Egybeovadva
Ráncolom a szemem. Nem emlékszem másra,
csak a mindent körülvevő fehérségre, egy hatalmas lámpára a fejem fölött. Hat
aggódó szempárra, és egy furcsa maszkra, amitől hihetetlen nyugalom szállt meg.
Elaludtam. Most nem mennek a mozdulatok egyelőre, de az orrom a régi.
Fertőtlenítő szag. Szokatlanul nagy a tisztaság körülöttem. Van némi parfüm,
meg virágillat is a levegőben, de az mind elenyésző. Nem tudják elnyomni a
tisztaság szagát. Lassan neszel valami, majd serceg. Hallok. A füleim is rendben
vannak. Puha, műanyag talpú cipők surlódnak a linóleummal, szorosan követik az
előttük guruló tolókocsiba zárt beteget. Lassan nyitom ki a szemem. Félhomály
van, a redőny le van húzva, alig jön be fény. Egy helyes doki áll az ágyam
mellett, hol a monitort nézi, hol a papírjaiba süllyedve jegyzetel. Szemüvegét
megigazítja az orrán, majd lehajol hozzám. Nem szól, csak belevilágít a
szemembe, mosolyog, majd az infúziómba fecskendez valamit. Előbb hullámzik a
világ, majd elalszom.
Oldalra nézve eszembe jut egy fiú. Hogy milyen meleg
volt barna szemének pillantása. Hogy milyen édes volt a mosolya, ahogy puha
arcába két virgonc gödröt vájt. Ahogy a kezével megfogta a vállamat, és
végigsimította a karomat. Emlékszem, hogyan kapaszkodtam belé, amikor kifordult
a világ önmagából, ahogy minden dolog, ami akkor fontos volt, egy szempillantás
alatt vált semmivé. A legelevenebb emlékem viszont a szeme. A két barna szeme,
amit öt apró, cikkcakkosan csordogáló vércsík keretez. Fejjel lefelé lógunk a
kocsiban, a biztonsági öv beleszorít minket a roncsba. Nézzük egymás szemét, de
az övéből pillanatról pillanatra távozik az élet. Fénytelen lett végül, mert
már nem bírta tovább.
Ordítottam, de mozdulni nem tudtam. Nem akartam
elhinni, hogy így van. „Várj, még ne menj el” – mondtam neki – bár, akkor már
nem értek semmit a szavaim. A kórházba való úton is azt hajtogattam, hogy ne
engedjék el, nem halhat meg, de az ápolók és orvosok csak együttérzően
mosolyogtak, és elaltattak. Ők nem, de én tudtam, hogy nem halt meg. Még lennie
kellett valaminek, valami megoldásnak.
A mai kor embere korcs, és önző. Mással nem törődik,
csak a saját érdekeivel. Mindenki a magának legkedvezőbben igyekszik kijönni a
bajból. Én nem. Én még komolyan veszem azt, amit szerelemnek hívunk. Hogy a
gömbünket szétválasztották, és össze lehet még illeszteni. Nem veheti el tőlem
semmi, ha már egyszer magamba forrasztottam. Hiszem, hogy többé nem veszthetem
el.
- Kincsem. El kell őt engedned. Sokat szenvedett, és
már megkönnyebbült. Nem kérheted, hogy fájdalmai legyenek ismét. Fogd meg azok
kezét, akik szeretnek téged, és engedd el őt. – mondta ezt anyám, amikor bejött
hozzám látogatóba.
A szívem vadul azt dobogta: e z n e m e l é g!
- A legjobb helye mellettem lenne, nem odaát!
***
Fél év telt el. Meg kellett tanulnom ismét járni,
enni, inni, használni a mellékhelyiséget, és nem utolsó sorban beszélni. Meg
kellett tanulnom élni a testemmel, már ami maradt belőle. De a tudat, hogy
nincs többé, nem hagyott nyugodni. Azzal a tudattal indultam a professzor keresésére,
hogy még lennie kell egy megoldásnak. Csak nagy sokára találtam meg a doktort.
Nem tudom, hogy tényleg műtétje volt, vagy mást csinált a lényeg, hogy hat órát
ültem rendelőjének előszobájában. Ez van.
A főváros közepén álló kórházban hemzsegtek a betegek.
Hirtelen jött a tél, s utolsó nagy pofonként egy kis jéggel kínált meg minket.
Szörnyű balesetek történtek egymás után. A rendelőjében is vérző fejű emberek
voltak, ellilult végtagokkal, és egy nővérrel, aki nem győzte kapkodni a
telefonokat. Amikor megláttuk egymást, odalépett hozzám, és bekísért a
rendelőbe. Hellyel kínált.
Régi könyvek illata terjengett a levegőben. A Nap
pasztellszínűre festette a szoba falait, amelyeken oklevelek és könyvespolcok
váltották egymást. A szoba közepén egy nagy asztal volt, két székkel, és még
kicsit arrébb egy sarokülő garnitúra. Fél éve nem foglalkozott velem, mióta
megvolt a nagy műtétem. Az életmentő. – De
minek? Megváltozott. Kikerekedett, ráncos vonalai kisimultak, de a haja
megkopott. Mintha fiatalabb kiadásban látnám a másik embert.
Amikor valakinek szívátültetése van, és egy régi
hozzátartozó egy idegenben meglátja a halott rokonát. Én most ezt éreztem.
Töltött nekem egy bögre koffein mentes kávét, magának főzött egy erős feketét.
Nehezen kezdtem neki annak, amiért jöttem. Amikor végeztem, akkor az egyik
polcról levett egy vaskos kötetet. Kinyitotta, és lapozgatni kezdte.
Teljesen belemélyedt, percenként tolta feljebb az
orrán a szemüveget. Nem értettem, mi lelte. Kiittam a kávét, letettem a
csészét, és feszült figyelemmel vártam, hogy mit fog reagálni.
- Azt ugye tudja, hogy ez nekem az engedélyembe,
magának a szabadságába kerülhet? – csendet intett, még mielőtt reagálhattam
volna bármit is. – Fél év után pedig, nem biztosíthatók, hogy az átültetéssel
magában újraéled a férfi páciens. Ráadásul ellenkező nemű, sok idő telt már el,
és ez kóma esetén…
- Kóma? Kómában van? – szívem szerint felugrottam
volna.
- Magának a gyorsabb regenerálódás érdekében azt
mondták halott. Ami tulajdonképpen igaz is. De az összes kockázatot felmérte? –
szíven ütött a tény, hogy igazam volt. Éreztem, hogy még él. Lélegzik, és dobog
a szíve. – Hagynék még egy kis időt magának, gondolja át, mit szeretne.
Nem tudtam, kire haragszom jobban. A szüleimre, mert
hazudtak nekem. Az orvosokra, és a kórházi dolgozókra, mert lekezeltek. Vagy az
előttem ülő orvosra, aki elmondta, hogy ő nem halt meg, csak alszik. Szerettem
volna valakit megütni. Hogy beszélhet velem valaki ennyire szenvtelenül, amikor
tudja, hogy mi történt? – Átgondoltam. És higgye el, a pénz sem számít. A
nullákat magára bízom.
- Nem erről van szó. Nem biztosíthatok semmit.
Illegális, nem fordulhat senkihez, ha rosszul sülne el a dolog. Másfelől, a
team, akikkel dolgozom…
- Picsába mindezzel! – csattantam fel. – Megcsinálja,
vagy sem?!
- Megcsinálom. Persze, hogy megcsinálom. De azt előre
elmondom még, hogy ezzel az átültetéssel semmit sem biztosítok. Még azt sem,
hogy a maga idegei nem mennek rá erre. Vagy azt, hogy egyáltalán tapasztalni
fog változást. S ha tapasztal is, azok milyenek lesznek.
Megfogtam a mankómat, felálltam. Lassan nézett rám az
orvos. – Nézzen rám. – mondtam. Hirtelen szégyelltem magam a kinézetem miatt.
Forradások, égési sérülések, műtéti hegek. Egy elszürkült szem. Félig kopasz
fej, egy félig ép fül. Hiányos fogsor, merevítőbe kényszerített gerinc és végtagok.
Roncs. Más nem jutott eszembe. – Ennél minden jobb.
Drámai tudom. De fél órával később már a derekamat
karolta át, és lassan kísért az ajtó felé.
- Nézze. Mindenre van megoldás. Jöjjön vissza hétfőn.
Megnyugodtam. A hét további fele ebben az eufórikus hangulatban
telt. Mindenben őt kerestem, mindenhol őt láttam. Állandóan azt játszottam,
hogy az én drágámmal vagyok, és beszélgetünk, és nevetünk, és öleljük egymást.
Néha már éreztem a karjait a testem köré fonódni. A határozottságom vasárnapra
alábbhagyott. Tisztában voltam vele, hogy szinte halott, és nincs már neki sok
hátra. De bíztam abban a csodában, amit az átültetés jelentett. Ilyenkor csak
egy dolog nyugtatott meg. Az utolsó mondata a baleset előtt:
- Nem is
hiszem el, hazudós. – nevettünk egymásra. Térdeimet felhúztam, és a
kesztyűtartó fölött pihentettem. Élveztem, ahogy fúj a rögtönzött levegő.
Rámosolyogtam úgy, ahogy szereti, ha teszem.
- De hidd
csak el. Mi azután is egymásban élnénk tovább…
Bummmm.
***
Hétfőn a vérvétel után a professzor látni akart. Egy
kávé mellett elmagyarázta, miben áll a műtét. Sajnos, soha semmi közöm nem volt
a biológiához, az orvostudományhoz meg, pláne. Néha egy-egy szó ismerős volt
ugyan, de semmi több. Nem mondtam, hogy nem értem, amit mond, mert tudtam, hogy
pontosan érti a szakmáját. Jó kezekben leszünk.
Az utolsó óra volt a legnehezebb. Egész nap csak
mászkáltam fel és alá a kórház folyosóján, mint valami kísértet. Néztem a
betegeket, a látogatókat, a fejüket vesztett orvosokat, rohangáló nővéreket. –
Most kicsit nyugodtabb volt a légkör. Most a gondolataim cikáztak fel s alá.
Nyugodtnak kellene lennem, mégis dolgozik bennem a csillagjegyemből adódó
konokság.
Egy nővér bogyókat adott nekem, egy órával később már
ébrenlét és álom határán egyensúlyoztam, űrből jövőnek hatott minden szó, és a
vonalak nem voltak sem egyenesek, sem görbék. Repültem, mégis nehéznek éreztem
magam.
Nem vettem észre az átmenetet a hagyományos korterem,
és a műtő között.
A doktor még korábban elmondta, hogy végig ébren
leszek, de semmit nem fogok érezni a beavatkozásból. Az asztal, amin feküdtem,
nem fém volt, mintha szivacs lett volna alattam. Amikor oldalra néztem,
megláttam az én drágámat kötésekben, gipszben, csövekkel, drótokkal övezve.
Mint egy bizarr sci-fi film szereplője. Nem mozdult, a mellkasa is azért
emelkedett, mert a pumpa erőszakkal tolta tüdejébe a levegőt. Olyan szép volt,
pedig ő sem volt különb nálam: hegek, vér, sérülések, a bőre kiszáradt és a
csontjaira tapadt, a lélegeztető csöve miatt még a sárgás lepedéket is látni véltem,
ami a fogaira tapadt.
Néztem őt, aztán szép lassan elaludtam. Vagyis nem
aludtam el, de nem éreztem, hogy műtenek, hogy történik valami. Láttam mindent,
mégsem tudom visszaidézni.
Arra eszméltem fel, hogy a professzor megsimogatja az
arcomat, megszorítja a kezemet. Éreztem, hogy mindenem bizsereg. Éreztem az
összes hajszálamat, hajszáleremet, rohantak a gondolataim, és némelyik ismerős
volt, némelyik idegennek hatott. Ismerős volt minden íz, mozdulat, illat, hang,
megrohantak az ingerek, egy nagy tengert alkottak bennem.
Mint a születés. Egy burokból előjössz valami újra, és
nincsenek szavaid, amikkel leírhatnád, mit érzel. Egyszerűen csak tartanak, és
te sírsz. Gyönyörű és fájdalmas egyszerre. Nem tudod mi történik, ki vagy, és
mégis ott van a megoldás a szemed mögött.
Pár órával
később már hozzászoktam önmagamhoz. Könnyen mozogtam, éreztem, ahogy húzódnak a
sebeim, dolgoznak az izmaim. Kimentem a folyosóra egyedül, körbenéztem, lassan
megszoktam a világot.
A professzor új életet adott nekem.
***
Amikor anyáék értem jöttek, és sírva rogytak le a
professzor melletti székre, megértettem, hogy milyen kockázatokról beszélt az
orvos.
Bevánszorogtam a fürdőhelyiségbe, és fokozatosan
emeltem fel a fejem. Amit láttam, egyszerre volt idegesítő és megnyugtató. Én
voltam, de ő volt a tükörben. Barna haj, barna szem, helyes borosta,
anyajegyek. Vitathatatlanul az ő teste volt, de az én gondolataim.
Azért, hogy ő éljen, nekem kellett belehalni.
Igen, kedvesem, egymásban élünk tovább.
