Bohóc

Harmadszor sikított fel a kislány. Kiszaladt az előszobába, bement az apja szobájába, de nem találta ott. Végül a konyhában, a hűtőnél állva pillantotta meg.

A férfi karjába véve vitte vissza a kislányt a szobájába. Hatalmas krokodilkönnyekkel áztatta a szürke flanel inget. Az apja ágyba tette, betakargatta.

- Apu! Nem aludhatnék inkább nálatok? – kérdezte a kislány, miközben a szőrmók macijával törölgette a szemeit.

Az apja furcsállotta a dolgot, mert eddig mindig nyugodtan vészelte át az éjszakát. Az ajtóból visszanézett a lányára. A hatéves, kék szemek olyan könyörgést tartalmaztak, aminek egy szülő nem tud ellenállni. Sajnos azonban, minden gyereknél eljön ez az időszak, és ilyenkor a legjobb magára hagyni, hogy felfedezze a saját képességeit. A villanykapcsoló felé nyúlt.

- Elég nagylány vagy már ahhoz, hogy egyedül aludj. – próbált határozott lenni, de ahogy elnézte a takaróját csavargató gyereket, a szívébe fájdalom hasított. Jó lett volna, ha a felesége segít neki, ő azonban alkoholba fojtotta bánatát, mióta az ikrek közül az egyik meghalt.

- Akkor legalább a villany hagy maradjon! – könyörgött a kislány. A férfi a fejét rázta. – Csak most az egyszer, kérlek! Kérlek! Csak most az egyetlen egyszer! Holnap, ígérem, fel fogok nőni!

A férfi elnézte a lányát. Annak ellenére, hogy kicsi még, sokkal élénkebb a fantáziája, mint az ő korabeli gyerekeknek.

- Figyelj, Ana. – mondta halkan, kedvesen. – Túl sokat olvasol, és túl sok filmet nézel. Rémek nincsenek. S ha vannak is, nem szabad félni tőlük. Mert te sokkal, de sokkal bátrabb és erősebb vagy, mint ők.

A kislány a babáira pillantott. Jórészt lány babák voltak, és egy bohóc.

- De apu! – kezdte a kislány. Felült a sarkára, és megölelte az apját. Így súgta a fülébe: - Nem a rémektől félek, hanem a bohóctól. Mindig figyel, és most is fülel.

Miközben megölelte a lányát, hátrapillantott a játékra. Hatalmas, fehér, kesztyűs kezek, vörös haj, nagy, semmitmondó szemek, és cinkos vigyor. Csipkés, pöttyös ruha. Ha sokáig nézte az ember, tényleg félelmet sugárzott.

- Ez csak egy halom műanyag és rongy. Nem tud lejönni a polcról. – a kislány bizonytalanul bólogatott.

A férfi hátra sem nézett a szipogó kislányra, egyszerűen csak lekapcsolta a villanyt és becsukta az ajtót. Ana hallotta, ahogy még kint motoz a konyhában. A kislány hanyatt feküdt, és a fejére húzta a takarót; csak a szemei és a feje búbja látszottak ki a paplan alól.

- Jó éjt, apu. – suttogta alig hallhatóan. Tördelte apró kis kezeit.

Félelem rázta kicsi testét. Kaparászó hangot hallott. Teljesen magára húzta a takarót, és összegömbölyödött. Egy nagy remegő gumó volt az ágy közepén. Nem mert kinézni a takaró alól, ahhoz túlságosan reszketett. Tudta, hogy semmi sincs a kezében, hiszen, ha sikítana, az apja nagyon megharagudna rá, ha felkapcsolja a lámpát, az apja csalódik benne. Mivel szinte anyja nem volt, az apja volt a mindene, és szerette szeretni, általa szeretve lenni.

Remegő kézzel lehúzta a szeméről a takarót. Két vörös, macskához hasonló szempár nézett vissza rá közvetlen közelről. A kaparászás is egyre közelebbről, az ágy végéről jött. A két vörös pont ott imbolygott a feje felett. Ana ismét sírásban tört ki. Eddig mindig távolról ijesztgette a bohóc, most viszont minden eddiginél közelebb jött hozzá. Figyelte, és megharagudott rá azért, mert elárulta az apjának, hogy ő gonosz.

- Hagyjatok békén. – mondta összeszorított fogakkal.

Halk, doromboló, sumák kacajt hallott a füle mellől. A szemek egyre közelebb értek hozzá. A fejére húzott takaró alatt egyre jobban összegömbölyödött. Úgy gondolta, így nem fogja a bohóc utolérni. Hallotta, hogy surrog a takarója, majd a takaró elkezdett lecsúszni róla. Fejét a párnájába fúrta, és kicsi, erős kezeivel szorítani kezdte a takarót.

Segítségért imádkozott.

Hirtelen rántotta le róla a takarót. Egy éles fogsor előbb a nyakába, majd a vállába, aztán a karjába harapott. Sikítani kezdett, de egy kesztyűs, hintőporos kéz befogta a száját.

A hatalmas test ránehezedett.

Kép forrása: pinterest.at