Edward

- Rendben van, Edward. Készen állsz.

„Készen állsz.” Edward nem tudta mire vélni, mégis izgalommal teli öröm vett rajta erőt, és olyat érzett, amit addig még soha. A saját szívét. Igen, szinte hallotta… érezte, ahogy dobog a mellkasában. Egy ember nem csodálkozik rá erre az érzésre, de egy robot igen. Edward a nyolcadik kísérlet volt, s eddig minden teszten átment. Nézte a mesterét, de minduntalan elkalandozott a tekintete a háttérben szorgalmasan jegyzetelő robot-pszichiáternőre. Ő ember volt, de a papírtengeren túl, ami körbenyalábolta úgy érezte, hasonlóak. Edward hűtőrendszere beindult. Eleinte égető érzés volt, mintha gőz fölé hajolt volna, de idővel csillapodott. Nehéznek érezte a tagjait a gyakorlás végére, és megtanulta, mit jelent az a szó, hogy „elfáradni”. Edward végig azt kívánta, ameddig az értékelést várta: készen állok… átmentem… szabadság… akarat… el akarok menni. Úrrá lett rajta a félelem, amikor a doktornő és a professzor egyszerre pillantottak rá. Utóbbi súgott valamit a nő fülébe, aki egyből pötyögni kezdett a klaviatúrán. A professzor szokatlanul komor volt, Edward érezte, hogy minden pozitív kimenetelű teszt ellenére elbukott… be fogják olvasztani, hogy újrateremtsék őt E-9 formájában.

Edward kiűzött magából minden tanult érzelmet, nem értette, milyen arckifejezés illene ide. Felpillantott Carl professzorra. Ő volt mindene. Az apja, a barátja, a mestere, a tanára… A pszichiáternő is mindig ott volt velük, de pár kedves szón kívül semmit sem sikerült kiderítenie róla, ember volt a szemében, mégis ott kavargott valami benne, ami több volt, mint amit az asszisztensekkel kapcsolatban érzett. Még nem ismerte a megfelelő szót rá. A professzor vizsgálódva meredt a robotra, és Edward agya megtelt félelemmel töltött gyűlölettel. A professzorban volt valami, ami talán döntésképtelenségnek írt volna le.

Edward kemény pillantást vetett rá, és szenvtelen hangon kezdett el beszélni:

- Tudom, hogy csalódott bennem, professzor úr…

Szándékosan nem használt más szavakat, és ugyanezért nem is mondott többet. Annyira egysíkú volt a hangja, mintha egy előre felvett szalagot játszana le. Nem volt értelme más hangot megütni, mert ha a professzor dönt, akkor hiába lenne minden próbálkozás… annyira nem érezte helyén valónak a könyörgést vagy az esedezést. Edwardnak külön agya volt, más programmal, máshogy tanították; életet adtak neki, akaratot, gondolkodást. Ha valaki nem ismeri az előéletét, akkor nem mondják meg róla, hogy robot. Legalábbis, csak félig volt az. Eddig csak egy másik hozzá hasonló volt, aki megszökött, és most bérgyilkosként dolgozott. A professzor talán ezért akar vele végezni…

Érezte, hogy megszökhetne, ellensége nem nagyon lenne – azonban féltette mind magát, mint a kutatócsoportot, akiket szegről-végről családjának tekintett. Nélkülük ő sem létezhetne. Nem keverheti bele őket. Ez a gondolat arra késztette, hogy szemöldökének belső felét kicsit összébb húzza, picit összeszorította az állkapcsát, magától alkalmazott egy maga által kifejlesztett kifejezést az aggodalomra. – Megrántotta magát, és ismét a professzort kezdte bámulni. Egyenesen állt, mint egy szög. A professzor érces hangon szólalt meg, aminek hatására Edward egy pillanatra összerezzent.

- Még, csak ne is gondolj a szökésre, fiam. – a professzor önkéntelenül is megrántotta a fejét balra. Egy hagyományos, golyóstollszerű valamit emelt Edward szeme magasságába. A robotfiú érezte, hogy valami készül. Ha a doktor meg akarja támadni, akkor a rendszerét teszi tönkre egy lézerrel. Igen. Képtelen volt ránézni máshogy, mint az apjára. Nem változott semmi. A professzor kattintott egyet, a hangra Edward felkészült, hogy nem lesz többé. Ehelyett azonban, egy sárgás fény jött ki, és egyenesen a pupillájára meredt. Úgy érezte, hogy ez csak előjáték. Próbált úrrá lenni legbensőbb félelmén.

Elkezdte letapogatni a professzort.

A doktorban heves érzelemtenger dúlt, valahogy sűrűn ingadozott az atyai szeretet és a gyűlölet között. Néha bekúszott egy megbánás, és valami heveny bűnösség érzet. Kavargott benne. A pulzusszám, és az agy rezgésszáma alapján Edward erre következtetett. Küzdött, hogy a professzorban legyen valami, ami neki reményt ad. Igazságot akart, magának, a fél-robotoknak. A pszichológusnőben izgalom dúlt. Nem. Idegesség. Kiskora – azaz azóta, mióta egy napos chip volt egy emberi koponyában – óta ismerte. Egy napot sem öregedett azóta. Sokszor gondolta, hogy talán ő is… áh, a szarkalábak a szeme sarkában mást mutattak. A professzor és ő voltak a szülei. A nő folyton nevelte úgy, hogy magáról nem árult el semmit. A professzor töltötte fel élettel. Igazi embert nevelt belőle. Hagyta, hogy ők ketten megtévesszék, tanítsák, kijavítsák, és hogy érzelmekkel, gondolatokkal töltsék fel. Edward elkapott egy halvány gondolatfoszlányt a pszichológusnő felől.

„Hogy juthattunk idáig? Ez nem igazságos. Ő már egy ember!”

Edward teljesen megütközött ezen.

Előtte a doki is gondterhelten dolgozott. Oh, fiam. – gondolta. – Hiszen olyan, mint a fiam. Felneveltem. Most meg öljem meg? Érez. Saját gondolatai vannak. Csak éppen a biológiája más. Vagyis, a fizikája. A Rendszer elveszi tőlem, ugyanúgy, mint Cendrát. Vajon, mi lehet vele? A kicsi lányom. Alig két év, és két gyermek. Borzalmas.

A robotfiú valami hideget érzett az arcán, ahogy érezte a doktor gondolatait. A szeméből indult, végiggördült az arcán, le a szája sarkába, majd onnan tovább az álla felé. Kidugta a nyelvét, és lenyalt egy kis részt. Sós volt. Nyilván, ezt nevezték az emberek könnynek.

Elernyesztette a testét, már nem állt vigyázban. Valamit tennie kell, bizonyítani, esélyt kérni, lehetőségeket keresni. Ha ezen túl lesz, ráér gondolkodni, hogy mihez kezdjen. Nyomást érzett a mellkasában. Vajon, tényleg van szíve?

A professzor elővett egy fémdobozt. Kinyitotta. Kivette a második tollat, és tekert rajta egyet.

- Sajnálom, Edward. – mielőtt a robotfiú bármit is mondhatott volna, egy apró, vörös fénysugár irányult a szemének belső sarkára. Edward maga előtt annyit látott vörösen vibrálni, hogy: R e n d s z e r l e á l l.

Nem is fájt annyira.

Edward teste ernyedten állt pár pillanatig, majd a feje a mellkasára gurult, térde megbicsaklott, és elterült a súlyos fémtest a padlón. A pszichológusnő összerándult a hang hallatán, szinte felkenődött a sarokszekrényekre. Amikor meglátta, hogy a professzor két válla ritmusosan fel-le rázkódik, s rájött, hogy sírt, megnyugodott. Odalépett mellé.

Egy izmos felsőtest. Gyermeki arc. Csukott szemek, elnyílt száj. A karok és a lábak enyhe terpeszben pihentek a test mellett. Jobb szeméből vércsík rajzolódott az arcára, ami mutatta, hogy mi történt a félig emberi lénnyel. Vége volt.

A professzor felüvöltött.

A doktor szeméből szüntelenül folytak a könnyek. Tudta, hogy meg kellett ezt tennie, hiszen parancsba adták neki a likvidálást. Valahol mélyen azonban, érezte, hogy Cendra miatt – akit szökni hagyott – élete végéig vezekelni fog, és most a számláján megjelent Edward is, akiből hamarosan egy úgy, átlagos E-9 lesz. A pszichológusnő is a szívéhez kapott.

Egy tökéletes ember. Tökéletes kísérlet volt. Remek erőnlét, érzelmek, gondolatok. Az új évezred embere lehetett volna.

Ezek után nem lesz más, csak egy parancsra működő gép. A lézer szétégette egész eddigi munkáját, az Edwardba táplált összes tudást. Vajon, hova fog kerülni? Katona lesz, egy érzéketlen gyilkoló gép? Vagy egy háztartásban fog robotolni éjt nappallá téve? Esetleg egy bordélyban fog kikötni, mint valami giggolo-robot?

A professzor leguggolt Edward élettelen teste mellé.

- Sajnálom, fiam! – fakadt ki. Simogatta az arcát. – Azért születtél, hogy más legyél, mint a többiek. Jobb, erősebb, gyorsabb, okosabb. Nem hittem, hogy erre a sorsra jutsz ezért. Bocsáss meg. – könnyei a fiú arcára hullottak. – Szerettelek, mintha a saját vérem lennél. – A professzor könnyes szemmel fordult el. – Sajnálom, hogy nem tudtalak megvédeni tőlük.

A PSZICHO-kat arra találták ki, hogy megkeressék a társadalom számára veszélyes egyedeket, és kiszűrjék a „rossz” robotokat. Edwardot is ezért ítélték el. Küzdöttek érte, de nem volt mit tenni. Megszületett egy ítélet, amit végre kellett hajtani.

Magára hagyták. Cserbenhagyták. Könyörgött, de nem segítettek neki. A professzor és a pszichológusnő úgy érezte, ez az eset örökké kísérteni fogja őket.

- Nem lehetne felébreszteni? Újrakezdeni máshol? – kérdezte a nő remegő hangon.

A doktor csodálkozva ránézett. – De lehet. Hívd fel a noteszem utolsó oldalán szereplő számot. – A pszichológusnő megtette. A professzor becsomagolta Edward testét. A kapcsolat élt. Újratáplálták Edwardot. Elindultak.

A robotfiú élete megpecsételődött.