Driádok

Szomorú gyermekkorom volt. A sok rossz miatt nem akartam élni. Úgy éreztem, nincs értelme az életemnek, és nem éri meg egy olyan világban, egy perccel is többet lélegezni, mint ez, ahol nincs szeretet. Hiába voltam én minden téren a legjobb, egy magam fajta kislányra ügyet sem vetett senki.

Tizenkét éves koromig bírtam. A sorozatos kudarcok, a szürkeségbe hajló szavak és tettek arra hajszoltak, hogy legyek öngyilkos. Kimentem a közeli erdőbe, nehogy rám találjon valaki. Anyám mérges üvegét ittam ki, amit a macskák ellen tartott.

Egy darabig semmi bajom nem volt. Idővel nem tudtam felügyelni a saját mozgásomat. Minden léptem bizonytalanná vált, a talaj imbolyogni kezdett. A világ forogni kezdett. Szédültem. A levegő néha megakadt a garatomnál, nem ment le a tüdőmig. Beértem egészen az erdő közepéig. Hanyatt vágódtam. A haldoklásban az idő lelassul. Talán csak öt perce szemléltem a felettem, ágaikat összefonó ágakat, az azokon túl elvonuló felhőket, amikor belém nyilallt valami. Valami egyre közeledett felém, mindenhonnan. Három gyerek jött felém. Kecsesek voltak, fehér, koszos és szakadt ruhájuk ellenére légiesen táncoltak. Tudtam, hogy értem jönnek. Karjukat felém nyújtották, rám mosolyogtak. Nem tudom, hogy a méregtől, vagy a szőke, fekete és vörös angyaloktól, de megbénultam. Csak feküdtem előre meredt tekintettel, és vártam.

Nem éreztem semmit.

Némán, szavak nélkül suttogták fülembe az égető szavakat: „Nem mehetsz! Még nem! Nem kellesz nekünk!”

Ezzel a világ fokozatosan elhalványult, majd teljes sötétségbe borult. Dörömböltek fejemben a szavak. Pár óra pihenés után visszakaptam az erőmet, mintha újraélesztettek volna. Felálltam, és haza mentem. Otthon szokatlanul fáradtnak éreztem magam. Elfeküdtem, és elaludtam. Másnap már semmi nyoma nem volt a kalandomnak. A családomnak nem tűnt fel az esemény. Anyám szokás szerint ordított apámmal, csak most az eltűnt méreg miatt. Elhatároztam, hogy nem mondom el senkinek.

Amikor elájultam, és találkoztam azzal a három nővel, csak azt éreztem, hogy személyükben jelent meg a halál, aki visszadobta az élet ellen való fellebbezésemet… de azt még nem tudtam, hogy nem ez volt az utolsó eset, amikor találkoztam velük.

Húszévesen egy betegség támadta meg a szervezetemet. Hónapokig tartott a gyógykezelés, és mindvégig kórházban voltam. Majd haza mehettem az üres lakásba. Interneteztem, olvastam, írogattam, zenét hallgattam, rajzolgattam. A barátom elhagyott, barátaim azelőtt sem nagyon voltak, így nem volt senkim. Csokoládéba és a dunyhám melegébe menekültem. Akkor is ott depresszióztam, amikor a takaróm széle lassan felemelkedett, kitakart, majd puha kezek simogatni kezdték a műtétem sebeit. Majd nyomást éreztem, mire felsikoltottam. A jelenés eltűnt.

Pár nappal később, mikor lefeküdtem, a bejárati ajtóban három nőalakot pillantottam meg. Meg sem kellett kérdeznem, már tudtam, kik azok. Nem mozdultak, csak álltak. Át lehetett látni rajtuk. Ismét a halál. Sírógörcsben törtem ki. Mire megnyugodtam, eltűntek.

Harmincéves koromra, beleszerettem az orvosomba, aki addigra meggyógyított. Az érzés kölcsönös volt. Odaköltöztem hozzá. Egyik éjjel riasztották, be kellett mennie. A gyerekszoba felől hangokat hallottam, de mikor legyőztem félelmemet és benyitottam, csönd lett. Oh, bár ne lennék egyedül! – gondoltam. Ez mindig csak akkor ismétlődött meg, amikor a férjemet balesethez riasztották, és én egyedül maradtam otthon. Nem beszéltem neki a dologról. Mivel még volt egy-két pirula, amit szednem kellett, féltem, drogosnak titulálna.

A betegségem miatt, nem szülhettem gyereket. Többször is próbálkoztunk, de a fent említett eseteknél mindig elvetéltem. Mivel bizonyítani nem tudtam az összefüggést, inkább csendben rágtam magam.

Egy partin, a férjem a kollégáival beszélgetett, addig én a feleségekkel trécseltem. Egyszer csak, a velem szemben álló nők feje helyén megláttam azt a három, titokzatos arcot. A halál bekúszott a tudatomba. Reflexből fordultam meg, és ütöttem ki a férjem kezéből a gombás szendvicset… Gondolatban láttam, amint beleharap, és mérgezésben meghal. De hála a jó égnek, még idejében cselekedtem.

Ahogy végeszakadt az eseményeknek, észrevettem, hogy mindenki engem bámul. A nők feje ismét rendben volt, a szendvics szétfröccsent a padlón. A férjem szólongatott, de a hangja számomra az űrből jött. Nem volt erőm a történtek hatása alól kikerülni. Ezután a férjemmel hazasiettünk. Épphogy beléptünk az ajtón…

Illetve, csak én. Ő megdermedt a küszöbön. Felakadtak a szemei, elnyílt a szája. Elsápadt és kiverte a víz. Ahogy rámtört a felismerés, miszerint evett a szendvicsből, úgy jelentek meg a háta mögött a boszorkányok. Holtan esett össze.

Ezután még három férjem volt, mind meghalt. Én is többször próbáltam meg véget vetni az életemnek, mind hiába. Soha nem értettem meg, hogy miért nem kellek a halálnak. Csak egy mondat zakatolt a fülemben, az, amit akkor mondtak azok a nők, amikor a drága elsőmet elvitték:

„Szükségünk van rád!”