EGY - II.

II.

Égett a pofámról a bőr, amiért elkéstem. Ritkán kések, de akkor biztos, hogy bepótolok minden addigi pontosan érkezést.

Eleni mindig is jó barátnőm volt, így volt ez már akkor is, amikor együtt jártunk újságíró-suliba, s utána sem szakadt meg a kapcsolatunk. Ott ült a rajztáblája mögött, amikor beléptem, felpillantott egy másodpercre, majd vissza. Norvégkockás, rózsaszín pulóvert viselt, egyszerű, fekete nadrággal. Hosszú, szőke haját hátrafogta copfba, hogy ne lógjon munka közben az arcába. Szemüvegét félpercenként igazgatta az orrán. Amikor belemerült a munkába, akkor volt a legaranyosabb, mint egy játékbaba. Rábíztam volna az életemet is akár, szinte a húgomként szerettem már.

Most, hogy együtt dolgozunk, csak jobban összekovácsolt minket – ráadásul rá is kényszerültünk, hogy felnőjünk. Hangos szó nem hagyta el a szánkat soha, nem szidtuk egymást, nem beszéltünk a másik ellen, amikor az nem hallotta. Nem változtunk semmit. Ügyeltünk arra, hogy tiszta lapokkal játsszunk. Azelőtt is ilyenek voltunk, eztán is ilyenek leszünk.

Lepakoltam, majd előrámoltam a vázlatokat, kifeszítettem a lapokat, és én is munkához láttam. A számítógép, ami a hátunk mögött zakatolt, ideges pittyegéseket hallatott, ami azt jelezte, hogy valamelyikünknek üzenete jött.

Eleni odafordult a géphez.

- A tiéd. Megnézhetem? – kérdezte.

- Igen. – feleltem, hisz nem volt titkom előtte. – Nézd csak meg nyugodtan.

- Oh… basszuskulcs. Gabitól jött. Megnézed?

Egy pillanatra egymásra meredtünk, majd nemet intettem a fejemmel. A szeme óriási volt, amikor meg szépen nézett valamiért, a kékje megbabonázott. De kinyitni a levelet… A LEVELET nem volt elég bátorságom. Ha nem lett volna, talán a mai napig nem nézem meg.

- Mi az hogy nem? Ne legyél már beszari!

- Nem vagyok beszari, csak nekem fontosabb a lelki békém, mint az, hogy megint elküldjön a pi**ába.

- Nézzük már meg. Vagy inkább otthon egyedül akarsz összetörni? Lehet, hogy megint kapsz egy olyan választ, mint múltkor: „igen”. Azért is aggódtál, aztán nem is érkezett arra válasz, amit vártál.

Megvontam a vállam. Végül is, igaza van. Mi rossz állhatna abban a levélben? Elküld melegebb éghajlatra megint, vagy nem is arra fog válaszolni, amit kérdeztem, esetleg ír három sort, amiből kettő a köszönés-elköszönés.

- Jó, nézzük. De te nyitod ki.

Eleni rákattintott a zárt borítékra, ami kinyílt, és ugyanolyan értelmetlenül meredtünk egymásra, mint mikor statisztikát akartak a fejünkbe erőltetni két óra alatt.

A levél szövege a következő volt:

Citatum:  "üres pergamenek köszönnek vissza..."

ashklafh. fghldéhkasdln. Na mégegyszer. Oké, működik. Össze voltak ragadva a billentyűk ezen az átkozott klaviatúrán, akár az idő azon a helyen. Átkozott kávé, annak köszönhető. Mármint, hogy a billentyűk ragadnak. Az idő más miatt nyúlós, és tapad néha ránk, ölelve mint egy kívánós szerető. A hely amit említeni akarok? A Talált Tárgyak Osztálya az, bár az Eltűnt Dolgok Tárháza talán jobban illene rá. Mi? Nem, természetesen nem ismerek senkit aki tudná hol is van valójában. Túl ragacsos ott az idő mint mondottam volt, no de ismered hogy mennek itt az ügyek. Olyat természetesen ismerek, aki tud szerezni onnan ezt-azt. Csendben, fű alatt. Mi? Igen, van onnan valami. Érdekesség mondanám, nem értékesség. Igen-igen ez utóbbi szappanbuborék. Üres fogalom, ami.. PUKK! Elkalandoztam megint. Szóval postázom persze, de csak a megfelelő kezekbe. Három kérdés, három jó válasz. Ha megvan, küldöm amit onnan hozzám jutott. Az első kérdés amolyan bemelegítő, hogy itt vagy-e. Kimozdulnod se kell otthonról.

Egy.

Mielőtt az elkerülhetetlen véggel szembenézne, az Álom, egy eldugott parkban ül le, galambokat etetni. Pedig furcsa nyelven írt tábla tiltja ezt: "A galambokat etteni tilos"

Ki álmodta meg mindezt?

Válaszodat idővel várja,

G.

Tátott szájjal meredtem a képernyőre, és a balomon álló Eleni vállát döngettem.

- Te, adj egy cigit…

- Nem azt mondtad, hogy leszoktál? – kérdezett vissza Eleni, de ugyanúgy bámult előre, mint én.

- De, de hadd pippantsak rá… most kell… - a gyomrom tartalma hirtelen elérte a beleimet.

- Nem gondoltam volna, hogy van még ember a Földön, aki pszichopatább, mint te vagy. – jegyezte meg, miközben cigi után kutatott az asztalon.

Lassan emeltem a szám elé a kezem, és az agyam lassan újra meg újra ízlelgetni kezdte a szavakat.

- Én sem, hogy van még olyan ember, aki tud meglepetést okozni.

Meg akartam semmisülni, de nem tehettem, mert szuperképességeim még nem érték el ezt a szintet. Kérdések árasztottak el. Marcangolni kezdtem magam. Ismerek Gabinál érdekesebb, ijesztőbb, sőt, mi több, játékosabb embereket, de amikor egy gyakorlatilag halott mímeli ezt, akkor elgondolkodtat a kérdés: hogyan másszak ki egy élőhalott körém szőtt hálójából?

Lehetetlennek tűnik, mert vagy ő hal, vagy én.

- És, most mi lesz? – kérdezte Eleni.

- Hát, nem tudom. Valahol bele is mennék a játékba, valahol nem.

Ránéztem, mire barátnőm remegő kézzel a számba nyomott egy meggyújtott cigarettát. A szemem szerintem, ha tudott volna, akkor szikrákat hányt volna, de szobában terjedő meleg fények miatt valahogy eme vágyam nem látszott. Egész nyugodtan nézhettem ki annak ellenére, hogy belül úgy éreztem, a szívem ki tudna törni a bordáim közül.

- Viccen kívül. Abból élek, hogy művész vagyok. Miért kellene egy játék ahhoz, hogy kapjak valamit? Nincs rá időm.

Eleni megkövülten állt, és nézett.

- Nem azért, de a kalandvággyal mi lesz? Lehet, hogy kapsz tőle valami igazán értékeset.

- Ugyan mit? Semminek nincs a birtokában, ami nekem kellene.

- Dehogynem. Napjában többször is beismered ezt.

Hümmögtem egy sort.

- Nem hiszem, hogy az lesz az út végén, amire számítok. Már reggel óta gyötör egy balsejtelem, nem tudom megmagyarázni, s most csak erősödött bennem.

Elenivel egyformán értetlenül meredtünk egymásra.

- Most az egyszer játssz az ő szabályai szerint.

Felsóhajtottam.

Nem akartam letörni a szárnyait, hogy eddig is mindig úgy volt, ahogy Gábor fütyült.

- Tény, véget akarok ennek vetni, mert már most klotyóra kellene mennem… - mutattam rá a monitorra. – Állandóan ideges vagyok, és eddig sem sikerült a magánkutatásomhoz közelebb kerülnöm. Csak az idegrendszerem lett zilált.

Eleni elmosolyodott. Szeretem, amikor ilyesmivel üti el az ideget, engem is megnyugtat, bár most inkább csak alábbhagyott az izgatottságom.

- Akkor, mire várunk? A képek még várhatnak. – mondta, és már akkor tudtam, hogy a jól ütemezett munka dugába dőlt.

Az agyam kattogni kezdett, jobban, mint eddig. Két tűz közé kerültem, de nem volt más választásom. Ha le akarom zárni ezt az egészet, akkor belemegyek a játékba most utoljára. A gyomorszájam hirtelen összeugrott, és elfagytak a végtagjaim. Jobban izgultam, mint anno a matek érettségin.

- Mi ez a szöveg? Galambokat etteni tilos. Mondjuk az egész olyan furcsa.

Ez a kérdés már nekem is előkerült a bogyómban.

- Olyan ismerős…

Tényleg ismerős volt, és elkezdtem végigpörgetni magamban minden olyan valaha olvasott vagy látott dolgot, ami az álmokkal összefügg. Nem koncentráltam másra, csak álmokra.

- Gondolod, hogy az álom a megoldás kulcsa?

- Fingom sincs, de valahonnan alapot kell szerezzek a további gondolatokhoz.

Eleni is elkezdte törni a fejét.

- Álmok. Rémálmok. – mondta.

- „Rémálmok. Megölöm őket.” – Eleni rám meredt. – Edgar Allan Poe.

- Jah, értem. De te sokat olvasol. Gondolod, hogy valamelyik novella vagy vers foglalja magában ezt a sort? Én csak keveset ismerek. Tudod. Bigott Ady-fan vagyok.

Ki ne tudná? Ki ne szeretné? De kanyarodjunk vissza Poe dolgaihoz. Pörgettem magamban végig mindent; előkerültek versek, már nem is tudom, hol rejtegettem őket. Végigmondtam azokat, melyeket ismertem, vagy szavalóversenyen felmondtam, de egyikben sem volt ilyen körmönfont a megfogalmazás. És már jó pár év eltelt, mióta utoljára a kezembe vettem egy-egy kötetét. Aztán eszembe ötlött, hogy mi van, ha nem is versben írta meg, hanem novellában? Szerintem azon kevesek közé tartozom, akik ha szeretnek egy írót, akkor betéve tudják minden szavát idézni. Megrohamoztak a novellák, és az agyam próbálta őket kordában tartani… csak szépen, sorjában.

Az összes novellát, ami most így hirtelen az eszembe jutott, elkezdtem végiggondolni, de semelyikben nincs se galamb, se tábla. Maximum a kettősgyilkosság fűszerezte utcában, az utcanévtábla. Leültem a gép elé, és rákerestem a kulcsszavakra, amik eszembe jutottak, s ha valaki lelki szemeivel látta volna, mi jár a fejemben, akkor hatalmas betűkkel látott volna egy „álom” feliratot. De semmi. Átfutottam a fellelhető összes novellát, de nem bukkantam fura nyelven írt táblára.

Valóban úgy éreztem egy percre, hogy megcsömörlöttem, és idegesen toltam el magam a számítógépasztaltól. Kezemet a fejem búbján összekulcsoltam, és kibámultam az őszi időbe.

- A legtöbb sötét irodalom foglalkozik álmokkal. – szólt közbe Eleni. – Írhatott volna valami konkrétabbat is… - tűnődött el. Ő is ideges volt.

- Abban nem lenne semmi kaland. Ha a kérdés magában rejti a választ, az már régen rossz. Nem lát főni a saját levemben.

Akkor beugrott még egy név.

- Dark irodalmat mondtál?

Eleninek felcsillant a szeme, mert tudta, hogy még egy lépéssel közelebb kerültem a megoldáshoz.

- Igen. Tudod. Anne Rice, Laurell K. Hamilton, Darren Shan és a többiek. Nyilván olyanról kérdez, akit te is ismersz, és annyira egyszerű, hogy nem is ugrik be.

- Lovecraft ugrott be. De valami akkor sem stimmel.

- Mi? – Eleni nekitámaszkodott az asztalnak, és úgy nézett vissza rám. Azt hiszem, letörtem a lelkesedését. Nem tudom, hogy sápadt volt, pír futotta el, vagy hullámzott az állapota.

- Lovecraft írt álmokról, de ez nem az ő stílusa. – jelentettem ki, és néztem rá a barátnőmre.

- Jah, ez egy skizofrén hülyegyerek stílusa.

- De nem tudja, mi áll hozzám közel. Főleg ilyen téren. Túl széles a skála.

- Jó. Akkor nézzük az ő szemszögéből. Mit tudunk róla, mit szeret. Mert akkor nyilván olyat ír, amit ő szeret, de te is ismersz.

Akkor leesett.

- Te jó ég! – kiáltottam fel, és tenyerembe töröltem az arcom. – Azt hiszem, tudom.

Eleni kikerekedett szemekkel nézett rám, hisz nem értett semmit. Hirtelen megvilágosodtam, de ez felvetett egy újabb kérdést. Ha ezt most megválaszolom, akkor hogyan fogok fényt deríteni a következő kérdésre, és miért hiszi azt, hogy most otthon vagyok. Elvégre, én nem vagyok vérszívó. Pontosan tudta, hogy félre fogok menni a válasszal, mert az álomra koncentrálok, s nem pedig arra, hogy ez mind feltevés, és nyugodt szívvel félreértelmezhetem. Továbbá, a kis sunyi rohadék azt is tudja, hogyha megpiszkálja a fantáziámat, akkor addig nem adom fel, ameddig nem találom meg a dolgok nyitják. Mindenre képes volt, hogy idegesítsen. Ha egyszer találkozom vele, kibelezem – futott át az agyamon.

Fölálltam, és elnyomtam a cigarettámat.

- Az baj, ha én még mindig nem értek semmit? – tette fel a kérdést Eleni. – Nem értem a levelet, bár mondjuk már magánál a fickónál megakadtam, mert befolyásolható, és mondom, szerintem elmebeteg.

Zsebre dugott kézzel mentem oda az ablakhoz, próbáltam kutakodni régi, képregényes gyerekkorom emlékei között. Nem, mintha most sokkal öregebb lennék, és se falnám a fekete-fehér kockákat, és igyekeztem leküzdeni a késztetést, hogy elbőgjem magam. Tudom, mi lesz a vége. Elúszok a munkával, végigmegyek a játékon, s a cél előtt belém rúgnak, majd ami a jutalmam lesz, mert sikerült a kidobóst túlélnem, egy halom érdektelen, értéktelen vacak lesz – aztán dolgozhatnék azon, hogyan szabadulok meg tőlük. De olyanért küzdeni, ami csak újabb terheket ró a nyakamba, nem tűnt bizalomgerjesztő feladatnak.

- Neil Gaiman.

- Mit mondtál? Az meg ki?

- Egy író.

Sokkoltam az evidens válasszal.

- Nem ismerem. – visszafordultam Elenihez, és készültem egy kisebb kiselőadást tartani, hogy megértse, mit akarok ezzel.

De letettem róla. Hosszú és zavaros az egész, így egy mondatba próbáltam belesűríteni, illetve egy gondolatmenetbe.

- Gabi Coreline-fan. Képregénymániás. Ezt a kettőt pedig, Gaiman köti össze.

- Látod, hogy most milyen értelmesen nézek?

- Csapó kettő. – kezdtem elölről. – Gaiman írta Coreline sztoriját, ahogy a Sandman című képregényét is. Utóbbiban hangzik el – tettem idézőjelbe -, hogy galambokat etteni tilos.

Eleni még mindig szerencsétlenül állt, én nemkülönben.

- Nah, tudtam én, hogy máshonnan kell megközelíteni a dolgokat. – húzta ki magát.

Nem mondom, ha ő nincs, akkor nem jövök rá a válaszra, hiszen egy olyan dolgon akadtam fenn, ami eleve tárgya sem volt a kérdésnek. Megöleltük egymást. Örömködtünk kicsit, bár a mosoly hamar eltűnt a szám sarkából. Eleni észrevette ezt, és kérdőn nézett rám.

- Az idézet Steve Brust tollából származik. Most várnak a megfelelő nyomtatásra.

Daráltam le neki a fennmaradt szöveget. Elléptem Elenitől, és mind a ketten gondolkodóba estünk. Most az a válasz helyes része, hogy Gaiman képregényében van, vagy az, hogy aki írta, az Brust volt? Végtére is, mind a ketten álmodtak valamit, és egybefolyik. Remegni kezdtek a végtagjaim, mert a szokásos vizsgadrukk vett rajtam erőt.

- És, akkor most melyiket fogod neki elküldeni válaszként? – tette fel az elmés kérdést Eleni.

Magam sem tudtam rá a választ, csak gumiszerűen húzogatni kezdtem ajkaimat, és pislogni kezdtem. Gyermeki reakció arra, hogy az ember nem tud semmi értelmeset válaszolni.

Zavart voltam.

- Már nem azért, de még mindig azon a véleményen vagyok, hogy őrült. Miért nem ad egy egyszerű, világos kérdést?

A kérdés maga így visszagondolva egyszerű volt. Nem voltam semmiben sem biztos, és itt ez volt a nagyobb probléma. Bármikor, bárkinek csípőből adtam volna a helyes válaszokat, a jó tanácsokat, erre most, amikor igazán szükségem lett volna a tekervényeimre, egyszerűen lefagytam. Magam sem tudtam, melyik a helyes válasz. Tördelni kezdtem a kezem, az ízületeim élesen roppantak.

- Olyan választ írok, amilyen a kérdés maga, egyszerűt, mégis bonyolultat.

- De mi van, ha nem fog válaszolni? – kérdezte Eleni.

- Semmi. Előbb lesz vége.

Tudtam, hogy amit válaszolni fogok, az barokkos lesz, hosszú és mázas, de mind a két nevet tartalmazni fogja. Nem mondhat ellent a jó válasznak, mert a jó válaszért cserébe kapom meg az új talányt. Eképp, bármelyik név is lesz a befutó, válasz érkezni fog, hiszen, valamit valamiért.

Előtártam tervemet Eleninek, időközben be is gépeltem a szöveget.

- Én a helyedben nem válaszoltam volna. Ő sem fog, mert nem evidens választ adtál meg neki. Még a kérdés is egyes számú, a válaszodban meg kettőről írsz.

- Az a lényeg, hogy kielégítsem. Ha az egyik megnyugvást fog neki okozni, akkor nem lesz baj. – Rányomtam a „küldés” gombra, és néztem, ahogy eltűnik a piszkozat.

- Most pedig, várunk. – mondtam végül.

Eleni megigazgatta magát, én is mély levegőt vettem, és mind a ketten visszatértünk a rajzaink mögé.

Egész nap az eseményről beszélgettünk. Az összes vonal, amit ma húztam olyan szaggatott, vagy görbe lett, hogy még vonalzó mellett sem lehetett volna egy egyenes szakaszt találni. Elárvultnak éreztem magam egész nap. Valamit valamiért. Nah, persze. Attól félek, megint küzdeni fogok a semmiért. A történet nem rejt majd magában kalandot, egyszerű lesz, és kikövetkeztethető, majd a végén pedig, nem vár más, csak az üresség.

Mint eddig is. A nap végén letakartuk a képeket. A fehér lepedők ernyedten ölelték a kereteket, mint két ember egymást szeretkezés után.

Elenivel megbeszéltük, hogy nálam alszik. A barátja úgyis turnén van, így nem lesz baj. Minden cuccunkat összeszedtük, és elindultunk hazafelé.