Dermesztő érzés

Szeles tavaszi nap van. Ülök a verandán, és bámulok magam elé. Eltekintve a kutyák ugatásától, és a gyerekek matiné utáni zsivajától, minden csendes, és nyugodt. Tipikus vasárnap délelőtt; nem történik semmi. Érzem, hogy van valami, ami belül fojtogat, sírni szeretnék, de valahogy nem jönnek a könnyeim. Egyszerűen elfogytak. Talán könnyítenék vele elszabott életemen. Miért? Jónak indult ez is…

Emlékszem, nyár volt már. Utolsó, vizsgák utáni nap a főiskolán. Ahogy megkaptam a papírjaimat, kiszedtem mindent a szekrényemből, és kapkodtam a lábamat, hogy minél előbb hazaérjek. Szerettem otthon lenni, ott volt minden, ami fontos volt nekem: a barátnőim. Négyen éltünk együtt egy újépítésű, kertes házban. De mindennél jobban szerettem a verandát. Volt egy különleges aurája, úgy éreztem, védőburokba kerülök, ha kiülök a levegőre.

A telefonomon beállítottam a zenelejátszási listát, és felpattantam a motoromra. Fejembe nyomtam a sisakot, és máris repesztettem hazafelé. Hangosan énekeltem a kedvenc számomat, ujjaimmal doboltam a kormányon, néha még a lábamat is szabadjára engedtem. Nem figyeltem a forgalomra, s már csak egy pár sarok választott el, amikor egy autó kanyarodott ki elém. A filmekkel ellentétben, amikor összecsókolóztam vele, nem repültem nagyot, és szerencsésen a fenekemre érkeztem. Fogtam a fejem, és néztem magam elé bambán, hogy mi történt.

- Jól van? – pattant ki az autóból egy alak. Egy férfi mellém térdelt, és megtámasztott a lapockámnál. Semmi autó nem jött, és még gyalogost sem láttam. Nem akartam elhinni, hogy az egyetlen autó, ami jár a városban, az is engem üt el.

- Hölgyem, jól van? – kérdezte megint, mire igent bólintottam a fejemmel.

- Sajnálom, jobban oda kellett volna figyelnem. – mondtam, és felhúztam a bukósisak üvegét.

- Nohát. Inkább én nem figyeltem eléggé. – mondta, és belül megindult valami megmagyarázhatatlan. – Biztos, hogy nem fáj semmije? Nem sérült meg?

- Kutya bajom, csak kicsit megütöttem magam. Majd elmúlik.

Levette rólam a sisakot, és végre egymás szemébe tudtunk nézni. Jól szemügyre vettem. Melegbarna szemek, melyekben volt valami megmagyarázhatatlan varázslat. Félhosszú, szintén barna haját egy csat fogta össze a tarkóján. Telt ajkai voltak, és szögletes arca. Sima arcán a karakteres szemöldök is puhának látszott. Tetőtől talpig feketébe burkolózott. Ahogy megtartott a hátamnál, és segítség célján megfogta a karomat, hihetetlenül nagy erőt éreztem benne. Egy picit fájt, és izgalommal töltött el. Régen éreztem már ilyet. Amikor egy ismeretlenről tudod jól, hogy már láttad. Azt jutott eszembe, hogy ugyanakkor oldalgott a temetőben, amikor a szüleimet temettük. Egy sírkő mögül nézett felénk félénken, mintha keresne valakit, csak nem tudná, ki az. Azon a nyúlós nyári napon megmaradt az emlékezetemben a férfi, de most valahogy arcot is tudtam hozzá társítani… Aztán változott a kép. Egy szobában állunk, mindenfelé vörös szín, és gyertyák. Valaki karol, és csókol… neki is lett hirtelen arca.

Megráztam a fejem, hogy magamhoz térjek gondolataimból. Ritkán van látomásom, vagy dejavu-m, de most tudtam, hogy határozottan azt éltem át. A barátnőimmel alapfokon űztük a mágiát, és valahogy mindig azt mondták, hogy nekem a jósláshoz, a múltba látáshoz, vagy pusztán a tisztánlátáshoz van tehetségem a varázsigéken kívül. Sosem hittem el nekik, mert játéknak tekintettem ezt, s az álombeli férfiakat is kitalációként kezeltem. Ám, most ő, aki ott térdelt mellettem, nagyon is valóságosnak bizonyult.

Alig negyed óra alatt összeszedtem magam, és valahogy feltöltöttnek éreztem magam. Felsegített a földről, és amikor leporoltam magam, mély, érces hangján megkérdezte, hogy biztos minden rendben van-e. Mondtam neki, hogy igen, és hiba volt, de ismét belenéztem a szemébe. Éreztem, amint kutat a szemeim mögött, próbálja kitalálni a gondolataimat. Ha tudott volna benne olvasni, nem lett volna nehéz dolga. Minden ajtóm tárva nyitva állt előtte. A rózsaszín köd elkezdett körüllengeni, és egyre inkább kúszott a szemeim felé. Elmosolyodtam, a szívverésem felgyorsult. A fiú visszamosolygott.

Menthetetlenül elolvadtam belül.

Felajánlotta, hogy hazavisz. Először vonakodtam, de az érveire nem tudtam mit lépni, ezért a motort a platóra tette, engem pedig besegített az anyós ülésre. Hazafelé elmondta, hogy a neve Jeff, és szociológiát tanul az állami egyetemen. Nem sokat beszéltünk a kötelező bemutatkozáson kívül. A lila foltok elkezdtek kijönni az alkaromon és a térdemen.

- Elárulod, mitől voltál ennyire kivetkőzve a boldogságtól, hogy nem figyeltél a keresztutcákra? – kérdezte, de nem nézett rám. Zavaromban mosolyogtam, viszont az ő arca komor maradt.

- Csak véget értek ebben az évben a vizsgáim.

- Akkor, gondolom sikerrel jártál.

Bólintottam, mire kisebb szentenciát mondott a vizsgák, a főiskolai eredmények fontosságáról, de hogy őszinte legyek, ahogy elnéztem, miközben koncentrál, valahogy űrből jövőnek hallottam minden szavát. A házunk előtt, kipattantam a kocsiból.

- Köszönöm, hogy hazahoztál. – leügyeskedtük a motort. Megtámaszkodott a kocsija oldalán, elkérte a számom.

- Azért, remélem, hogy találkozunk még.

- Hát, a telefonszámomat tudod. Majd hívj! – mondtam, s kislányos cinkossággal megfordultam, és bezártam magam mögött a kaput.

Bent egy pillanatra megtámaszkodtam, és vártam, hogy csillapodjon a szívem. Mosolyogtam. Örömömben madarat tudtak volna velem fogatni.

- Helyes! – mondtam magamnak vigyorogva, és jó kedvvel mentem be a házba.

Jeff. Ma is sokszor eszembe jut az első találkozásunk, sőt. Volt, hogy direkt abban az időpontban motorozom arra, hátha újra látom. De most, hogy érezzem ölelését, felhúzom a térdeimet, és magamat karolom át. Amúgy is teljesen átjár a szél, hideg van, és bár egyre melegebb, most szeretnék ebben az évszakban megmaradni. Bátortalan vagyok még a továbblépéshez, ez ott is látszik, hogy nem telik el nap, hogy ne gondolnék rá, ne álmodnék vele, és ne kötnék minden dolgot össze az ő alakjával.

Tudom, hogy tennem kellene ez ellen. De amíg nem találok olyat, vagy hasonlót, mint ő, addig nem fogok elmozdulni innen. Cigarettára gyújtok, kifújom a füstöt.

A fehér felleg úgy gomolyog szerte az orrom előtt, ahogy egy hideg téli éjszakán lihegtünk egymás mellkasán…

Az első randi. Hm. Az első csók. Emlékszem, írt egy esemest, hogy találkozzunk, pontos hellyel, és idővel. Nem ellenkeztem, írtam neki vissza, és egyből készülődni kezdtem. A barátnőim édesek voltak, az egyik ruhát válogatott, a másik a sminkemet csinálta meg, a harmadik pedig, a hajammal foglalkozott. Rég nem randiztam már, és ők is szívügyüknek tekintették, hogy legyen végre egy normális kapcsolatom. A hátam mögött persze, imákat mormoltak, hogy most az egyszer igenis olvadjon fel a belsőm.

Egy hotel éttermében találkoztunk. Mikor odaértem, ő már ott volt. Amikor meglátott, felállt. Fekete öltönyt, bordó mellényt, és hozzá illő nyakkendőt viselt. Rajtam egy sötétkék koktélruha volt, a hajam arra lobogott, amerre éppen a szél vitte.

A vacsora mellett kellemesen elbeszélgettünk, nevetgéltünk, és semmilyen rossz témáról nem esett szó. Aztán felsétáltunk a szobába, ott kinyitottunk egy üveg pezsgőt, s tovább társalogtunk, mint két régi ismerős. Feltett egy kellemes jazzmuzsikát, és kirázott a hideg, amikor felsegített a fotelből, hogy táncoljon velem. Szorosan magához húzott, és úgy fogta a kezem, mintha attól félne, hogy elrohanok. Mélyen a szemembe nézett, nem szólt, nem mutatta jelét, hogy tenni akar valamit, csak nézett bele a szemeimbe. Beleszédültem a két kávészínű éjszakába.

Már nem is tudom, hogyan történt, de azon kaptam magam, hogy az ajkai az enyémre tapadnak. Bátortalanul, esetlenül, félelemmel teliek. Kezével a tarkóm alá nyúlt, és nem eresztett. Másik kezével a hátamat simogatta. A szívem olyan hevesen vert, hogy kapkodnom kellett a levegőt. Ha nem tart a saját testénél, akkor biztos, hogy a padlóra zuhantam volna.

- Ez nem jó ötlet… - mondtam neki, és megráztam a fejem.

Majdhogynem könnyes szemmel nézett rám, én pedig, hazáig futottam.

A következő találkozás élményét a mai napig kergetem, hogy átéljem újra. Azóta tudom, hogy a lelkem Lucifer játékszerévé vált.

Már a sokadik randin történt. A barátnőim tanácsait hallgattam. Mindenkinek a nyűgét el kellett viselnem, és úgy éreztem, magamra nem maradt időm. Nyugodt, normális életet akartam. Jeff mellett sosem éreztem azt, hogy kínlódás lenne az élet. Nem traktált a gondjaival, csak meghallgatott, és tanácsot adott. Amikor leesett, hogy szerelmes vagyok, először megijedtem tőle –akit eddig megszerettem, valamilyen úton-módon elvesztettem -, majd boldogság töltött el. Nem akartam elhinni, hogy találtam egy férfit, akit szabadon szerethetek, és ő is viszonozza az érzelmeimet. Kicsit zárkózott volt, izgalmas, titkokkal teli, de úgy gondoltam, ennyi kell egy kapcsolatban.

Egy nap elhívott egy bálra, amit az egyetemen rendeztek. Kihúztam magam mellette, mert éreztem, hogy ő sem szégyell engem. A szépen feldíszített terem, az a sok ember magával ragadott. Észre sem vettem, hogy az alig hat óra milyen gyorsan elszaladt. Életemben először nem ittam egy buliban, mégis felszabadult voltam. Jeff annyit mondott, hogy „gyere”, és máris máshol voltunk, kint az egyetem kertjében. Mögöttem jött egy lépéssel lemaradva, és még a zakóját is a vállamra terítette, nehogy megfázzak. Amikor a hortenziák árnyékában megcsókolt, már tudtam, hogy ez az az éjszaka, amikor egy szinttel magasabbra emelkedik a kapcsolatunk.

Minden lassan történt, semmi kapkodás. Az egyik kollégiumi szobában találtuk magunkat, és minden pillanatát kiélveztük egymás vetkőztetésének. Jeff leült az egyik ágyra, és magához húzott. Simogatta a hátamat, és a mellkasomat csókolta. Én beletúrtam a kiengedett hajába, és elvesztettem a fejemet…

Végigcsókoltam minden porcikáját, szaggatottan vette a levegőt, és mind inkább szenvedélyesen lehelte be a szobát. Erősen megszorított, megmarkolta a fenekemet, és magára húzott. Egyenletes tempóban mozogtunk, csípőmmel lágyan körözni kezdtem.

- Gyorsabban! – mondta, de nem is lett volna rá szükség.

Naná, hogy gyorsítottam. A kéj mind a kettőnk testét megfeszítette, és arcunk átszellemült kifejezést vett fel. Belekarmoltam vállaiba, mire ő megharapta a nyakamat. Lebegtem az élvezettől.

A szívem majd kiugrott a helyéről, amikor testünk rezgései erősödni kezdtek. Szerettem volna ott helyben ketté szakadni. Nem volt külvilág, és nem érdekelt, milyen hangosak vagyunk. Torkunkból felszakadó sikolyaink áthatoltak a báli zeneszón.

Fülem sípolni kezdett, a szemeim fennakadtak, és egy hang sem szakadt fel a torkomból. Az árnyak táncolni kezdtek, karmokat növesztettek, és felém nyúltak. A táncoló fényeknek vicsorgó arcuk lett, lázas voltam.

Jeff egy határozott mozdulattal esett a mellemre. Éreztem, ahogy lüktet. Amikor az árnyak visszavonulót fújtak, megcsókoltuk egymást.

Azon az éjszakán többször is szeretkeztünk, de én mindig azt éreztem, hogy még az sem elég. Reggel elgémberedetten ébredtem a mellkasán. Ritmusos dobbanásokra ébredtem. Régóta ő volt az első, akinek nem hátat fordítva aludtam.

Még most is felizgulok annak az éjszakának emlékére. Már a második cigarettámat szívom. Őszintén szólva, mióta nincs, nem érdekel az egészségem, pedig előtte a mindenem volt. Az élet szar, és minél előbb szerettem volna szabadulni ebből a ketrecből. Túl sok volt a miért, és túl kevés a válasz ahhoz, hogy elviselhető legyen. Ha tudnám, hogy van egy leheletnyi máz, amivel el tudom oszlatni a kétségbeesésemet, akkor válaszok után indulnék. De tudom, hogy nincs, ezért inkább ostorozom magam – fölösleges lenne mást hibáztatni.

Itt csak én hibáztam.

Már majdnem ismét nyarat írtunk, amikor kiderült valami, aminek nem kellett volna. Jeff feltételes szabadlábon volt, mert nem volt ellene elég bizonyíték. Állítólag szerelemféltésből ölte meg az előző barátnőjét. Nem akartam elhinni. Napokon keresztül kísértetként járkáltam a házban, nem ettem, nem ittam, csak hánytam és sírtam. A barátnőim attól féltek, hogy egy idő után ki fogok száradni. Volt, hogy nem fürödtem, és mást sem csináltam, csak betakarózva feküdtem a szobámban. Ha hívott, nem vettem fel. Ha írt, nem válaszoltam.  Ha jött, a barátnőim valamelyike elirányította másfelé.

Tulajdonképpen Donna, Summer és Avril találták meg a cikket. Rákerestek a nevére, és a kereső ezt dobta ki. Amikor elmondták, mi a helyzet, egy pillanat alatt az játszódott le bennem, hogy mennyire utálom őket, mert mindez azért van, mert féltékenyek a boldogságomra. Aztán megátkoztam mindent, ami él és létezik. Aztán csak Jeff járt úgy a gondolataimban, mint egy őrült gyilkos. Idővel elhitettem magammal, hogy én vagyok a hibás azért, mert nem vettem észre előbb a jeleket.

Amikor újra éreztem magamban annyi erőt, hogy találkozzak vele, mindennel megvádoltam, amivel lehetett, és hozzávágtam az összes tárgyat, amit valaha is kaptam tőle.

- Lara, neked is bíznod kell bennem. Az nem úgy volt, ahogy a lapok lehozták.

- Sajnálom, de képtelen vagyok bízni benned. Jeff, te eddig hazudtál nekem! Egy rohadék éven keresztül!

- Tudom, sajnálom, nem volt értelme. Most már tudom, hogy el kellett volna mondjam. Túl sokat kaptam tőled ahhoz, hogy ezt tegyem veled…

- Tudod te, hogy mit jelentettél nekem? Miért kellett ez? Amit elmondtam, azok alapján nem volt elég? – sírtam, mire minden gondolat kijött a számon. Belül úgy éreztem, hogy valaki ül a mellkasomon.

- Nem akartalak azzal bántani, hogy ki vagyok én. Jobb lett volna, még egy szemét az életedbe?

Azt hittem, megfojtom. Sokkal jobban fájt rájönnöm a tényekre, mint ha ő maga mondta volna el. A barátnőim a konyhából hallgatóztak utánunk, néha hallottam, hogy suttognak, sziszegnek, hogy egyáltalán lélegeznek. Annyira hihetetlen volt, hogy így sült el ez a kapcsolatom is.

- Szóval, azt akarod mondani, hogy csak miattam hazudtál nekem? Gondolkodj! Ha valóban meg akartál volna óvni, nem hagytad volna, hogy ez így derüljön ki.

- Látom, hiába. Megyek. Vigyázz magadra!

Jeff kifordult a szobából, mire Summer utána sietett, és az ajtóban mondott neki valamit, aminek csak a végét hallottam.

- Ha jót akarsz, akkor örökre eltűnsz az életéből. Nem keresed meg soha többé. Nem kis munkába fog kerülni a játékod után felállnia. Ne ébressz benne reményt, kételyt, vagy lelkiismeret-furdalás. Menj!

- Sosem tennék ilyet. Elég volt egy életre.

Mire kifutottam volna az utolsó szó jogán az előszobába, Jeff már sehol sem volt.

Ezután bezárkóztam a szobámba, és sanyargattam magam, mert tudtam, hogy én vagyok az oka annak, hogy elveszítettem.

A mai napig érzem azt, amit akkor. Az illatok az orromban vannak, a szavak a fülemben visszhangzanak, a képek a szemem előtt peregnek. A kimondott szavak égetik a nyelvem, és minden sejtemben újra és újra átélem a pillanatot. Az agyam érvelt azért, hogy miért kellene beszélnem vele, és amellett is, hogy miért hagyjam inkább. Utóbbihoz egyetlen egyet tudtam hozzáírni az eltelt idő alatt: jobbat érdemlek. Még szerencse. Gyűlöltem, amiért gyűlöli gonosz énjét, ami egy pillanatra átvette az irányítást. Tudom, hogy égetni fogja az élete végéig a pecsét… szerelmesek voltunk…

Nemsokára ebéd. Mindenfelől finomabbnál finomabb illatok szállnak felfelé. A gyerekek is elindultak hazafelé, egyre csendesebb az utca. Csak nézek az utca vége felé, hátha feltűnik az autója, hogy kiszáll belőle, és jót nevetünk azon, hogy az egész egy álom volt.

Sajnos, tudom hogy nem, mert naplót írtam róla. Szörnyű teher ez…

Hetekre bezárkóztam. Nem csináltam semmit. Nem beszéltem senkivel, még a vizsgáimat sem tettem le. Nem is halasztottam, azt hiszem, Donna elintézte nekem a sulit. Ismét olyannak éreztem magam, mint amilyen mindig is voltam: elárvult, szánalmas, balek. Minden kapcsolatomat elrontottam azzal, hogy őszinte voltam. Ha pedig, eljutottunk a szerelem szintjére, és ki is mondtam, valami eltört, ami miatt nem működött tovább. Úgy tűnt, hogy a szerelmet nem nekem találták ki.

Talán a kötelező, mégis bűvös hatodik érzék játéka volt, de egyik nap, ahogy ültem az ablakban, valami rosszat éreztem magamban. Eszembe jutott Jeff, amint a világítótorony tetején áll, és ugrani készül. A sziklákat nyaldosó hullámok már vártak rá.

Felpattantam, és a köpenyemet magamra húzva, leszáguldottam a nappaliba. A barátnőim ott ültek a kanapén, és az aznapi postát szemezgették. Minden szempár rám szegeződött, és hallottam ugyan, hogy mondják a magukét tele aggodalommal, de a fejemben cikázó gondolatok elnyomták minden szavukat. Igazából csak álltam egyhelyben, és nem mozdultam. Éreztem, hogy a vég egyre közelebb van.

Megmagyarázhatatlan félelem lett rajtam úrrá, főleg, amikor Donna elkezdte lapozgatni ölében a postát.

Szívem szerint én tettem volna, de inkább csak vártam.

Túlságosan remegtem és féltem ahhoz, hogy józanon tudjak cselekedni egy ilyen „ártatlan” ügyben.

Egyre türelmetlenebb voltam, Donna ujjai túl lassan játszottak a levelekkel. Egy pillanatra megkönnyebbültem, amikor nem jött levelem. Már mentem volna vissza a szobámba, amikor Donna felém fordult, és egy borítékot felém nyújtott.

- Ez neked jött. – mondta fintorogva. A szívem hatalmasat dobbant. Megismertem a papírt, az illatát, a kézírását, mindent.

Félve nyitottam ki a levelet. Olvasni kezdtem.

Lassan tértem magamhoz… a könnyeim pacákká formálták az írást a levélen. A barátnőim közül mindenki lélegzetvisszafojtva figyelte, mi történik, hogy mondok valamit. Egyenes derékkal rogytam le a puffra.

Nyögtem egyet, mire mind a hárman a lábamhoz ültek.

- Ez nem velem történik. – mondtam, és abban a pillanatban elcsuklott a hangom.

Summer és Donna átölelte egy-egy lábamat, fájt az érintésük. Mintha nyílt sebre sót szórtak volna. Csak pár pillanat, összesen alig húsz sor. A lélek mindig próbálja enyhíteni fájdalmát, de ez már túl volt minden határon. Odaadtam nekik a levelet, egyszerre bújtak a sorok mögé.

- Jaj, kicsim, úgy sajnálom… - mondta szánakozva Avril, de tudtam, hogy nem így gondolja.

- Éreztem… valahol belül… éreztem… - mondtam suttogva.

Éreztem, ahogy gyűlik bennem minden. A düh, a féltékenység, az irigység, a szánalom, a fájdalom, a szomorúság elkezdte bontogatni szárnyait. Pillanatok alatt uralkodott el rajtam a hisztéria, alig bírtak hárman lefogni. Vergődtem mindenfelé, szétzúztam mindent, ami a kezem ügyébe tért. Végül Donna pofozott fel.

Amikor megnyugodtam, égetett minden, ami csak létezett. Csak én élek túl minden kapcsolatot. Mint egy rossz áldás.

Lehunytam a szemem, úgy sírtam tovább. Summer kiment a konyhába, hogy nyugtató teát főzzön nekem, míg Avril a helyére tett mindent. Donna simogatott, és nyugtatott, hogy Jeff halálától még nem áll meg a világ.

Felsóhajtottam, és a barátnőmre néztem.

- Donna… én… annyi mindent nem mondtam el neki… annyi megbeszélnivalónk lett volna még…

- Ez az egész nem a te hibád… szeretted őt… ő is téged… nem kellett volna beleszólnunk… nem kellett volna hagynunk, hogy így történjen… - Donna szeméből is könnyek csordultak ki.

- Mind közül, őt szerettem a legjobban… miért nem kaptam esélyt a tisztázásra… vagy újrakezdésre?...

Donna mondott valamit, de idő előtt elaludtam. Summer bejött a teával, arra eszméltem fel ismét. Leguggolt hozzánk, és a kezembe adta a bögrét.

- Miért baj az, ha szeretek valakit? Miért nem lehet valami egyszer normális? Ha nem egy idióta, számító barát, vagy egy másik nő jön közbe, akkor meghal. Miért van így? Miért történik ez velem?...

Most, hogy itt ülök a szélben, úgy érzem, hogy így volt jó, de belül dolgozik az, hogy mi lett volna, ha…? Számomra a világ ellenséggé vált akkor, mindent utáltam, és megkeseredtem nagyon. Nem voltam senkihez sem kedves. Senkit nem engedtem magamhoz közel.

Nem is tudom, mennyi cigarettánál tartok most, de újabbat gyújtottam. A csikkekből ítélve, valahol az ötödik környékén járhatok. A levelet eltettem – valami azt súgja, hogy ez csak egy színjáték. Annyira hihetetlen.

A temetésen mind a négyen ott voltunk. Volt virrasztás, de csupán egy üres koporsó volt a ravatal közepén.

- Nincs test? – kérdeztem Donnát elképedve. A szemében aggódás és empátia tükröződött.

- Állítólag nem volt olyan állapotban, hogy ide hozzák.

- Szerintem nem halt meg.

Ezután fél évet töltöttem a főváros pszichiátriai intézetében. Eleinte magam alatt vágtam a fát azzal, hogy nagyon lefogytam, dührohamot kaptam, ábrándoztam, aztán rájöttem, hogy ha engedek, előbb szabadulok. Fél év után visszamentem az iskolába, és most…

Itt ülök, és gondolkodom az elmúlt majdnem két év történésein. Elgémberedtek a lábaim, lehet, hogy jobb lenne bemenni. A szél egyre erősebben fúj. A Nap is lemenőben van már. Szinte kedvem lenne felnyúlni, és megigazítani; feljebb rakni, vagy egész nap nézni, ahogy ragyog.

Mosolygok, mert Jeff egyszer azt mondta, hogy nekem adja a Napot.