlanul ért, először nem tudtam, mit feleljek, ezért visszakérdeztem.

- Ezt hogy érted?

- Hát, hogy benne van a levegőben a jellegzetes illata is, de bujkál még a nyomában egy olyan szag, mint mondjuk a babahintőpor. Én csak hullaszagnak hívom, mivel az alantasoknak is olyan a szaga, csak kicsit ázott kutyáéra is hasonlít.

Meglepett, hogy ilyen pontosan le tudta írni, mit érez. Én már egy ideje foglalkoztam azzal, hogy a megfelelő szagokat külön válasszam, de most hogy elsorolta, kitisztult a kép. Frey nem tiszta vámpír, vagy ha annak is született, valami más is közrejátszik benne.

- Igazad van, én is éreztem, de nem tudtam hogy magyarázzam el.

Ezek után a romantika kigolyózásra került. Próbáltunk nem foglalkozni a tényekkel, vagy egymás szemében keresni azt, amiért leültünk egymással szemben, de az egyik szemem folyton Frey felé nézett. Nem tetszett még az sem, ahogy az inge állt rajta. A gyomromban kavargó hányinger akkor szökött egészen a számig, amikor Frey egy felettébb kutyaszagú emberrel leült a közvetlen közelünkben. Dahrma szaporábban vette a levegőt, és úgy szorította a villát, hogy majd belekékült a keze. Frey szándékosan ült oda mellénk, és hallottam a gondolatait „Sajnálom. Bocsáss meg! Mentsetek meg!”. Nem mondtam a lánynak semmit sem, mert gondoltam, hogy ő is hallja, amit mond. Egyre vörösebb lett a fülünk, égett az arcunk, és legszívesebben belebújtunk volna a salátánkba, csak hogy ne kelljen tovább ott maradnunk.

Arra gondoltam, hogy talán ezzel Frey is tisztában volt mindig is, csak nem mert senkinek sem szólni. Az az égető kérdés kezdett el foglalkoztatni, hogy hogyan is akarja az életét folytatni, s én ebben miként tudnék neki segíteni. Dahrma azonban szemmel láthatóan teljesen összeomlott.

Nagy nehezen sikerült annyi életet lehelni belé, hogy hazamenjünk.

Ma kerestük Frey-t, de nem találtuk. Azt hiszem, mindenki tudja, hogy mi az ábra. Legalábbis, ameddig én álcázom és elrejtem a gondolataimat, addig Dahrma egy csöppet sem fogja vissza magát ilyen téren. Még a herceg is magához hívatta (sírva viharzott el, s azóta őt sem láttam semerre sem – remélem, nem esett baja).

Tisztában vagyok vele, hogy ez milyen helyzet számára, nem könnyű nekem sem. De azt hiszem, mielőtt bármilyen lépést is tennénk, válaszokat kell keresnünk pár kérdésre. Fura, de élvezem, mert történik valami, gomolyog a levegő.

Kész bolondok háza kezd lenni, és azt rebesgetik, hogy egyre többször fogunk összejönni. Valami vitathatatlanul készülődik. De vajon ez milyen állapot kezdete? S mi vár ránk a végén? Van jövő egyáltalán?