EGY - III.

III.

Hazafelé igyekezvén végig az volt az érzésem, hogy a homlokomra van írva a mai nap. Nem szeretem, amikor bámulnak rám az emberek. Ahányan felszálltak, annyian néztek ránk. Nem értettem, mi volt annyira érdekes rajtunk, hogy bámulniuk kelljen minket. Megszokhattam volna már, hiszen két élete teljében lévő lányt, akik tetőtől talpig feketében járnak, mindig megnéznek az emberek. Néha felébred bennem a vágy, hogy odaálljak eléjük, és elküldjem őket másirányba.

Eleni hasonlóképpen vélekedik a világról, mint én. Ez kapcsolatunk szépsége.

Amikor leszálltunk a HÉV-ről, ingerülten vágtunk át a sétálóutcán. Beálltunk a házunk kapujába, mert az némiképpen szélvédett volt, és nyugodtan rá tudtunk gyújtani. Mind a ketten bevallottunk, hogy igenis, még mindig a levél hatása alatt vagyunk. Azt természetesen nem vallottam be, hogy női hiúságomat legyezgeti, hogy egy vámpír foglalkozik velem. Tudtam, hogy nem várhatok el Gábortól semmit, mert már régen elment az a bicikli, hogy akár élve, akár holtan érnék annyit egy halhatatlan szemében, hogy magához hasonlóvá tegyen. Nagy valószínűséggel sosem fog megtörténni. De sosem felejtem el, amikor találkozott a tekintetünk legelőször. Mondanom sem kell, hogy amikor a vámpír megérezte fölényét elmosolyodott, és ennek az együttesnek egy halandó sem tudna ellenállni – függetlenül attól, hogy nő az illető, vagy férfi. Zavartan próbáltam másfelé nézni, de mindenhogyan vonzott. Gábor már akkor tudta, hogy amit még én nem is sejtettem: játék lesz az egész.

A kapunak támaszkodtam, és hátravetettem kapucnis fejem. Eleni csapzott tincsei az arcába lógtak.

Mindig reménykedtem abban, hogy sosem fog újra keresni, most mégis boldogsággal töltött el, hogy írt. Dühös vagyok, de valahol mégsem tudom utálni azért, ami.

Csak ne kísértene az a két mohó szempár…

Egy óra után is ugyanott tartottunk, mint eddig, bár most furcsa, de a győztesek nyugalmával ácsorogtunk a kapuban. Észrevettem, hogy Eleni teljesen máshol jár. Gondoltam, magában ő is arra gondol, hogy a barátja vámpír, és majd ő is kap leveleket. Nem szerettem volna letörni a szárnyait, hogy ne várja, mert ezzel nem jár más, csak szenvedés.

Az én fejemben emlékek és kérdések kavarogtak. Vajon mi ez az egész? Miért ilyen nehéz valamit megszerezni, ami szerintem megillet engem? – kifelé nem mutattam gondterheltségemet, félénken mosolyogva pislogtunk egymásra – Már megint miért szorít a gyomrom? Hidegen kellene hagynia! Miért nem hagy békén? Milyen életem lehetne nélküle? (Vagy éppen vele?) Tisztában voltam azzal, hogy minden perccel egyre jobban kúszok lefelé a hazugság hálójában. Csupán emberi gyarlóságom mondatta velem azt, amit gondoltam.

A cigaretta vége felé már vacogtunk mind a ketten, mégsem mozdult egyikőnk sem, hogy eloltsa a csikket. Elhessegetem gondolataimat, mert éreztem, hogy történni fog valami. Elindultam a tíz méterre lévő kuka felé, de pár lépés után mindig megtorpantam és hátranéztem. Füleimbe a szél olyan dallamot dúdolt, amit utoljára Gábor ajkáról indult hosszú útra.

Az idegtépő hangulatot a környékbeli sihederek vijjogó kacaja törte meg. A fiatalok özönlöttek mindenfelé, elvégre holnap még csak vasárnap van.

- Dóri kérlek, gyere. Kezd belém fagyni a pisi. – kiabálta utánam Eleni, s szavai fagyott állapotomból felolvasztottak. Elmerültem a srácokban. Barátnőm erőltetetten légies arcot vágott.

- Pillanat! – hangzott válaszom. Egy utolsó mélyet slukkoltam, aztán elnyomtam a cigimet.

Valami furcsát éreztem a szívemben, miközben megéltem ezt a pár perces dolgot. Eleni csodálkozva és várakozóan nézett szét, illetve rám, én pedig, nem tudtam palástolni reményvesztett tekintetem. Bár, ha nem nézek rá, ő még akkor is érezte volna, hogy valami nem stimmel nálam. Ha most Gábor előugrott volna a ház sarkán pihenő fenyő mögül, akkor sem lepődtem volna meg, sőt, titkon ezt vártam…

Gábor… Milyen szép név… - kalandoztak el megint gondolataim.

Felmentünk a hetedikre lifttel, kinyitottam minden zárat, s amikor be akartam lépni, Eleni húzott vissza. Ijedt tekintettel a padló felé bökött, ahol egy bordó boríték hevert.

Lassan vettem fel, mintha bomba lenne, ugyanígy nyitottam ki. Egyszerre kezdtük el olvasni, ritmusosan, akár egy varázst:

Kettő.

Almában futó apró erek,
Édes molekulákat nyelek,
Gyarapszik roppantó malom,
Templom a testem - hatalom.

Téptem kamionnal a pénzért,
Jutalom, olcsó, fojtó szexért,
A halálos méreg szerek
Szívemben futó erek.

Kezem gyenge, és félek
Almám, ha szépen kérlek,
Felvágod-e?
Megrágod-e?

Vagy magamra hagysz...

Hol lehetek?

Üdv,

G.

Elszörnyedve olvastam a sorokat. Elhűlve adtam át Eleninek a levelet, és remegő kézzel kerestem a villanykapcsolót. Berontottam az előszobába, és szétnéztem. Sehol senki. Csupán a levél tudatta velünk, hogy Gábor megkapta az e-mailt, és itt járt. Eleni nem lepődött meg viselkedésemen. Így is egész nap Gábor járt a fejemben, nemhogy ezek után. Még így is kerestem régi önmagamat, mostanra azonban kezdtem azt érezni, hogy sosem fogom megtalálni. Az életem felbolydult, mióta ismertem őt, és mindenre máshogy reagáltam, mint eddig.

Csupán Eleni tudta, hogy miért van ez, a többiek vagy ügyet sem vetettek rám, vagy sikerrel értettek félre.

Kíváncsian léptünk be a lakásba. Becsuktam az ajtót, minden zárat kétszer ellenőriztem, hogy jól tartják-e magukat. Bementünk a konyhába, leültünk, és rágyújtottunk megint. Semelyikünk sem nézett semerre, csak az asztal közepén virító piros levélre fókuszáltunk. Nem vettünk tudomást arról, hogy a füst a szemünkbe ment, vagy a hamu ráesett az asztalra. Süvítő csend volt.

- Te! – szólalt meg Eleni, de még mindig a levelet bűvölte. – Ez most azt jelenti, hogy egy almát kell megkeresni?

Majdnem nevetésben törtem ki. – Dehogyis. Csak szórakozik velünk, mint a Denevéremberben Enigma. Egyszer, amikor sétáltunk, akkor almát rágcsáltam, és egy idézet jutott az eszembe, amit még valamelyik profilom környékén olvastam. – Felnéztem Elenire, aki összegörnyedten ült velem szemben. – Már nem is tudom, hogy szólt, de arra lyukadtam ki, hogy alma egyenlő halál. Ő pedig, ezt a szabadverset fabrikálta belőle. Elvette az almámat, és egy olyan fa odvába tette, ami egy aszott öregember fejére emlékeztetett. – némileg egyszerűbben hangzott a kérdés, mint az előző. – Ott lesz a válasz erre a kérdésre, illetve a következő talány. Abban a fában. Az almám helyén.

Ekkor döbbentem rá, hogy sosem figyeltem arra igazán, amit Gábor mond. Vagy elvesztem a csodálatban, vagy a szemeiben, de már akkor tudnom kellett volna, hogy minden beszélgetésünkkel felkészíteni próbál erre a groteszk játékra. Nem vettem figyelembe a jeleket, pedig kellett volna. Úgy tűnt akkor, hogy amit nem vettem észre, azok az igazán fontos, felém tett lépései. Sőt, egyenesen tetszésem zálogai.

- Még ma este el kellene mennünk ahhoz a rohadt fához. Bár régen voltam ott, szerintem csukott szemmel is megtalálnám, nemhogy sötétben. – Eleni félig szomorúan nézett rám. Most biztos azt gondolja rólam, hogy én is meghasonlottam a vámpírok bűvöletének súlya alatt.

Eleni a levelet bámulta még hosszú ideig, én néztem, hogyan eszi meg a levegő a cigarettámat, aztán egymásra néztünk. Egyikünk sem akart nekiindulni a kutatásnak, de az is munkált bennünk, hogy minél hamarabb legyen vége. Ismételten megrohamoztak az emlékek – bele fogok őrülni, hogy naphosszat csak ő jár a fejemben. Szerintem még egy baltával sem lehetne kivágni a gondolataimból. Mióta találkoztam azzal a vámpírral, elválaszthatatlannak éreztem tőle magam. Bár inkább úgy mondanám, hogy a lelkem az övébe kapaszkodott, és nem eresztik egymást, máskülönben, nem írna. Aztán egy sajnálatos esemény miatt a lelkem nála maradt. Pici vagyok és elárvult nélküle. A szerelmem, amit táplálok felé hiábavaló és ostoba. Tudom, hogy lehetetlen. Megrémít a tudat, hogy egyedül vagyok – aggódom.

Vajon mit csinálhat? Mire gondol? Gondol-e rám? Elgondolkodva néztem barátnőmre, s ő rajta is ugyanezt éreztem. Egy rugóra kattog az agyunk, annyit vagyunk együtt. Éreztem, hogy Eleni fél. Nagy kék szemein keresztül átsütött a reménytelenség matt pusztasága. Ismét a levélre bámult. Miért kell ez a három rohadt kérdés? Miért nem hagy békén? Nem érzi, hogy fáj nekem ez az egész? A vámpírokból tényleg annyira kiveszik az emberség, hogy megvakulnak ránk nézve?

Figyeltem, ahogy a két cigarettából felszálló füst körbeveszi előbb Elenit, majd engem. Eleni kérdés nélkül kérdezett, amit még bírtam egy ideig, aztán felugrottam a székből, és elnyomtam a cigarettám. A füst nem akarta abbahagyni a táncot.

Az hagyján, hogy néha bénázok meggyújtás közben, de hogy eloltani sem tudok egy fehér maradványt, azért az már komikus. Szinte már izomból gyűrtem semmivé a füstszűrőt.

- No, amondó vagyok, hogy vegyünk fel valami meleget, és induljunk neki. – álltam tovább zsebre dugott kézzel. Most megint hatalmába kerített a vágy, hogy minden előtt sírok egyet. De nem tehettem, mert nem tudtam. Nem jött volna szívből.

- Biztos vagy abban, hogy az éjszaka közepén akarunk mi egy erdőbe menni? – mondta Eleni remegő hangon. Hogy őszinte legyek, nem érdekelt volna, hogy jön vagy sem, én mentem volna egyedül is. Mi történhetett volna? Maximum megtámadnak, és meghalok.

Ennyi.

- Biztos vagyok benne. – szívtam fel a tüdőmet.

Eleni megrökönyödve nézett utánam, mert meg sem vártam a válaszát, már mentem is kifelé az előszobába meleg pulcsikért. Nem volt kontrolom, csak tettem, amit diktáltam magamnak. Csak akkor eszméltem rá, milyen rettenetes perszóna vagyok, amikor visszatértem a konyhába, és láttam a széken kuporgó kis Elenit. Nem tudtam, mi legyen. Nem akartam, hogy baja essen, de azt is tudtam, hogyha nem együtt megyünk, akkor utánam jön, és az még rosszabbul is elsülhet, mint ahogy elsülhet így is.

Lassan odaléptem mellé, és ölébe tettem egy pulcsit.

- De Dóri, biztos vagy ebben? – nézett rám gyanakodva, és unottan kezdte el szétcsomagolni a ruhadarabot.

- Nem kell jönnöd, ha nem akarsz. – mondtam szokatlanul nyugodtan.

- De ez már nonszensz. Nem normális, hogy sosem látjuk a következő lépést. Nem normális, hogy éjjel akarsz egy olyan helyre menni, ami több, mint valószínű, hogy tele van vámpírral. Gábor játszik az életeddel, de neked nem kellene a sajátoddal! Így is rossz nézni, hogy tönkremész miatta, nem kell még az is, hogy megszervezzem a temetésedet!

- Nézd. Ha nem akarsz, nem jössz. Ha akarsz, úgy is jó. A döntés a tied, ahogy az életem felett is én rendelkezem.

- Tudom, csak féltelek… Tudom, hogy hajlamos vagy elmenni érte a végsőkig, de ha neked az fontos, hogy ennek a végére járjunk, akkor megyek veled, úgysem tudnék itthon ülni, miközben lehet, hogy téged már vígan falnak. Már bánom, hogy rábeszéltelek a hülye kalandvágyra.

Nem tudtam megállni, jó szorosan megöleltem. Eleni sírva fakadt, ahogy megérezte a gesztusomat. Alig bírta venni a levegőt, mintha rohama lenne.

- Én csak nem akarom, hogy bajod essen egy f**z miatt megint. – zokogta.

- Nem lesz bajom. És neked sem. Érzem, hogy nem lesz semmi baj.

- De mi van, ha ez az egész játék arra megy ki, hogy odadobjon a farkasoknak?

- Azon a fejezeten már régen túlvagyunk… és ő volt a farkas.

Mind a ketten tudtuk jól, hogy bármi is lesz, nem lehetünk győztesek, ám azt is, hogy mindennek ára van. Lelki szemeim előtt már láttam, hogy amint a fába nyúlok a levélért, annak szája összecsukódik, és szép lassan magáévá tesz. De hamar visszazökkentem eredeti állapotomba, hisz Eleni előbb felöltözött, mint én.

- Nah, készen vagyok. Sehol nem tartasz, Manci, úgyhogy csipkedd magad! – szólított fel eddig szerény barátnőm az öltözésre.

- Jól van már na! Nem kell cseszegetni, mindjárt öltözöm én is. Addig te menj el pisilni, bár az erdőben sok a bokor. – Eleni megrázta a fejét. – Biztos, mert később már max. egy farkasember segít majd kitörölni! – kurjantottam el magam. Kinyitottam a szekrényt, és pulcsi után kezdtem el kutatni. Semmi olyat nem találtam, amit ne fogytam volna ki az elmúlt két hónap alatt. Rohamos súlyvesztés – az egyik szemem sírt, a másik nevetett.

- Idiótaság ez az egész! – kiáltott ki Eleni végül a wc-ről. – Majd meglátod, meg fogjuk mi ezt szívni rendesen!

Néztem magam a tükörben. Vörös hajam mindenfelé állt – világéletemben utáltam a bohóchajamat, mert nem tudom kordában tartani. A szemem csillogott a könnyek miatt, amikkel már küszködtem egy ideje. Az arcom beesett volt, és sápadt. Számat vörösre fújta a szél. Valahogy éterinek láttam magam, eddig még nem volt ilyen. Nem értem. Nem értem őt. Az érzéseit. A viselkedését. A tetteit. Dühös vagyok, mert egy gonosz játék erejéig használ csak. Magamra is, mert magammal rántom Elenit, aki nem érdemli meg. Úgy érzem, kicsúsztak a kezem közül a szálak.

Mérhetetlenül nagy bűntudatot érzek most. Elképzeltem, ahogy Gábor feltárja előttem titkait, csak álmaimban sem szerepelt az, hogy ilyen durva módszerekkel kapok választ kérdéseimre. Megdolgoztat a srác rendesen.

Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy a tükörben láttam a kezét, ahogy felém közeledik. Tenyerébe fogta arcom, olyan hideg volt a keze, akár egy jégcsap. Mire feleszméltem volna, már ölelt. Halvány remegés futott át testemen, mintha áram rázna. Milyen finom a bőre. Magához ölelt úgy, ahogy akkor tette, amikor az almát kivette a kezemből. Védett a hideg elől.

- Nyugodj meg, és kezdj el öltözni…

Ennyit szólt, de rájöttem, az ábránd Eleni volt. Nem tartott tovább egy percnél, mégis olyan nyugodtság szállt meg, amilyet már rég nem éreztem. Meglepődtem azon, hogy Gábor ilyen távolból is képes a gondolataimba férkőzni, és irányítani őket. Félretettem addigi sutaságom, és öltözni kezdtem.

Akkor tértem igazán magamhoz, amikor Eleni lámpát kapcsolt. Azt hittem, kiég az agyam a helyéről a hirtelen fényben. Én is cipőt húztam, bakancsot, hogyha rúgni kell, akkor fájjon. Kisimítottam hajam az arcomból, és készen is álltunk, de még mindig csak az előszobában toporogtunk.

- Miért játszik velem, Eleni? – súgtam halkan.

- Ez nem játék.

Elfordítottam a fejem, mert tudtam, hogy a kegyes hazugság az én megnyugtatásomra szolgál.

- Gondolod? Akkor mi?

Eleni válasz helyett bement a fürdőszobába, és zsebkendő után kutatott. Nem játék. Nem játék. Hajtogattam magamban. Még soha nem voltam ennyire elveszett. Ingadozott mind a kettőnk lelkiállapota, hol én voltam erős, és Eleni nem, hol ő volt olyan, mint én. Össze voltam zavarodva. Álcát kellene húznom, hogy elbújjak Gábor és a világ szeme elől. Menekülni szerettem volna, de ha lett volna is hova, akkor sem tudtam volna. Már nem az vagyok, aki voltam. Egy depressziós, feketébe burkolózott lány, aki a háta mögött képes hagyni mindent és mindenkit. Valahol képtelen voltam ilyen lenni, és már nem is akartam ilyen leni.

Eleni kijött a fürdőből, és utána kaptam. Elveszett a nagy pulcsiban, ahogy én is. Egymást tartottuk, de nem adtuk fel. Minden bevillant, másodpercek alatt cikázott át szemem előtt megannyi boldog pillanat Vele. Felrémlettek kapcsolataim botorságai, életem baklövései, és a különbség köztük és Gábor között.

Elengedtük egymást, de nagyon nehezen csak. Próbáltunk egymásból erőt meríteni ahhoz, amibe belemásztunk. Nem volt egyszerű. Hogy lehetek ennyire önző? Persze, most is csak magammal törődtem, mint általában mindig. Nem tehetem meg Elenivel mindezt. Féltettem őt. Szerettem volna, ha valaki megsegít most, és Elenit eltéríti arról az útról, amiről nekem már nincs lejárat.

- Úgy érezem, nem tudom megcsinálni… Eleni! – kaptam levegő után.

- Dehogynem… - Eleni megsimogatta a hátamat, és kezembe adta a kabátomat.

Megerősödtem.

- Rendben van, kész vagyok! – jelentettem ki némi határozottsággal.

- Zsír…

- Minimum az!

Nem tudtunk teljesen odafigyelni, mert az a kérdés kezdett el foglalkoztatni, miért is csináljuk ezt végig. Aztán az, hogy mi értelme van összekötni egy képregényt egy almával, illetve egy fával.

Éreztem, hogy el fogjuk veszíteni a fejünket. Ráadásul még ma este. Nekem bejönnek a megérzéseim, ha higgadtan végiggondolok valamit, Elenié is. Nagy nehezen bezártuk magunk mögött az ajtót, a rácsot, a főbejáratot. Hívtuk a liftet, és kiléptünk végül az éjszakába.

- Mi játszunk vele… - mondta Eleni.

- Én ebben nem vagyok biztos, de játékosok vagyunk. Egyenlő felek. Induljunk.

- Te már tudod, hogy mi folyik itt, igaz? – kontrázott Eleni, és leste minden reakciómat. Elpirultam, de a sárgás fényben nem lehetett ez annyira szembeötlő. Olyan halkan mentünk, mint egy macska.

- Csak sejtem, de a végére még várni kell. – szóltam vissza magabiztos mosollyal, holott fingom nem volt arról, mibe csöppentünk bele.

- Mindig csak az a rohadt idő… - morgott mellettem Eleni.

Egyre közeledett az erdő, és mi egyre távolabb kerültünk a várostól.