EGY - I.
I.
A szobámban feküdtem,
hanyatt az ágyon, karjaimat a tarkóm alatt fontam össze. Kint fújt a szél, s én
a sötét plafont bámultam. Az utcák sárgás fénye világított be a szobába csak,
és egy-egy fa árnyékát vetítette a tapétára, melyek táncra perdültek.
Igyekeztem történeteket kitalálni, de az este folyamán magamba döntött alkohol
eltompította gondolataimat. Az alkohol mindig is úgy hatott rám, hogy a sörtől
kórosan pisilnem kell, a rövidektől megered a nyelvem, valamint a bortól
elalszom. Tegnap boroztunk, de halvány jele sem volt annak, hogy aludni
szeretnék. Sokat gondolok egy fiúra, és szinte ez már olyan méretet öltött,
hogy mire alvásra került volna a sor, felpörögtem. Vele szemben és nélküle
picinek és elhanyagoltnak éreztem magam –kiszakadtam a körükből, mással járt el
bulizni, úgy éreztem, csak kolonc vagyok a nyakán-, próbáltam színezni
éjszakáimat azzal, hogy történeteket szőttem köré. Többnyire belealudtam
ezekbe, reggel pedig, csalódottan ébredtem fel. Nem gondoltam volna, hogy
huszonkét évesen meg kell élnem azt, amikor úgy fogom érezni magam, mint
legalább egy negyvenéves. Kiégett vagyok, üres és sótlan. Most pedig, egyedül
fekszem egy szaténnal borított dunyha alatt, piros hálóingben, aminek
hastájékán egy maci vigyorog, valamint combközépig ér. – Egyszer olvastam
valahol, hogy ilyen dolgokban nem szabad a pasid mellett aludni, vagy
egyáltalán megjelenni előtte, mert előbb fog a húgának nézni, mint a
szeretőjének. Vannak szép, normális, nőies hálóingeim is, de minek vegyem fel,
amikor fázom és egyedül vagyok. Gyűlölöm ezt az érzést, az egyedüllétet, és
minden porcikámban azt érzem, hogy kalandozni szeretnék. De nem tehetem, mert
benne vagyok a szürke hétköznapok mókuskerekében, ami nem enged meg nekem
semmilyen élvezetet sem.
Ahogy az ágyról kinéztem az ablakon, vizsgálni kezdtem az eget. Matt
volt és szürke. Halkan hallani lehetett, hogy mikor jön az éjszakai járat, s a
sok ember, mikor megy haza a szórakozásból. A tompított fényszórók is
megerősítettek minden gondolatomban. Ahhoz képest, hogy október elejét írunk
még, a hőmérséklet alább esett, mint hat fok, és a szél is északian viharossá
vált. Nemhogy kimozdulni, de még pihenni sem volt kedve az embernek ilyen
fránya időben. A város felvette lassan a péntekből szombat reggelbe átforduló
lanyha csendet, csupán egy-egy kacaj és berregés jelezte, hogy az éjjel még nem
ért véget a szórakozás.
Nem tudom, hogy sikerült, de észrevétlenül talált meg az álom. Reggel
arra keltem, hogy kedvenc együttesem, a Drugzone sikít a telefonból. Mindig a
fülem mellé tettem, mert ha olyanom volt, hajlamos voltam nem tudomást venni
róla. Megijesztett az I Hate Humans című szám ideges kezdése. Összeszorított
szemmel emeltem az orromig a telefont. 7.15. Uh… kelni kell. Az ablakon
vakítóan fehér ég kopogtatott be, az utcán már ment a sürgés-forgás. Új nap
virradt, valakinek pihenéssel, nekem viszont munkával. Elvileg nyolckor
kezdünk, de szombaton ezt nem vettük munkatársammal figyelembe.
Az első kávé után ledöntöttem még egyet. Majd még egyet. Amíg a
konyhaasztalnál ásítoztam magam éberre, végigpörgettem, mit kellene csinálnom.
A napi rutint összeállítani nem hálás feladat, hisz semmi sem sikerül úgy,
ahogy eltervezi az ember. a napi kiírásban szerepel az, hogy emberré kell
vakarjam magam, ami azt jelenti, hogy fürdeni kell, hajat mosni, fogat mosni,
hajamat belőni, sminkelni, és olyan ruhát felvenni, ami nem lóg rajtam, mint
tehénen a gatya. Aztán bemenni a műterembe, vagy ha jobban tetszik, az irodába,
és próbálni kitalálni karaktereket, témákat, miegymás apróságokat. Az első
körben tervezetteket végrehajtottam, és visszavánszorogtam a konyhába egy rajzfilmes
törölközőbe tekerve. Befaltam a csokimat, és közben informálódtam a világ nagy
dolgairól egy hétköznapi újság fölött.
Már bő két hónapja nem volt ilyesfajta kapcsolatom a külvilággal, nem
volt időm sem rádiót hallgatni, sem tévét nézni, sem olvasni. Reggeltől estig
az új megrendelésen dolgoztunk, hogy idő előtt készen legyünk. Így, ha netán
találunk valami hibát, még nyugodtan korrigálhatunk, és nem kell besűríteni
magunkat két órába – rossz szokásunk mindent az utolsó percre hagyni. Túl
könnyen jutottunk el a tervezéstől a megvalósításig, még a kellemetlenségek is
elmaradtak. Bizonytalan voltam, mert ennyire ritkán klappolnak a dolgaink.
Attól kezdve, hogy belevetjük magunkat egy munkába, valahogy nincs megállj,
feszített tempóban dolgozunk egy-két órát, majd legalább ugyanennyit lazítunk.
Többnyire a pihenőidő miatt csúszunk meg. Esténként még olvasgatok, novellákat
írok, jegyzeteket készítek, majd azzal alszom el, hogy nem gondolok Rá. Mily
szép is lenne, de van, hogy reggelente arra ébredek, mintha ő ölelne át
álmomban. Aztán rá kell ébredjek, a munkám nyújtotta fantáziám túl eleven
ahhoz, hogy tovább tudjak lépni. Pláne, amikor Elenivel azt beszélgetjük,
hogyha nem koncentrálnék annyira rá, akkor menne a munka is, illetve teret
tudnék engedni másnak is. Ez nem megnyugtató, sőt, tudom, mit kellene tennem,
de még nem megy. Ez pedig, rányomja közös projektünkre a bélyegét. S most, a
legnagyobb munkánk kellős közepén is úgy érzem, hogy meg fogunk csömörleni.
Eleni szerint is Ő a legrosszabbkor jött. Semmi kétség. Megbeszéltük, hogy
együtt csináljuk a képeket, s akkor legalább ő is elfoglalja magát, illetve én
is kilövöm az agyam. Jah, a nyolcvankettedik tüsihajú, szemüveges
srác-vázlatomig még tartottuk is magunkat. Aztán néha azon kapjuk magunkat, hogy
idegesen váltogatjuk a zenét a lejátszóban, és a pasikról beszélünk, illetve a
pasijainkról. Egészen mélyenszántó gondolatok szabadulnak fel ilyenkor – csak
kár, hogy a saját tanácsainkat nem fogadjuk meg. Szóval, minden stimmel, csak
az érzésekkel állunk hadilábon. Talán, ezért is mentem el tegnap inni a
haverokkal. Csöppet arisztokratikusnak éreztem magam közöttük. mindig
igyekeztem leplezni saját slamposságomat, ami tegnap szerintem túl jól
sikerült. Feszengtem, de az ő ápolatlanságuk is kiütközött viszonylag hamar.
Hosszú volt az éjszaka, az új nap viszont valahogy nyomni kezdett, pedig
alig egy órája kezdtem el élni. Kint ültem a konyhában, és csak ittam és ittam
a kávékat, ami a nap folyamán egy csoki mellett igencsak égetni kezdte a
gyomromat – de ilyenkor még ez sem izgatott különösebben. Ültem a törölközőmbe
csavarva, és kedvenc női magazinom cikkeit nyálaztam át, amikor egy furcsa
érzés kerített hatalmába. Olyan szokatlan érzés, mintha az ember gyomra
átalakulna, valami puha, folyós masszává, és melegen végigcsorogna a belein
felemésztve minden szervét. Nem fáj, nem kellemetlen, csak leírhatatlan, és
megmagyarázhatatlan. Talán ezt hívják annak, hogy baljós árnyak vesznek körül. Már
akkor éreztem, hogy a mai nap valami meglepetést tartogat számomra, számunkra.
Mocorgott a belsőm, kattogott az agyam, és éreztem, hogy történik valami, amit
még nem tudok. De nem vagyok olyan, aki mostanság jól látja a dolgokat, mert
minden a háta mögött történik. Így kénytelen voltam az órára pillantani, és egy
huszáros mozdulattal felállni. Hirtelen, azt sem tudtam, mihez kapjak, s a
számon félhangosan is csak ennyi szaladt ki: „A francba!”
Berontottam a szobába, felkaptam a telefont, és tárcsáztam Eleni számát.
- Nah végre! Hol vagy? – kérdezte idegesen. Hogy ne lett volna az,
hiszen kemény egy órás késésben voltam.
- Elaludtam. – mondtam, és az ágyra dobáltam a felvenni kívánt
cuccaimat. – Rettenetesen sajnálom, de valahogy nem hallottam az órát. Fél óra,
és bent vagyok.
Ennyivel letudtuk a dolgot.
Piros-fekete csíkos harisnyát húztam, fekete miniszoknyát, piros fölsőt.
Háromkilós bakancsomat is a lábamra kötöztem. A hajamat hirtelen-kontyba
fogtam, feldobtam némi sminket, és úgy gondoltam, így már jó is leszek.
Összedobáltam pár cuccot, ami kellett nekem, mint bérlet, telefon, zsepi…
estébé, aztán magamra rántottam a kabátomat, bedugtam a fülemet, és már
startoltam is lefelé.
A lépcsőház csak úgy kongott a nehéz bakancs talpa alatt…
