Egy vágás. És még egy.

„Pestis eram vivus –

moriens tua mors ero.”

A férfinak nem voltak ellenvetései soha. Mindig szeretettel nézett barátnőjére. Nem hitte volna, hogy megadatik neki az, amiért olyan sokat küzdött: szerelmes lesz egy nőbe, aki viszont szereti őt. Egy évvel ezelőtt találkoztak össze, majd nem sokkal erre rá, összeházasodtak. Észrevétlenül csapott át Ámor nyilának szenvedélye szenvedéssé. A férfi egyik napról a másikra fedezte fel, hogy felesége minden percben egyre erősebb nála. Valahol a szíve legmélyén érezte, hogy az asszony tudása teher a számára – egész életében azt nem tűrte el senkitől, hogy észben túltegyen rajta. De az oltári szentség mégis erősebbnek bizonyult, hiszen sosem emelt kezet asszonyára emiatt. Szerette minden porcikáját. A nő, hiába férjének minden ambíciója, kerülte annak baráti körét és partijait. Csak egymáshoz voltak hűségesek és igazak. Ez így volt helyes. Csodálták az emberek ezt a frigyet, mert mesébe illő volt.

A nő tehetséges volt. Korának egyik csodálatos művészévé nőtte ki magát. És okossága… a zseninek nevezett tudósokat kenterbe verte simán. Felnéztek rá az emberek függetlenül attól, hogy felsőbb osztályokból jöttek, vagy a pórnép tagjai voltak. Sokan lettek tanítványai. Otthon, a férjétől egy elzárt szobát kért, ahova elvonulhat alkotni. Hetekkel menyegzőjük után, nászágyuk kihűlt, mert az asszony inkább írt a szobában, minthogy a férfi mellett aludjon. Egy nap, amikor a nő kilovagolt a tópartra, a férfi felnyitotta a szobát. Olyat látott, ami neveltetéséhez nem illett. A polcokon sötét irodalom lapult, a legrosszabb, amit legszívesebben elégetett volna azon nyomban. A falon egy pentákulum és egy oltár, aminél áldozatot szoktak bemutatni az eretnekek. Az asztalon feljegyzések vámpírokról, vérfarkasokról, és még az irodalomból ismert, milliónyi lényről, amelyek létezésében akkor sem hitt volna, ha megkínozzák, vagy életét veszik. Csak arra gondolt, hogy felesége tudós, és csak kipróbálta a veszélyes fortélyt annak érdekében, hogy hátha megtalálja az ellenszerét a mágia fekete oldalának.

Napokig rágta lelkét a bűn, amiért kíváncsi volt, és még jobban érdekelte, hogy vajon, ha rákérdezne, a nő milyen választ adna tevékenységére. De nem kérdezte meg. Nem merte. Kételkedett. Minden nappal egyre jobban nőtt a két gondolat az ártatlanságról és a miszticizmus vonzerejéről. Barátainak elmondta, hogy egy barátjának a neje miket tesz, és a válaszok kétértelműeknek bizonyultak. Értelmet hiába keresett bennük, nem talált. Szerény tapasztalatom is azt mutatja, hogy aki mágiával foglalkozik, annak nem kell sok értelem, pusztán ügyesség és szerencse kérdése az egész. A férfit annyira emésztette a gondolat, hogy nem bírt ellenállni. Egy vacsora alkalmával, a leghalványabb düh és értetlenség nélkül elmondta feleségének, hogy bement a szobájába, és mit talált. Azt is elmesélte, hogy nem érti, mi végre a Gonosz szentségének tisztelete. És innentől a férfi átadta magát teljesen az asszonynak, és nem vette észre, hogy többet már nem volt a maga ura. Minden hang, ami létezett a világban, csak légyduruzsolás volt a számára. Egyetlen, éles, valódi érzés az volt, amikor asszonya, halk, édes hangján olyan filozófiák ajtaja elé vezette, amik mögött a poshadt romlás virágai nyiladoztak. Éles fájdalomnak érezte, mikor feleségének hideg kezei a csupasz bőrét érintették. Megneszelt olyan dolgokat, amiket a henye, emberi fül néha még akkor sem hall meg, amikor közvetlenül mellette áll. Csüngött feleségének ruháján, kezén és ajkain. Függött tőle, mint csecsemő az anyatejtől. Lelke mélységekbe zuhant, az élet keserűvé vált, és állati ösztönei minduntalan felülkerekedtek rajta. Órákon át tudtak a rejtett szoba sarkaiban ülve beszélgetni, és az egyre rothadó, korcs világ csak ekkor volt a legszebb.

Nem tudom, hogy az ismeretlen, ami egyesek szerint csak rossz lehet, valóban rossz-e? Szerintem nem, mert mindennek két oldala van, és ha nem ismerjük az egyiket, akkor az egész egy nagy, homályos folt előttünk. A nő, csupán felnyitotta a férje szemét, hogy a világ nem csak fehér, hanem igenis megvan annak a maga szükséges rossza. Majdnem egy éven keresztül volt beszédük fő témája a világ két arcának mibenléte. Aki jártas annyira a teologikus tudományokban, mint a férfi, annak nagy megrázkódtatás értesülnie arról, amilyen eszmerendszerben nevelkedett imádatának tárgya. Elméjének és témáinak tételei csak vonzóbbá tették a nőt számára, szenvedélyes érzelemmel viseltetett a nő felé.

Az asszony megigézte végleg. Nem, ez nem szerelem volt. Legalábbis nem olyan, amit elképzelünk gyerekként, vagy olvasunk Shakespeare, Wilde vagy bármelyik szerző műveiben. Ez magáról a szerelemről, annak milyenségéről szól. A férfi nem tudott úgy nézni a nőre, mint annakelőtte. Elveszett a nagy kék szemekben. Ében hajának illata és csillogása paplanként nehezedett rá, amikor keblén nyugtatta fejét. Ajkának puhasága, mintha mézet evett volna. És bőrének hideg érintése olyan volt, mintha leforrázták volna. A hangja pedig, egyszerre volt taszító és hívogató. A férfi a nő erősségéhez képest semmi volt, ha nem volt otthon az asszony, akkor valósággal gyerekként viselkedett. Az értelmező kéziszótárban, az összes fellelhető rossztulajdonság illett rá. Már nem ismerte a nőt. Ő viszont, annál jobban a férfit. És ez volt a legnagyobb ütőkártya a kezében. Úgy tudta irányítani a férfit, hogy az észre sem vette, hogy nem ő beszél a saját szájából, hanem a nő. S mégis önmaga volt. Az asszony változott. Emésztette mindaz, ami valaha elhagyta a száját. Észrevétlenül falta fel egy mételyes szörny. Erejének lángja kihunyni látszott, és ahogy elöntötte lelkét a méreg, úgy engedte el magától a férfit. A hajdan üde, rózsaszín bőr megfakult, szürke lett, és annyira a csontjaira tapadt, hogy az erek kötélként feszültek meg alatta. Élesen kidudorodtak, kéklettek és piroslottak. Itt-ott megpattant egy-egy. A dús száj kiszáradt és egészen visszahúzódott addig, hogy engedte látni a sárgára vált fogakat. Szemei körül elfeketedett a bőr. Haja kócos volt és csatakos. Szánalom fogta el a férfit, amikor ránézett. Elkövette azt a hibát, amitől eddig annyira félt megtenni: a nő szemébe nézett. Felfedezte benne lelkének néma segélykérését. Hangtalanul kérte, hogy ölje őt meg.

A férfit megrémisztette a gondolat, hogy egyáltalán eszébe jutott, hogy megölje. A kísérteties nyöszörgésével pedig, mindegyre előhozta a gondolatokat. Sőt, elkezdte tervezgetni, miként tegye meg azt. Aztán mélyen megbánta a halvány szellőt is, ami eszébe idézte imádottjának halálát. Nem akarta megölni, viszont tudat alatt azt is tudta, hogy könnyebb lenne így, mint vegetálnia addig, míg a kór el nem éri azt, amit akar. Minden nap hosszúra nyúlt. Egyre hosszabbak lettek, egy óra egy évnek látszott, egy perc, egy hónapnak. Vánszorgott, és csak többnek látszott, mintha örökre ott akarná őket tartani, abban a lehetetlen állapotban. A férfi teljesen meghasonlott az események áradatában. Szétdúlta a szobát, összetört minden cserepet, belerúgott mindenbe, ami az útjába került, és mindenkit elmart maga mellől, akit csak tudott. A nő szenvedése kihatással volt rá is. Ahogy annak fénye igyekezett kihunyni, az ő árnyéka is úgy halványult el.

Aztán eljött egy téli nap. Hűvös volt. Köd borította a hófödte tájat. Jég csillogott a tócsák tetején, az állatok itatójában, az eresz szélén. Fagyosan törte meg a decemberi nap fényét, ami teljességgel bevakított a szobába. A szél lágyan rezegtette az ablaktáblákat, és a csupasz fák is összehúzták magukat. Megjött a Halál az asszonyért.

- Tudnod kell, kedvesem, hogy ez az a nap, mikor megkönnyebbülünk mind a ketten.

A férfit nem érdekelte a betegség, feleségét ajakon csókolta.

- Nem mondj butaságokat.

- Te is tudod, hogy már nincs sok hátra. De ez így nem élet. Az még csak most fog elkezdődni.

- Ne!

- Köszönöm azt a sok szépet és jót, amit a szerelem nevében adtál nekem. Sajnálom, hogy én cserébe nem tudtam neked mit adni…

- Dehogynem! Életet kaptam tőled, drága!

- Oh… Még nem érted. Csak a bajt hoztam fejedre. Amit adtam is valaha – ha egyáltalán azt szerelemből tettem – most ott gyökerezik benned. Utáltad életemben, mert mérged volt, viszont halálomban a te halálod is lesz. Szeretni fogod az utolsó percig. Amíg el nem hagy, mert belőlem fakadt. És még halálomban sem tudok neked boldogságot adni, pedig Isten lássa lelkemet, mindent megadnék azért, hogy hátralévő napjaidat ne a bánat pecsétje díszítse. De majd egy másik világban szebb és jobb lét vár ránk…

Megcsókolták egymást még egyszer, és a férfi szíven szúrta őt. A nő nem nyitotta ki többé a szemét, csupán elfordította a fejét. A férfi a nevén szólongatta, megbánta, de nem reagált semmire. Olyan békés és szép volt, mint annak idején.

Mintha a jövőbe látna az, aki tudja, hogy már az ágya mellett toporog a Kaszás. Nem telt el egy hét, és a kór, ami volt, ismét felütötte a fejét. A férfi arca kipirosodott, mintha alkoholt inna a nap huszonnégy órájában. Halálában életet adott annak a gyermeknek, kit születése óta hordozott bensőjében. És most benne él. Vele van. Most is itt van, mint mikor egy anya belehal a szülésbe, de a legcsodásabb emléket hagyja hátra. Ez is az volt, csak egy kicsit másképp. Ez volt a jele annak, hogy nemsokára újra látni fogja őt.

De napról napra, a tiszta szeretet, amit valaha is érzett a neje iránt, megfakult, és gyűlöletté változott. Átkozta a nőt, amiért egy szörnyűséges valamit hagyott rá, ami belülről égeti, rohasztja – olyan szenvedéseket okozva neki, mint a szakállas férfinak a Golgotán. Ez volt az ő keresztje.

Csakugyan érdekesnek találták, hogy ilyen gyorsan felfalja az, ami asszonyán évekig élősködött mindenféle jel nélkül. Egyszeriben fogékony lett mindenre, amit tanult, és olvasta a feljegyzéseket, próbált szerződést kötni, hogy amíg nem talál ellenszert, addig kerülje el a halál. Testben és értelemben egyre gyengült. Rémisztő gondolatok gyötörték, amiket nem értett, hogy jutottak eszébe. Azóta nem gondolt rájuk, mióta utoljára…

Figyelte testét. Gyermeke úgy növekedett, olyan gyorsan, hogy kiült minden lehetséges izmára a fájdalom. Gyenge volt, és alig tudott morfium nélkül mozogni. Egykori daliás alakja megsatnyult. Cingár lett, sovány, hogy bordáit messziről is meg lehetett számolni. Arca beesett. Fogai kihullottak, ami nem, az megrohadni készült hüvelyében. Szeme elmattult, és az értelem halvány szikrája is tovaszállt belőle. Haja hullásnak indult. Néha már csomókban tépte ki azokat, amiket fésűvel nem tudott szétválasztani. Bőre rászáradt csontjaira, húsa, mintha sose lett volna. Erei duzzadtak voltak, és ráfeszültek csontjaira. Talán csak azok tartották már egybe a férfit. Nem evett, és az ital is undorította. Minden erejét annak szentelte, hogy a nő tudományát kiteljesítse.

Az órák és a napok rohanva peregtek egymás után. Az élete egy hosszú órává vált. Figyelte minden változását, megjelenése ijesztővé dermedt. Megrémítette az a hasonlóság, ami a felesége és az ő kórképe között egyforma volt. Mintha még most is a nő alakját fedezné fel saját vonásaiban. Az orvosok sem tudták hova tenni. Napról napra egyre jobban hasonlított a nőre. Akárhányszor tükörbe nézett, mintha az mosolyogna vissza rá.

Így teltek mindennapjai. Fotográfiák ezrei hevertek szerteszét, feljegyzések tömegei hullottak ki reszkető kezéből. A tudománynak az tette a legjobb szolgálatot, amit életének utolsó pillanatáig összegyűjtött. De név nélkül eddig egy gyermek sem élt. Úgy határozott, hogy a feleségéről nevezi el a betegséget. A legszebb nevet adja neki, amit valaha hallott.

És ezzel vége. Vagyis hiányzik még egy fejezet a felismerés és a halál között. Rendszerbe foglalt mindent, majd a férfi elment a sírhoz, amiben feleségének csontjai leltek örök békét. Heveny nevetésben tört ki, amikor meglátta a sírt. A fejfán véres kézlenyomat piroslott, s előtte a földet feltúrták. Mintha egy vakond akart volna feljönni ott, de sokkal nagyobb volt. A tetején egy ember jöhetett ki a sírból. Ekkor jött rá, hogy miről is beszélt azokon az éjszakákon a nő. A lélekvándorlásról, ami úgy elemészti az embert, főleg, ha egy szerette dézsmálja sejtjeit, hogy képes visszahozni őt akár a halál kezei közül is. És íme, itt a bizonyíték! Az üres sírig követte azt, aki sosem volt ott. Végig csak a képzeletében nevetett és könnyezett z az élő angyal.

Elővette tőrét, amivel véget vetett a nő szenvedéseinek. Még rajta volt a vér, ami a penge behatolásánál serkent a világra. Maga felé fordította a hegyét, és olyan mélyen a szívébe döfte, hogy az azon nyomban megállt. Arccal a pokol felé esett a sírba, ahol már tényleg ketten feküdtek egyedül.