Dimidiron gyűrűje - VII.

Beril várt egy kicsit mielőtt benyitott volna, bár minden porcikája azt mondatta vele, hogy most, vagy soha, gyerünk!

Óvatos léptekkel indult el Fabrónia ajtaja felé. Igyekezett a lehető legkisebb súllyal nehezedni a talpára. Vámpíri látása megengedte, hogy tájékozódjon a sötét ellenére is. Idegesítette a fülsüketítő csend. A levegő, ami elérte a tüdejét gyomorforgató, nehéz és büdös. Ahogy elért a kripta alján lévő ajtóig, minden bátorságát összeszedve bekopogott.

Az ajtó lomhán tárult fel, és a benti sárgás fény kitáncolt a merev kőfalakra is. Fabrónia meghúzódott az ajtó mögött. Sárgás-zöld szeme a tűz ritmusára lüktetett, mézbarna bőre a szokásosnál is sárgább volt. Csigás, fekete haja két kontyban pihent a feje tetején. Ösztövér testét Barnás-lila rongyokba tekerte.

Fabrónia felismerte a lányt, megragadta a csuklóját, és egy határozott mozdulattal ajtón belülre rántotta. Ahogy Beirl visszanyerte az egyensúlyát, a nő megölelgette. Fabrónia őrült hajtincsei Beril orrába és szemébe furakodtak, akárcsak édeskés illata. A lány viszont megölelte az árnyvilágit.

Megcsipkedte a féllény lány arcát, és elsiklott a tűz mellé.

- Amikor legutóbb találkoztunk, akkor majdnem megöltek téged. Azt hittem, hogy sosem látlak többé. Menekülni nem tudsz Elríl háza elől… és a kötelességeid elől sem. Hol voltál?

- Északon. – felelte Beril, miután a sarokban álló hokedlire pakolta le cuccait. Fabrónia jól láthatóan meglepődött a válaszon.

- És még azt mondják, hogy a világ a változás küszöbén áll. Olyan jól védve van az a terület, hogy nem éreztem az erődet. Azt hittem, meghaltál. De így már érthető.

Beril nem válaszolt, csak körbenézett. Ezernyi kötet, ami állítólag még az előző századokból maradt az asszonyra. Kandalló, szerény asztalok és székek. Még az evőeszközök sem voltak hivalkodóak. Az ajtó, ami egy ismeretlen helyiségbe vezetett, ezúttal is zárva volt.

Fabrónia a tűz mellett foglalt helyet. Mindig fázott, mint a legtöbb árnyvilági lény. Nekik a Köztes valamiért hűvösebb, mint azoknak, akik itt születtek. Beril úgy lépett, hogy megérezze a combjára erősített késének fémes nyomását.

- Megtaláltad, amit kerestél? – kérdezte Fabrónia.

Beril megrázta a fejét.

- Nem egészen, de azt hiszem, megtudtam, miért vagyok még életben.

Fabrónia szeme megcsillant, ahogy méregette a lányt. Beril nagyon nem tűnt izgatottnak, és tudta, hogy vele szemben csak úgy győzhet, hogyha nem mutat félelmet. A szegényes, szakadt fotelnek támaszkodott, és figyelt.

- Az utolsó Silentreat vagy. Egy angyal és egy vámpír gyermeke. A fénybenjárók közül az első. Kihagytam valamit?

- Nem. Egészen pontosan írtál körbe ahhoz képest, hogy nekem tíz év kellett mindennek felkutatására. – rántott a vállán egyet Beril.

Fabrónia felsóhajtott.

- Világít a bőröd, és mégis halott vagy. Csak egy angyal és egy vámpír gyermeke lehetsz. Már akkor tudtam, amikor először megláttalak. Azt is, hogy kiknek lehetsz a sarja. Csak egy ilyen pár volt. Nem volt nehéz kitalálni. – mosolygott a nő. Beril elmosolyodott. – Igen?

- Mit tud még rólam? – kérdezett vissza a lány. – Az igazat szeretném.

Fabrónia a hasán összekulcsolta a kezeit. Ujjai úgy néztek ki, mint tíz összekuszálódott gally. – Többet tudok rólad, mint gondolnád. – mondta negédesen. – Láttam a múltad, és látom a jövőd. Más is felismert már. Pusmog a vidék. Nemsokára nagyobb veszélyben leszel, mint valaha képzelni merted volna.

- Sajnos, nem értem, hogy miről beszélsz. – Fabrónia még szélesebbre húzta a száját.

- Lesz valaki a jövődben, aki megalapozza az életedet. Akaratod ellenére.

- Eljött az időm, hogy valakinek a választottja legyek, igaz? Mert nélküle nem tudok hazamenni. Az igazi otthonomba. Őrvárosba.

Fabrónia helyeslőn mosolygott.

- De nem ezért jöttél. - Fabrónia elkomorodott, amikor a lány rezzenéstelen arcára nézett. – Kérlek, ülj már le. Ha tovább nézlek állva, megmerevedik a nyakam. – hozzáért. – Az én koromban már hamar beáll.

- Ne haragudj, de nem érdekel a nyakfájásod. Ehlanya megjelölt, és hogy tompítsam az átkát, szükségem van valamire.

- Mire?

- Egy démon gyűrűjére. Dimidiron szent tárgyára. – mondta ki Beril. – Nem szünteti meg a tébolyt, de elodázza. Szükségem van rá.

Fabrónia arcán egyszerre terült szét az őszinte kíváncsiság és az aggodalom. – Az a gyűrű a démon tulajdon kezén kell, hogy legyen, hacsak nem arra gondolsz, amire én, de azt mondom neked, lányom, hogy azt felejtsd el.

- Nem tudom, miről beszél, de a gyűrű kell nekem. – felelte Beril szárazon.

- Mi a fenéből gondoltad, hogy én segíthetek neked? – kérdezte a nő, majd pontosított. – Miből gondoltad, hogy én tudok neked segíteni a megszerzésében? – nem várta meg a választ. – Persze, segíthetek megtalálni, de mint árnyvilági, nem szeghetem meg az eskümet. Csak irányt adhatok, bele nem avatkozhatok.

- Az is elég. – vágott közbe Beril. – Azt szeretném… tudom, hol van, csak annyit szeretnék, hogy fordítsd el a fejed, Fabrónia.

- Kifejtenéd?

- Nálad van. – közölte Beril hűvös nyugalommal. – Ott csillog a csuklóján. Egy démonnak gyűrű, egy emberszabásúnak karkötő.

Fabrónia szája először elnyílt, majd egy hangos kattanással összezárta.

- A karkötőm egyszerű réz. Megtévesztő. Mégsem hiheti azt valaki, aki hozzám jön, hogy egy nincstelennel beszél. – Beril aggódni kezdett. Talán félrenézte.

Fabrónia egyenes háttal állt fel. Ruhája a tűz fényénél, és egész lénye olyan volt, mintha egy fa emelkedett volna ki a földből előtte.

- Nálad van… - szűrte a suttogó szavakat zárt ajkai mögül Beril. Fabrónia szenvtelenül bámult rá. Szemei fekete üveggolyóknak tűntek sárgás arcában. Aztán helyesbített. – Úgy gondolom, hogy nálad van.

- Szóval, látni akarsz valamit. – nyugtázta Fabrónia. – Nem adom a kezedbe.

- Nem akarom megérinteni, mert tudom, hogy ameddig a démontól el nem veszem, nem lehet az enyém.

A nő végigmérte a lányt, akinek ettől borzongás futott végig a testén. Fabrónia kecsesen emelte fel a karját, és óvatos hajtásokkal penderítette az anyagot a könyöke felé. A bőre hibátlan volt, mégis kérgesnek tűnt. Hosszú-hosszú óráknak tűnt, mire Beril meglátta a nő alkarján ragyogó arany tárgyat.

Fél pillanatig sem gondolta, hogy az rézből van. Más volt a csillogása.

A lány megbabonázva nézte, ahogy a nő két ujjával megfogja a fémet, és a csuklója felé húzva, kézfején átbújtatva leveszi, és elé tartja.

Közelebbről nézve, a gyűrű egy önmagába visszatérő, háromfejű kígyó volt. Még a pikkelyeket is látni lehetett rajta. Olyan finoman volt kidolgozva, hogy ezt csak közelről lehetett látni. Messziről, egy sima, egybefüggő aranykarikának látszott.

- Tudtam. – suttogta.

Fabrónia kíváncsian, várakozva tartotta a lány elé a karikát. Az idők végezetéig képes lett volna így állni. Beril elszakította szemét a gyűrűről, és a nőre emelte a tekintetét.

- A szerződés fejében, add nekem. – mondta halkan a lány. Fabrónia visszahúzta a kezét. Beril tudta, hogy soha nem tudná kitépni az ujjából. A nő egy pillanatig nézte a feltehetően egyetlen aranyát. A lányra nézett, és fel nyújtotta a gyűrűt.

Beril kinyújtott ujjával tartotta felé a tenyerét, Fabrónia odaejtette a gyűrűt. Ahogy Beril bőréhez ért a fém, érezte, hogy egész testében megremeg, és a lehető legkellemesebb sóhajtás hagyta el a teret. Beril az ujjai között tartotta Dimidiron gyűrűjét. Egyszerre volt súlyos és pillekönnyű.

Beril nem volt abban biztos, hogy ennyire egyszerűen megkaparintja a tárgyat. Átfutott az agyán, hogy talán nem is az, és Fabrónia igazat mondott, csak a rajta tanyázó varázs bódította el. Egy démon tárgyát kétféleképpen lehet megszerezni: a démon valakinek önszántából odaadja, ám ez egy szerződés. Vagy az illető megöli a démont, és Beril Ehlanyán kívül még nem találkozott senkivel.

A gyűrű passzolt volna az alkarjára. Pont akkora volt, mint bármilyen más karkötő, amit valaha látott. A gyűrű a kandallóban égő tűz ritmusára táncolt, és ezt Beril vérének áramlása is átvette.

- Gyönyörű. De hogyan?

- Ó, hagyj meg Dimidironnak némi titkot. – felelte Fabrónia lemondóan. – Ha megtudsz róla mindent, akkor oda lenne a tekintélye. – hessegette el a lány félelmét és érdeklődését. – Ennyi volt. Végeztünk?

Beril bólogatva a cuccai felé indult. Fabrónia megfogta a vállát. A lány karja elernyedt.

- Maradj még egy kicsit. Készítek valami ennivalót.

- Köszönöm, nem kérek semmit sem. Indulok.

Fabrónia hirtelen lépett felé egyet. Beril ösztönösen hátrálni kezdett. Egyszerre olyan lett a helyzet, mintha a végzet karának zenéjére kezdtek volna táncolni.

- Nem foglak bántani. – mondta a nő. – Csak látom, hogy karikás a szemed, és beesett az arcod. Ha így küldelek vissza Elrílhez, a végén még visszaküld az Árnyvilágba.

Fabrónia mosolyogni próbált, de Berilnek inkább vicsorgásnak tűnt.

Beril pengéje éles villanással csillant meg az ernyedtebb kezében. Látta, ahogy a penge ott fénylik Fabrónia szemében. Körbe-körbe jártak, kettejüket, csak a fotel tartotta távol egymástól. Aztán Fabrónia váratlanul megállt, és jóságosan tárta szét a karját Berillel szemben.

A lány orrát megcsapta egy ismerős szag. Az, amelyiket utoljára a sárkányok kies világában érzett. Megérezte, hogy a szobában minden elfolyt. Látta, ahogy az előbbi gyümölcsökből kukacok másznak elő. A helyiség összes tárgya penészes volt, és poshadt víz szaga érződött egy vízzel teli vödörből. A virágok fél pillanat alatt hajlottak rá pontosan a vázákra. Fejüket a polcra ejtették.

Beril biztosabbra fogta a pengéjét, megfeszítette minden izmát.

Ahogy Fabrónia hátravetette a fejét, Beril az asztalhoz ugrott, felborította, és a lap biztonságából nézte végig, ahogy a nő torkából fekete pamacsok puffognak fel egymás után. Nem mentek el a testétől, kígyóként tekeregtek körülötte. A nő ruhája eltépődött, egy pillanatra láttatni engedve ezzel a nő pucér testét. A bőrén mindenhol mozgó púpok jelentek meg, a háta előbb hátrafeszült, majd meggörnyedt, mintha egy láthatatlan erő harmonikaként hajtogatná.

A teste jóval nagyobbra nőtt, mint az imént volt. Egy ember hatszorosa, vastag csontokkal, vérző tagokkal. Beril a sarokban pihenő fegyvereire nézett; minden a démon háta mögött volt.

A masszára emlékeztető testben lassan megjelent két szemnek a fehérje, és pár háromszögre emlékeztető, csontszerű valami. Fogak. Beril mormolni kezdett valamit.

Ezért volt olyan furcsa érzése végig.

Fabrónia közvetítő volt, míg testét valójában egy démon uralta.

A jelek szerint, Dimidiron.

Azért kapta meg a gyűrűt, mert a démon odaadta neki. De miért adta oda?

Szerződés vagy szívesség nélkül az egész képtelenségnek tűnt.

Megjelent a démon hangja. Ezernyi férfi, nő, idős és gyerek hangja tört fel a pokoli torokból. Kialakultak a bütykös ujjai, végükön fekete karmokkal.

Beril kényszerítette magát arra, hogy előbb térdre, majd lábra állva felegyenesedjen. Keze szinte eggyé vált a késével, annyira szorította.

Felmérte a helyzetet, és elindult a démon irányába. Addig kell cselekednie, ameddig át nem változik. Addig sebezhető. Elfutott a görnyedő, hajlongó alak mellett, és a cuccaihoz csúszott. Elkapta a kardját és az ostorát, de nekitántorodott az eszközöknek. Mintha valaki odaragasztotta volna őket a köpenyére. Nem mozdultak semerre. Akárhogy erőlködött, semmi sem történt. Szitkozódott, szavait szűrte fogai között.

Ahogy rángatta a fegyvereket, megremegett körülötte minden. Dübörgött. Na persze. Dimidiron hétszáz légiónyi démont ural. Azok is felszabadulnak vele együtt, és összeroppantják ezt a fold alatti kócerájt, mielőtt még egy levegőt tudna venni.

A rengés ledöntötte a lábáról Berilt.

A vonagló testből csápszerű füstlények gomolyogtak elő, és egyre hosszabbak lettek. Kerestek valamit. Az élet forrását. Kellett a végleges alakhoz valaki, aki élő. Beril fél élete is elég volt ehhez.

Visszatartotta a lélegzetét, mintha azzal halottnak tudná tettetni magát. Csontok ropogását lehetett hallani, és a lény felé fordult. A bőre fehér volt, mint egy frissen született vámpíré. Átlátszó, barnás és kékes erekkel mindenfelé. A csontok illeszkedésénél azok ijesztően kitüremkedtek. Hajlataiban fekete és szürkés gennyes zsákok éktelenkedtek. Végtagjai vége felé pikkelyes bőr volt. Vastagnak tűnt a káprázat, mégis, ránézésre jóval vékonyabb volt a démon, mint Beril maga.

Az arca Beril mása volt. Dimidiron mindig annak az arcát vette fel, aki vele szemben állt, mert a lények nem ölték meg saját magukat. Nem tudták, nem merték.

Az ő arca nézett vissza rá, viszont mégis, valahogyan síron túlinak hatott. Koponya is bujkált benne, és valamilyen teljesen sárkányszerű is.

A három méter magas lény ott tornyosult felette, kilépett Fabrónia ruhacafatjai közül. Teljsen szembefordult vele. Beril csak akkor látta meg, hogy a korábban csigás, fekete haj ezernyi kígyót rejt magában. Mindenfelé tekergőztek és sziszegtek.

- A tiéd a kelyhem, de az angyal lényedet kérem cserébe. – hangja felborzolta Beril láthatatlan pihéit is. Arra emlékeztetett, mint amikor egyszerre hat angyali kar károgna hollókkal körítve.

Berilen eluralkodott a pánik. Tanácstalanul nézett szét, és sejtette, hogy falfehér lehet. Hirtelen hideg lett a szobában, látta a saját lélegzetét. Mozdulatlanul meredtek egymásra.

- Ki vagy te?! – üvöltötte a démon felé Beril, bár a választ nagyon is jól tudta. Azért, nem adja akárkinek oda angyali erejét. Még egy karkötőért cserébe se.

A lény feje feszítetten rángatni kezdte a fejét, és két kattanás után, befelé szívva a levegőt, hörögve beszélni kezdett.

- Dimidiron vagyok. A Pusztítás Démona. Mindent magamba szívok, ami valaha a közelembe kerül. Bekebelezem a legparányibb életet is, amit a világ adhat nekem. A te lényed, akár egyenként, akár egyben, csábít engem. Éhezem rád.

Beril felemelte a karját, és pengéjét a démonra szegezte, mire az felnevetett.

- Jaj, buta. Buta halandó! Egy sima fémmel nem tudsz legyőzni.

- Mi történt Fabróniával.

A démon látszólag visszavett magából.

- Őt még valamikor a Nagy Háború idején szívtam magamba, de mivel ügyes boszorkány volt, megengedte, hogy használjam a testét, cserébe a tudásért. Fabrónia, mint a boszorkány, már több, mint ötven éve nem létezik. – látta a lány döbbenetét. – Igen, kicsi Beril. Végig a markomban voltál. Végig velem beszéltél. Sosem a boszorkával.

A démon araszolni kezdett felé. Beril két lábra tolta magát. Egyik kezében a pengét tartotta a démon felé, a másik kezét a sötétben tartotta, és ujjait beledugva, csuklójára ügyeskedte azt.

Dimidiron elmosolyodott, és Beril gyomrát facsarni kezdte a félelem.

A démon rávetette magát. Beril is gyorsan reagált. Szélsebesen kitért előle. A démon beborult a fegyvereihez, így a korbácsa kiszabadult. Villámgyorsan meglengette a feje felett, majd teljes erejéből lecsapott a démon hátára. Az vonyítva hajtotta meg hátra magát. Beril még egyszer felemelte a kezét. A hosszú bőr megtett egy kört a levegőben, mire a démon nyakára csavarodott. A lány megrántotta maga felé, térdét a démon gerincébe döfte, pengéjét pedig, a démon oldalába, egyenesen a bordái közé.

Dimidiron üvöltve fordult meg. Beril egy pillanatra nem értette, hogyan, aztán rájött, hogy káprázat áldozata lett. A démon arca a feje hátulján jelent meg, míg Beril térde alatt annak a mellkasa.

A démon a lány felé kapott, de már feleolyan erős volt, mint gondolta.

Berilnek ez pont elég megerősítés volt. Újra és újra lesújtott a démonra korbácsával. Eltalálta a fejét, oldalát, combját, mellkasát. A démon nem törődve a suhintásokkal feltápászkodott és a lány irányába indult.

A démon fölé tornyosult. Beril ki tudta kapni a kést a lény bordái közül. Fekete vére a padlóra ömlött. A szobát több száz halott ember szaga töltötte be. A démon karmaival hadonászott felé. Beril egy macska ügyességével ugrált el a támadások elől.

Beril egy ügyes mozdulattal újra a démon testébe bökte a kését. A kardjával többre ment volna, de ha eleget tud döfni, akkor ezzel is térdre kényszerítheti. Dimidiron térdre rogyott, és sikítva hördült fel.

A feje a lány felé állt, az egyik kígyó, ami felé meredt a démon fejéből, megmarta Beril alkarját.

Beril megtántorodott egy pillanatra, de állva maradt. Leengedte a korbácsot, mert elzsibbadt a keze. De most tényleg. Kiesett a fegyver a kezéből. A démon kihasználva a helyzetet, olyat kevert le a lánynak, hogy az a szemközti falnál állapodott meg. Végigfolyt a fal mentén, ameddig meg nem érezte maga alatt a padlót.

A démon ismét megindult felé.

Beril pánikba esve próbált feltápászkodni a földről. Dimidiron egyre csak közeledett, a lány nyögdécselve keresett a lábával bármit, amin feltolhatja magát. Ülőhelyzetbe küzdötte fel magát. Félresöpörte a szemébe lógó tincseit. Véreset köpött maga mellé.

Dimidiron a lányért nyúlt, de az a lábával rúgta arrébb a kezét. Meglendítette a kését, és mormogása végét már erővel mondta. Eltolta magát a faltól, és nekiiramodott a démon mellkasának. Érezte, ahogy nemcsak a penge hatol egyre mélyebbre a testben, hanem a rettenet elnyeli az ujjait és a csuklóját is.

Teljes erejéből tolta a démont egyre hátrébb. Egészen addig, ameddig nem érezte, hogy elérték a nyirkos falat. Eltávolodott a démontól. Leeresztett karjaival hátrált a korbácsához. Amelyik kezében még volt élet, felemelte a fegyvert.

A démon valamit felé dörmögött a saját nyelvén. Beril valahol értette, de nem akarta felfogni a szavakat. Kikapta magából a pengét, és a tűzbe hajította. A sebből patakzott a fekete vér. Beril tudta, hogy biztosan tartja a korbácsot, és nekifutásból vetette rá magát. A démon hanyatt puffant a padlón a saját vérében. Beril felkapta a kardját, amire már nem volt hatással a démon varázsa. Meglengette a feje felett a súlyos pengét, és egyenesen a démon mellkasának közepébe állította.

A lény nyüszített, és nem törődve azzal, hogy magának sokkal nagyobb sebet ejt, húzni kezdte magát a földön. Beril leugrott róla, kirántva a kardot Dimidironból. Guggolva, a kardra támaszkodva ért földet.

A démon undorodva markolta a torkát.

Lehet, hogy sima pengével nem tudja megölni. De a kardját anyjától örökölte, aki angyal volt. Angyali tárggyal végleges sebet tudott ejteni rajta.

A korbács pedig, teljesen átitatódott a vérével, úgyhogy szintén tudott vele sebezni.

Beril bőre halványan izzott, a kard és a korbács feltette testének fényességét, mintha karjainak meghosszabbításai lettek volna.

Beril teljes nyugalommal sétált oda a tegezéhez. Dimidiron kígyói megmarták a lábát. A több réteg bőrön, még ők sem tudtak áthatolni. Egy kézbe vette fel a cuccait. Köpenyét lehajította a kandalló mellé. Íját felhúzta, és kivett egy nyilat a tegezből.

A démonra szegezte a vessző végét. Biztosan tartotta. Megfeszítette az ideget, és az íj csendesen suhant át a szobán. A démon a saját nyelvén annyit mondott, hogy íjjal nem lehet neki ártani. Berilnek elment a kedve attól, hogy megmagyarázza, miért téved.

Védőfelszerelés nélkül lőtte ki a nyilat, ami végigvágta az alkarját, és vérének angyali részével megszentelte. Újra és újra megtette. Könyörtelenül, mint amikor az urak rókákra vadásznak. Gyakorlott magabiztossággal ismételte meg a mozdulatokat, mire Dimidiron sündisznóvá nem változott.

Vére bugyborékolt a torkában, végtagjai megvetemedted, görcsösen rángatózott az arca. Beril maga sem hitt a szemének. Az erejének se nagyon.

A démon bőre sisteregni kezdett, folyóssá vált, látni lehetett, ahogy vékony csimbókokban a földre tapad, mígnem a bőre elvékonyul, és ki nem látszanak a csontjai. A csontok, akár az égett papír, feketén pöndörödtek össze. Dimidiron zsugorodott, míg egy pisszenéssel teljesen hamuvá vált. Az még felböfögött magából pár bűzös pamacsot, majd eltűnt, mintha ott sem lett volna. Csak a fekete tócsa mutatta, hogy valamikor volt gazdája abban a szobában.

Beril leengedte az íjat.

Előbb a kardjához ment oda, ami öt centire fúródott bele a padlóba. Kirántotta, és letörölte, majd a hüvelyébe helyezte, amit a csípőjére erősített. A korbácsát egy zsákba tette. Ameddig nem tudja lemosni, addig jobb, ha nem ér hozzá a bőréhez. A csípőjének másik oldalára erősítette. Leguggolt a tűzhöz. Egy piszkavassal kiszabadította a pengéjét a lángnyelvek közül. Megvárta, mag kihűl, hogy visszategye a combjára. Megvolt mindene, és egy kicsivel több.

A démon neki is adta a gyűrűjét, de le is győzte azt.

Nem vitathatja el tőle senki.

Már csak abban reménykedhetett, hogy használni is fog, nemcsak legenda az egész.

Magára kapta a köpenyét, és tántorogva indult felfelé, a kripta ajtajához. Sokkal nagyobb erőfeszítés kellett neki a lépcsőzéshez, mint Dimidiron legyőzéséhez. Magában csak azt ismételgette, hogy „jól vagyok, jól vagyok”. Az agya hátsó részéből pedig igyekezett minél több parancsot adni a testének, hogy vigye előre.

A lába azon az oldalán, ahol a kígyó beleharapott kezdett megmerevedni. Bicegve érte el a lovát.

Korbácsát a ló egyik tarsolyába helyezte, meglapogatta az állatot, hogy minden rendben van.

Felült a ló nyergébe, és ahogy elhelyezkedett, az állat elindult. Először csak gyalogolt, majd ügetett, aztán galoppozni kezdett.

Tudta, hogy minél előbb el kell jutnia Sesterlibe.

Amikor Beril meglátta a horizonton a napkorongot, ahogy ezernyi aranyszállal szövi be az égboltot, csuklyáját a fejébe húzta, és rányaklott a ló nyakára.