Csillagtündérek

- Oh, már megint az eget kémleled? – szólt egy idős, rekedtes hang az ebédlőből.

- Igen… - válaszolt elcsigázottan Rowan. Nem nézett hátra.

Tél volt már javában, a fák a fekete kopaszságot levetve, fehér ruhába öltöztek. Az alkony, bár millió színben játszott, az átható köd és fehérség miatt nemigen látszott. Zöldes fehérben állt az ecetfa a kert sarkában, a beteges japán birs ágai alatt egy vajszínű kutya didergett, a ház recsegett az erős széltől. Rowan az ablakban támaszkodott: karjait keresztbe fonta, és állát alkarján pihentette. Mind jobban összehúzta magát a szoba melegében. Semmit sem fogok látni. – gondolta magában, és kiitta csipkebogyó teájának utolsó cseppjeit. A bögre most már üresen gőzölgött. A táj egyre sötétebb lett; először fehér volt, majd piszkos szürke, most egészen füstszerű. Az utakon fellendült a vasárnapi élet, hallani lehetett a dudálást a távolban. Egybefolyt az egész város. A házak révetegen pislogtak, szinte sikított a szobák sárga fénye. A mező latyakos volt, fehér pamacsokkal. Nem volt már határ erdő és rét között. Itt volt az ideje a melegnek, a tavasznak, a napfénynek, de még nem volt elég ereje jó időnek, hogy győzzön a temetendő tél fölött.

- Fránya egy tél van idén! – kiáltott fel Rowan anyja, miközben még egyszer megkavarta a gulyást a tűzhelyen. Ahogy visszatette a fedőt, mély rotyogásba kezdett a lábas tartalma. A csülök és a zöldségek erőteljes illata belengte a szobát. Rowan elszakadt az ablaktól, és az ebédlőbe sétált. Letette a bögréjét, majd leült az egyik székre. Némán nézte édesanyja öreg, reszkető testét, ahogy tüsténkedik szakadt rongyaiban. A nő szedett neki egy tál ételt, amit Rowan úgy befalt, mintha eddig éheztették volna. Amikor elfogyasztotta a levest, pár szót beszéltek, majd jó éjt kívántak egymásnak. A törékeny asszony eltűnt a hátsó szoba ajtaja mögött. Rowan elmosogatott, elpakolt. Leoltotta a villanyokat, és visszabotorkált az ablakhoz. Kint már egészen fekete volt minden, csupán az utcai lámpák világítottak. Egy ideig figyelte a kutyát, amint megugatja a hazatérő szomszédot, majd bevánszorog a házába, és nem jön elő aznap többé.

Talán ma viszont látom őket… - mondta magának, miközben lehelete párát vert az ablakra. Letörölte. Nézte az eget, hátha mozdul rajta valami. Csak nagyon lassan bújt elő aznap a Hold, a csillagokra még többet kellett várnia. Elkezdett dudorászni. Egy régi, bőrkötésű könyvben olvasta egyszer, hogy volt olyan idő, amikor a csillagokat dalokkal hívták az emberek. Kotta is volt hozzá, szöveg is. Amire emlékezett, próbálta leutánozni. Egyre erősödött benne a kétely, hogy az ő hívó szavára nem figyel egyik égen imbolygó gázgömb sem. Egyre kétségbeesettebben dúdolt, amikor előjöttek a csillagok. Feltérdelt a székre.

- No. – kezdte mondani. – Furcsán ragyogó ma az esthajnalcsillag. – Alaposan szemügyre vette az összes csillagképet, amit ismert. Mind rendben volt; nem táncoltak, nem vibráltak.

Rowan gyerekkorában ismert minden csillagot, mint ahogy akkoriban a legtöbb gyerekverset is kívülről fújta. Ez mára lecsökkent, mintha minden évvel elvesztett volna egy fontos információt. Minden éjjel, most már egy éve, hangosan mondta magában a neveket, de a legtöbbnél összeakadt a nyelve. Csupán azokra emlékezett tisztán, amelyek általánosak voltak. Elővett egy követ a zsebéből. Az apja hagyatéka volt egy a furcsa, sötétszürke kavics, amely középen lukas. „Nézz bele!” Utasította az apja. Most úgy gondolta, ezt megteszi. Egyre jobban elgondolkodott, egyre feszültebben vette a levegőt, és izgalommal teli várakozással kezdett játszani ujjai közt a kővel. Aztán a jobb szeméhez emelte, és egész testén libabőr futott át.

- Hol vagytok? – kérdezte a semmitől, és csak nézte a csillagokat a furcsa kövön keresztül.

Eleinte csak normál csillagokat látott, majd minél tovább nézte, annál jobban elmosódott a kép. A csillagok imbolyogni kezdtek, majd furcsa csóvák szabadultak fel belőlük, mígnem karjuk és lábuk nőtt. Olyan tisztán látszódott alakjuk, mintha a szomszédban lakó lányt leste volna meg öltözés közben. Próbált egyszerre csak egy alakra összpontosítani, de lehetetlen volt. Mindig egy újabb született az előző helyén, míg az másikkal kezdett táncba. Rowan tátott szájjal bámulta őket, és úgy érezte, egyre könnyebbek a tagjai. Érezte, hogy oda tartozik, hogy ő rossz helyre, rossz korba született, aztán ismerős bizsergést érzett a gyomra környékén. Mi lesz, ha nem fogadnak be? A szoba forogni kezdett. Nem, az nem a szoba volt, hanem a teste. Elzsibbadtak a lábai, elnehezedtek karjai, és úgy érezte, lebegni kezdett. Repült. A szoba közepén repült. Érezte, amint apró, de erős kezek határozottan az ég felé húzzák, a levegő egyre tisztább volt. Nem érzett semmit, nem tudott mozdulni sem. Megbénult, mégis mindenben ott volt. Kiejtette markából a követ, majd a füle éktelenül sípolni kezdett. A tüdeje hirtelen összement, a pörgés enyhült, szíve az agyában dobolt, és keményen landolt a padlón. Pár perccel később, teljesen ernyedten tért magához. Kitapogatta a hátába épült követ, és vicsorogva nézett rá. Teljes erejéből szorította.

- Legyél átkozott! – mondta egy kierőltetett szuszra. Nem kis erőfeszítésébe került, míg felült. Az égre meredt. Igyekezett összerakni a látottakat, de a nagy feketeségben nem volt semmi különös ezúttal: egy hatalmas, vakító korong, és ahhoz hasonló, millió apró korong. A követ ismét a szeméhez emelte, s mintha az ablakon dörömböltek volna, sok kis emberre emlékeztető, fehéres, fényes lény ragadt az üvegre. Felkacagott, aranyosnak találta őket. Ahogy egyre többen lettek, az ablak úgy fagyott jégvirágosra.

„s e g í t s” – látszott a jégbe olvasztott ártatlan szó. Rowan nem értette, mi ez, kik ők, és miért kérnek segítséget. Feljegyezte a látottakat, majd eltette a követ egy fadobozba. Az ablakon nem látszott semmi.

Ezután minden nap tapasztalt valami furcsaságot. Egyre kevesebb csillag volt az égen, és megszaporodtak azok, amelyek egyszerűen csak, egy fényes csóvával semmivé váltak. Kívánt ilyenkor, de idegessége egyre nőtt. Az ablakokon minden este ott díszelgett a segítséget kérő felirat, de volt, hogy a fürdőszobai tükörre írtak valami fényes dologgal. Túl aprók voltak emberi ujjaknak. Mindent lejegyzetelt, és napközben is, amikor tanulnia kellett volna, inkább könyveket és a világhálót bújta, hogy kiderítse, mi folyik itt.

***

- Nem csókolsz meg még egyszer? – mondta a lány a mellette remegő bokornak. Túl sok volt egy estére az egy üveg zöld tündér, és a varázscigi is. Felhúzta a bugyiját, és megigazította a szoknyáját. Ült a latyakkal keveredett avarban, és körbenézett. Senki sem volt az utcán, amiben nem talált egyetlen egyenes szakaszt sem. A fának támaszkodva felállt. Egy pillanatra megszédült. Fájt a mellkasa. Köpött egyet, majd rágyújtott. Megigazgatta a ruháját, a haját. Több nap óta először volt síri csönd az utcákon, pedig megkezdődött már a szokásos évi, tavaszi fesztivál. Vanita kivette zsebéből a kesztyűit, felhúzta őket. Egyhelyben állt, lábai a földbe gyökereztek. Próbálta magát ellökni a fától, de mindannyiszor visszahanyatlott a törzsre. – Gyerünk már, kislány! – buzdította magát. Mély levegőt vett, összeszorította állkapcsát, és lendületet vett. Egy pillanat alatt egy lépéssel távolabb került a fától, majd minden biztonságát elvesztette. Vissza a fához, második próbálkozás. Másodikra már megállt a lábán. Átfutott az agyán, hogy így nehezen fog hazaérni, és az út is többszörösére nő, mint időben, mint távban. A következő pillanatban térdre rogyott, egy hóba burkolózott bokor elé. A hideg időt most valahogy élvezte, mert bár kimelegedett, mégsem izzadt. Ahogy fújtatott, csengeni kezdett a füle. Az éles hang minden mást elnyelt, még a szívverését is. Vanita felnézett, egyenesen a bokorra, és apró talpak nyomát fedezte fel a hóban. Egyre több volt, körkörösen alakultak ki. Két talplenyomat volt az, és a csöngés egyre inkább dallamra hasonlított, mint sipításra.

- Édes Jézus! Ez aztán a cigi! – kiáltott fel, amikor meglátta a jól kivehető, lassú dallamra keringő kétszer két nyomot. Úgy meredt a bokorra, mintha még sosem látott volna a természetből semmit. Félt és kíváncsi volt egyszerre. A Hold lassan előbucskázott a felhők mögül, és a látványtól a lány a fenekére ült. Így nézte tovább az érdekes játékot.

Lassan kirajzolódott két fehér talárba bújt alak. Fehér hajuk volt, csillámló bőrük, és pillangókra emlékeztető, mégis csíkszerű szárnyuk. Megálltak a keringő közben, és mind a ketten meghajoltak Vanita előtt. A valószínűleg nőnemű, pukedlizett. Vanita fejében kavarogtak a gondolatok. Nyugodt volt, és úgy érezte, hogy a két alak is mosolyog. Aztán a zene abbamaradt, és mintha valaki a fülébe suttogott volna: s e g í t s. Ez után a két lény alakja foszladozni kezdett, majd végleg eltűnt. Ismét sötét és csend telepedett az utcára. Vanita ült a földön, és megrázta a fejét. Egy pillanat alatt kijózanodott, és most minden tagját nehezebbnek érezte, mint bármikor valaha.

Fájt a szíve, nehezen vett levegőt. Vanita káromkodott egyet, és felállt. Remegő lábait még most sem érezte biztosnak, de már volt bennük annyi lélek, hogy a csúszós macskakövön nyugodtan hazabotorkálhat rajtuk.

***

Nem tudott elég halkan menni. Azt hitte, hogy a hó és az átázott avar elnyeli léptei zaját, de mind inkább ropogott a súlya alatt. Rowan hátranézett, eddig a tájat kémlelte a sziklaszirten. Kinyújtóztatta lábait, megropogtatta ujjait, majd a hátát is megfeszítette. Ismét hátranézett, még mindig nem látott senkit. A szokatlanul sűrű ködben aligha látott volna bárkit is, de azért hátha mégis. Hang alapján már a háta mögött kellett volna lennie a titokzatos valakinek, mégsem érzékelt senkit sem. Szerette volna, ha az erdő felé is olyan tiszta minden, mint a lelátás a völgyre. Ütemes léptek moraja nem csillapodott, majd egy fekete kabátos idegent látott meg. Rowant leverte a víz, és szíve a fülében kalapált. Visszatartotta a lélegzetét. Amikor kivette Vanita alakját, megnyugodott. Emlékezett, hogy óvta mindenki attól, hogy ezzel a balhés lánnyal összejöjjön. Drogozik, iszik, és nem érdekli, kivel fekszik le. Sosem hitt a pletykáknak, míg nem tapasztalta. Örült, hogy újra látja őt, és aggodalom töltötte el, mert látta, hogy Vanita nem megy egyenesen. Rowan odament hozzá, és a sziklához segítette, ahol az imént ült. Vanita márványos arca most még inkább fehérnek látszott, üveges szeme a semmibe meredt. A szája ellilult, és remegett. Rowan azon gondolkodott, hogy belőtte-e magát.

Kis idő után Vanita elmesélte, mi történt vele pár napja, és hogy most elvonási tünetektől szenved. Rowan teljesen megnyugodott. Erős mozdulatokkal átmasszírozta Vanita vállait, és elmosolyodott, amikor látta, hogy a lánynak visszajött az eredeti színe. Rowan keze egy pillanatra begörcsölt. Gyorsan rázott rajta egyet-kettőt, hogy a lány nehogy azt higgye, hogy elpuhult, majd folytatta.

Amikor úgy gondolta, eleget tett Vanita öröméért, abbahagyta. A lány a semmibe révedt. Kíváncsian mellé húzta magát, és próbált ugyanarra a pontra nézni. A levegő csípős volt, és száraz, mint ilyenkor mindig. Sehol egy lélek, sehol egy árny vagy állat.

- Megnyugodtam tőlük. – mondta elcsigázottan Vanita. Megnyomkodta szemeit, majd a kicsorduló könnyet letörölte arcáról. – Nem emlékszem rájuk, mégis mindenfelé őket látom. – mondta némi hitetlenséggel a hangjában.

- Kikre gondolsz? – kérdezett vissza Rowan, bár tudta, hogy a lány mire gondol. Vanita meglepetten pislogott. Amikor átfutott az agyán, hogy most hosszabb magyarázatba kell kezdenie, nem akart felelni.

- A csillagtündérekre. Te is láttad őket a kavicson keresztül. Vagy nem? – Rowan értetlenül nézett a lányra, mert sosem beszélt neki a tapasztaltakról.

- Igen, láttam őket. – ismerte be végül. A lány arcát nézte, ami nem tükrözött semmit.

- Én kavics nélkül is látom őket. Üzennek. Mindig ugyanazt. De sosem felelnek a kérdésemre, hogy miért. Bai szerint, ameddig nem jövünk rá, hogy mit akarnak, és nem segítünk, nem mennek el.

Rowan egy pillanatra összerándult. Ezt már ő is kiderítette. Tekintetével valamit elkezdett keresni, és ugyanúgy megkövült, mint Vanita.

- Figyelj! – kezdte a lány. – Végeztem egy kis kutatómunkát. Voltak páran, akik látták őket, és nem tudtak segíteni. Mind meghaltak. Vomit egy sikátorban kapott szívrohamot, majd ábécé sorrendben kivágták a beleit. Sunny a fürdőszobában túllőtte magát, és a saját vérével írta a falra, hogy „segíts”. Rogersék fia is látta őket, de gyerekként esélye sem volt. A szülei furcsa fényárt láttak körülötte, majd ugyancsak az suttogta, hogy segítség, és meghalt. Bai szerint velünk is így lesz.

- Miért tennének ilyet, ha segítséget kérnek? – kérdezte Rowan, fejében sehogy sem állt össze a kép.

- Nem tudja senki. Senki sem látja, amit tesznek. Olvastam, még az elvonón egy könyvet, aminek nem volt írója, és befejezetlen volt. Könnyek Könyve volt a címe. Abban ilyen lények úgymond – tartott egy kis szünetet a megfelelő szavakat keresve – tisztogatták az embereket. Azért volt szükségünk ránk, mert bár minket akartak jobbá tenni, túl kicsik, és láthatatlanok számunkra. Az emberek nem értették őket, és inkább megőrjítették őket, mintsem elbukjanak. Szóval rosszak azért, hogy jót tegyenek. Vagy ilyesmi.

- Hülyeség. Gyermeki fantázia ez a feltételezés. – mondta ridegen Rowan. Vanita ismét a völgyet kémlelte.

- Csak azért tiltakozol, mert tudod, hogy igazam van.

- Nem azért. – jelentette ki Rowan határozottan. Szíve szerint kihúzta volna magát, de az már túlzás lett volna. Kis fehér lényeket látni, akik jók is és rosszak is egyben… őrültség.

- Érzed, hogy így van. – szólt Vanita, mintha mindent tudna. – Itt benn… - Vanita Rowan szívére tette tenyerét. A fiú zavarában a havat kezdte összetaposni maga előtt.

- Tudom. De még magam sem tudom, hogy… mennyire igaz mindez. – magyarázkodott fölöslegesen.

- Hát még mindig nem? Nagyon is az. – szögezte le Vanita.

- Annyira őrültségnek hangzik mindez.

- Nem vagyok őrült, csak félek a haláltól.

Rowan mély levegőt vett, elgondolkodott. Vanita összerezzent. – Jól van. Akkor segítünk.

- Rendben. – mosolyodott el. Hosszú idő óta ez volt a lány első emberi reakciója. – Most jön a következő lépés. Hogyan is fogunk segíteni?...

Vanita mélyen Rowan szemébe nézett, de a fiú nem válaszolt. Valóban veszélyben vagyunk? Rajtunk múlik a segítség? Tudunk egyáltalán segíteni? Egész úton hazafelé azon morfondírozott, hogy mi történt, és mi lesz ezután. Észre sem vette, hogy négyszer sétált el a házuk előtt.

Végül csak hazaért, és ruhástól az ágyba zuhant.

***

(…)

Midőn a Hold megmutatja: az márványos és hideg.

a hóban megleled kiterült, vérző szíved

(…)

Segíts! Rowan felriadt álmából. Mintha valaki verset mondott volna neki, és az arcát simogatta volna. Az éj további részében fel, s alá járkált a szobában. Ezután minden éjjel arra ébredt, hogy izzadságban fürdik, és valaki beszél hozzá. Inkább próbált sok kávét inni, és fennmaradni.

Egy héttel később már majd leragadt a szeme. Mintha homokot szórtak volna bele. Fáradt volt, és szomorú, mert nem jött hír Vanitáról. Bai-t meglátogatta ugyan, de a lányról nem kapott semmi információt, mindig csak a tündérekkel fárasztotta mindenki. Nem hitt a misztikus lényekben, az pedig, hogy köztünk élnek, még inkább szürreálisnak hatott. Ám a csillagok megmagyarázhatatlanul fogytak, és mind inkább sűrűbb volt a köd.

- Ez csak egy érdekes, ritkán tapasztalt, természeti jelenség. – pofozta meg magát mindannyiszor, amikor komolyan gondolt a csillagtündérekre. Minden este az ablaknál állt, és a kavicson keresztül nézett az égre. Állandóan táncoltak. Jegyzetelte, amit lát, másnap ismét elolvasta, majd nekiállt kutatni. Bárhogy is keresett magyarázatot, mintha a csillagtündérekkel kapcsolatban soha senki nem írt volna semmit se. Járt könyvtárban, kérdezősködött, minden lehetséges nyelven kereste őket a világhálón, de játékvilágokon, és abszurd feltételezéseken kívül mást nem talált. Egy este azonban, nem volt csillag az égen, csak a Hold árválkodott a nagy feketeségben.

- Mi van? – kérdezte meglepetten, a hangja idegenül csengett a szoba csendjében. Előkotorta gyerekkori távcsövét, abban is megnézte az eget, de a nagy fehér korongon kívül semmit sem látott. A távcső elejéhez emelte a kavicsot, dúdolta a megszokott dallamot, de semmi mozgás nem látszott semerre. Az ablak párás volt, nem jeges. Nem voltak üzenetek. Rowan minden nappal idegesebb lett, sokszor ébredt fel éjjelenként, idegesen mászkált a szobában fel, s alá.

Egy csütörtöki napon nem tudott mást tenni, mint kiment az utcára. Egyre csak az eget kémlelte, nem figyelte, hová lép. Magában ismételgette az álmaiban hallott szavakat. A folyópartra érve, csöngeni kezdett a füle. Olyan iszonyatosan, hogy összegörnyedt az út kellős közepén, mígnem felismerte a vers ritmusát. Szinte dallá olvadt össze elméjében. Fájt a szíve, és szorított a mellkasa. Nem akarta elveszteni önuralmát. Hanyatt esett a hóban, ahol csak lassan tért vissza testébe az élet. Ahogy erősödött, testéből úgy szálltak fel a fehér alakok, vissza lakhelyükre. Rowan szeme fennakadt, de mire szólni tudott volna, már csak sima csillagok ragyogtak az égen. Egyedül volt a csillagokkal együtt. A Hold minden beragyogott.

Reggel felszállt a köd, és kisütött a Nap. Dél volt már, és meleg, minden olvadásnak indult, amikor Rowan magához tért. Ágyban volt, látta, ahogy Vanita a kályhával vacakol. Úgy remegett a lány keze, mintha fázna, és minden gyufaszál kiesett a kezéből.

- Vége van. – mondta Vanita vacogó fogakkal. Alig lehetett érteni. Vagy a huszadik gyufát próbálta, amikor lángra kapott a kandalló begye. Rowan feltámaszkodott az ágyon.

- Nem értem.

- A csillagtündérek sikerrel jártak. Nincs ránk szükség.

- De hát, nem segítettünk nekik.

Vanita halványan elmosolyodott. – Dehogynem. Emlékszel a versre? – Rowan bólintott. – Csak a Hold volt fenn azon az estén, és fájt a szíved, amikor összeestél a hóban. Rád találtam, és a döbbenettől én is rájöttem, hogy élni szeretnék. Érted?

- Úgy látszik, nem vagyok a régi. Kell egy kávé, hogy rendesen működjön a felfogásom. – mondta a fiú. Vanita készített neki egyet. – Szóval, egymásra kellett rátalálnunk?

- Nem egészen. Kicsit meg kellett halnunk a jövőnkért, és egymásért is. Amúgy a lényeg, hogy már nincsenek itt, és mi is megmaradunk. Elvégeztük a dolgokat azzal, hogy öntudatlanul segítettük egymást.

- Hogy halhattunk meg „kicsit”? – húzta össze a szemöldökét Rowan. Sehogy sem tudta összerakni a képet.

- Elhittük, hogy lehet rosszabb. A jóra való vágyunk pedig, átsegített minket. Most őszintén… - vonta meg a vállát Vanita. – Nem mindegy? Ha mindenre választ akarnánk találni az életünkben, örökké kellene élnünk, és még tovább. Szerintem az a jó, ha maradnak nyitott kérdések. – mondta, és kislányosan csavargatni kezdte a haját.

- Szóval tanultunk valami újat, valami fontosat. És most tiszta lap…

- Valahogy úgy… - bólogatott Vanita. – Azért kíváncsi lennék rá, miért pont mi, és miért nem sikerült másnak.

- Mert eleve nem akarták észrevenni őket. Ellökték a segítséget.

Vanita jóságos mosolyra húzta a száját, és végigsimított Rowan arcán. – Annyira szeretem, hogy mindenre megpróbálsz válaszolni. De most még a gondolat is fölösleges.

- Ugyan már. Minden számít. – Rowan is elmosolyodott. – Nem igaz?

- Szerintem inkább csak minden okkal történik, mint minden számítana? Számít, ha leveszem a pólómat? Számít, ha elvágom a kisujjam? Nem számít, mert irányítva vagyunk. Méghozzá okkal…

Rowan bólintott, és magához húzta Vanitát. A lány elfeküdt mellette, a fiú betakarta. De vajon, mi lehet az ok? kérdezte magától, amikor a lány már nyugodtan szuszogott mellette. Két percenként megsimogatta a lány karcsú derekát, majd ennyit fűzött még hozzá félhangosan: - igazad van.

Vanita szobája csendes volt, de Rowan nem tudott aludni. Sosem volt kenyere a délutáni alvás. Az ablakon keresztül bevilágított a meleg kora tavaszi Nap, és Rowan megnyugodott tőle. Karnyújtásnyira volt tőle egy könyv, az magához emelte, és olvasni kezdte. Egy idő után összefolytak a betűk a szeme előtt, de akkor is tovább lapozott. Egy idő után elgyengült a keze, és a könyv kinyitva esett bele az ölébe, míg az ő feje a lány fejére hajolt.

Békére találtak.

Azóta a Hold és a csillagok vigyázzák álmaikat.