Egy kor leáldozott - II.

A szoba hűvös volt, és füstszagú. Néhány fáklya világította meg a kőfalú szobát. A lobogók vörösen táncoltak a fényben.

Az éjjel leszállt. Két napja dúlt már csata Őrvárosban. A népek egymással harcoltak, néha már a katonák sem tudták, ki kivel van. Vámpírok, lidércek, emberek, vérfarkasok, mindenki, akinek egy kicsit is számított az élete.

Mióta egy varjú elhozta a hírt, hogy eljött a Világ Vége, jön az Özönvíz, azóta rettenthetetlenül csatáztak a népek.

Elyssa királynő figyelme egy percre sem lankadt.

Most is a kőkorlátnál állt. Két hosszú karján támaszkodott, de még így is látszott a tartása. Szeme szomorú volt, ahogy az Őrvárost nézte. Lángokban állt.

Látott már háborút, de még ilyet sosem. A jövendölés bekövetkezett. Közeledett a víz, és a népek megbolondultak. Fosztogattak, nőket erőszakoltak, egymást ölték. Mintha így több idejük maradna a Földön.

Ilyenkor Elyssa kiküldte a csapatait, s végig úgy érezte magát, mint egy kalitkába zárt madár. Tördelte a kezeit, nem aludt, nem evett, csak fel s alá járkált.

Olykor még a gyermekéről is megfeledkezett. A kislány is szerette figyelni a körülötte lévő világot. Most viszont, anyja parancsára, a bölcsője volt a börtöne.

Elyssa tekintete ide-oda ugrált a füstölgő falak és az ég között. Ibolyaszínű szemében könnyek gyűltek, melyek így ezerszer tükrözték vissza a vég jeleit.

A babaágyhoz ment, és kivette a gyereket. Az ablakhoz vitte.

- Látod, ez maradt a királyságunkból. Nem is érdemeljük meg az életet. Az Isteneknek igaza van. – a kislány, mintha már értené anyja szavait, körbenézett. Ekkor a nő megszólalt a közös nyelven, az Istenek Nyelvén.

Kérlek Titeket! Amit Tőletek kaptam, most hadd legyen az övé!

Elyssa megvágta a karját, és a gyerek homlokára egy pöttyöt nyomott, majd megitatta a vérével. Remélte csak, hogy az Istenek meghallgatják. Ha már az Ura és az ő életét is elveszik, legalább a gyerek élhessen tovább.

Magához szorította a kislányt. Megnyalta a sebét, hogy behegedjen.

Egy több és hangosabb kiáltás ért fel a várba. A füst olyan tömörré vált, hogy eltakarta a Holdat. Teljes feketés borult  a tájra. Csak a lángoló házak mutatták, hogy Őrváros elesett.

Fülét mozgatta, hogy jobban halljon, ezért nem volt számára meglepő, hogy Hakim közeledett.

Lazán kopogott, majd benyitott anélkül, hogy feljebbvalója behívta volna.

- Úrnőm! – parancsnak hangzott, nem megszólításnak.

Elyssa lassan fordult meg. Lila bársonyruhája teljesen a testére csavarodott. Barna haját most befelé lengette a szellő.

- Hakim. – alig láthatóan bólintott egyet.

A férfi meghajolt. Vállig érő barna haja követte a mozgását. Még így is, a temérdek bőr és sodrony alatt is kecsesen mozgott, akár egy macska. Barátságos arcát sebek tették mogorvává az utóbbi napokban.

- Indulnunk kell. – kezdte a férfi. – A Víz egyre közelebb ér.

- Nem a víz lesz az igazi gondunk. – Elyssa arca nem mutatott érzelmet. – A megveszettek előbb érnek ide.

- Teljesen mindegy, Úrnőm. Mennünk kell.

A férfi alázattal, a nő puhán beszélt. Szinte suttogtak.

Ezekben az időkben nem bízhattak meg senkiben sem.

Amikor Elyssa felnézett, Hakim még akkor sem tudott olvasni a gondolataiban. Elég ideje volt már vámpír, de ehhez még fiatal volt.

- Nem mehetek. Most, innen, nem mehetek sehova. A népemmel kell maradnom. Vigyáznom kell rájuk. – a nő szemében megcsillant egy különös fény. – Kérlek, vidd el a gyereket. Mentsd meg őt.

A karján lévő csecsemőt a férfi felé tartotta.

- A néped tud magára vigyázni. Egy gyerek nem. – Hakim fél lépést hátrált.

- Nem hagyhatom el őket.

- De igen.

- Ne is mondj ilyet. Belegondolni is szörnyű.

Elyssa tudta, hogy Hakim mindig is makacs volt, de most először fordult elő, hogy a férfi nem hagyta szó nélkül a parancsát.

- Belegondolni is szörnyű, Úrnőm? Inkább abba gondoljon bele, hogy egy gyerek anya nélkül nő fel.

- Vigyázz a szádra. – Elyssa ezt hangosabban mondta.

Hakim lesütötte a szemeit, és hátra vetette a karjait.

- Azt szeretném, hogy vidd el a Völgybe, Elrílhez. Majd ő gondoskodik róla.

A férfi nem szólt, csak határozottan bólintott egyet.

Végtére is, mit is mondhatott volna? A vámpírok korának, ahogy egykor az emberekének is, leáldozott. Akkor túlélték a pusztulást, de most zsigereiben érezte minden élőhalott, hogy az utolsó vacsorára kell felkészülni.

- Soha többet nem kel fel a Nap, s nem hozza el az éjt a Hold. Te is tudod jól. A gyermekem felett ne ítéljen senki, csak az istenek. Rajtam áll, hogy kinek a gondjaira bízom. Érted?

- Értem én. – Hakim figyelte, ahogy a nő beleteszi az ágyába a gyereket, és elkezdi kelmékkel beborítani. – Talán, ez nem fölösleges. Talán, adhat neki egy álmot.

- Egyszer tudnék neki adni olyan pihenést, ahol nincs álom, csak biztonság…

- Úrnőm. – a férfi habozott, hogy mit csináljon. Elyssa felnézett rá. – Mindannyian tudtuk, hogy eljön ez a nap egyszer.

- De hogy mi jön ez után. Nem tudom.

- Az utat még nem rajzolták ki a csillagok, és a fák sem suttogják.

- Már látnunk kellene. Valakinek tudnia kell róla. Ezért is szeretném, ha Elríl nevelné fel.

- Úrnőm.

Hakim odament a nőhöz és átkarolta. Szolga még sosem tett ilyet Beriand királynőjével.

- Biztonságban szeretném tudni őt. A vámpírok ideje véget ért. A vérvonalunk itt megszakad. Jobb, ha mindenki így fogja tudni. Senkire nem tartozik, hogy egy királyi félvér maradt a világon. A Völgy biztonságos.

- Ha holnap egyáltalán, még lesz világ.

- Hinnünk kell, hogy lesz.

- De ha most elviszem, akkor…

- Halhatatlan marad.

- De…

- Nem hagyhatom, hogy a gyermekemet is megöljék. Egy szülő nem keverheti ennél nagyobb bajba a gyermekét.

- Nem. Valóban nem. A remény táplál minket, Úrnőm.

- A Völgyben neki még van lehetősége. Tiszta néphez kerül, távol minden gonosztól. S ha az Istenek úgy tartják, egyszer majd visszajön. Megbosszul minket, békét teremt, uralkodni fog.

Elyssa kicsúszott Hakim öleléséből. A férfi karjaiba vette a csecsemőt. Arra gondolt, hogy milyen kicsi élet, mennyi reménnyel, és milyen kecsegtető nagysággal. Egy pillanatra eszébe jutot,t hogy a vámpírok generációja a kezében van.

- Ilyenre ne is gondolj.

- Véletlen eltévelyedés volt, Úrnőm.

- Remélem, hogy csak egy gondolat volt, és az egyetlen vámpír, akiben megbízom, nem hagy cserben engem.

Elyssa egy batyut és egy levelet adott a férfinak. Az a szütyőjébe csúsztatta.

- Az útra. A levelet majd akkor, miután átváltozik. Add oda Elrílnek.

Elyssa levette a nyakából a láncot.

- Ezt pedig, ha jónak látod, akkor add oda neki.

- Úrnőm. Elkötelezted magad a városnak. Ha ideérnek az emberek, ha ideér a víz, elpusztul minden. Ön is a népével pusztul. Visszajövök, ha már jó helyen van a gyerek.

- El kell mennie innen, és te pedig, nem jössz vissza. Vele maradsz. Adj meg neki mindent.

- Önnek is mennie kellene inkább.

Elyssa megcsóválta a fejét.

- Nem mehetek. Inkább úgy emlékezzen rám, mint a nemes uralkodóra, aki végig a népével maradt. Nem úgy, mint egy gyávára, aki elmenekült, s ezt a gyerekére fogta. Jobb lesz így neki.

- Ígérem, Úrnőm, így fogja Önt megőrizni az emlékeiben… és mindenki, aki ismerte.

Elyssa rákapcsolódott Hakimra. Szavak nélkül kellett beszélniük, mert a nyitott ablakon keresztül a királynőnek megcsapta egy furcsa szag az orrát. Nem tetszett neki. Biztosra vette, hogy egy ellenség van a közelben.

Itt az idő, Hakim. Ne késlekedj. Indulj! Egyenesen a Völgybe! Én maradok.

Öröm volt Önt szolgálni, Úrnőm.

Hakim mélyen meghajolt, miközben vigyázott arra, hogy a gyerek ne ébredjen fel. Elyssa még utoljára homlokon csókolta a babát.

A férfi a féregjáratokon ment keresztül, hogy észrevétlenül osonhasson ki a hajókhoz. Ott sem vert zajt. Halkan evezett a Völgy irányába.

Elyssa a szobában maradt, egyedül a gondolataival. Véres könnyei áztatták az arcát, mellkasát, és a ruháját. Elővette apja kardját, hogy szembeszállhasson a titokzatos látogatójával.

A szobában kihunyt minden fény, mintha minden fáklyát eloltottak volna hirtelen. A gyerek a csónakban ekkor kezdett nyöszörögni.