Egybeovadva

Ráncolom a szemem. Nem emlékszem másra, csak a mindent körülvevő fehérségre, egy hatalmas lámpára a fejem fölött. Hat aggódó szempárra, és egy furcsa maszkra, amitől hihetetlen nyugalom szállt meg. Elaludtam. Most nem mennek a mozdulatok egyelőre, de az orrom a régi. Fertőtlenítő szag. Szokatlanul nagy a tisztaság körülöttem. Van némi parfüm, meg virágillat is a levegőben, de az mind elenyésző. Nem tudják elnyomni a tisztaság szagát. Lassan neszel valami, majd serceg. Hallok. A füleim is rendben vannak. Puha, műanyag talpú cipők surlódnak a linóleummal, szorosan követik az előttük guruló tolókocsiba zárt beteget. Lassan nyitom ki a szemem. Félhomály van, a redőny le van húzva, alig jön be fény. Egy helyes doki áll az ágyam mellett, hol a monitort nézi, hol a papírjaiba süllyedve jegyzetel. Szemüvegét megigazítja az orrán, majd lehajol hozzám. Nem szól, csak belevilágít a szemembe, mosolyog, majd az infúziómba fecskendez valamit. Előbb hullámzik a világ, majd elalszom.

Oldalra nézve eszembe jut egy fiú. Hogy milyen meleg volt barna szemének pillantása. Hogy milyen édes volt a mosolya, ahogy puha arcába két virgonc gödröt vájt. Ahogy a kezével megfogta a vállamat, és végigsimította a karomat. Emlékszem, hogyan kapaszkodtam belé, amikor kifordult a világ önmagából, ahogy minden dolog, ami akkor fontos volt, egy szempillantás alatt vált semmivé. A legelevenebb emlékem viszont a szeme. A két barna szeme, amit öt apró, cikkcakkosan csordogáló vércsík keretez. Fejjel lefelé lógunk a kocsiban, a biztonsági öv beleszorít minket a roncsba. Nézzük egymás szemét, de az övéből pillanatról pillanatra távozik az élet. Fénytelen lett végül, mert már nem bírta tovább.

Ordítottam, de mozdulni nem tudtam. Nem akartam elhinni, hogy így van. „Várj, még ne menj el” – mondtam neki – bár, akkor már nem értek semmit a szavaim. A kórházba való úton is azt hajtogattam, hogy ne engedjék el, nem halhat meg, de az ápolók és orvosok csak együttérzően mosolyogtak, és elaltattak. Ők nem, de én tudtam, hogy nem halt meg. Még lennie kellett valaminek, valami megoldásnak.

A mai kor embere korcs, és önző. Mással nem törődik, csak a saját érdekeivel. Mindenki a magának legkedvezőbben igyekszik kijönni a bajból. Én nem. Én még komolyan veszem azt, amit szerelemnek hívunk. Hogy a gömbünket szétválasztották, és össze lehet még illeszteni. Nem veheti el tőlem semmi, ha már egyszer magamba forrasztottam. Hiszem, hogy többé nem veszthetem el.

- Kincsem. El kell őt engedned. Sokat szenvedett, és már megkönnyebbült. Nem kérheted, hogy fájdalmai legyenek ismét. Fogd meg azok kezét, akik szeretnek téged, és engedd el őt. – mondta ezt anyám, amikor bejött hozzám látogatóba.

A szívem vadul azt dobogta: e z  n e m  e l é g!

- A legjobb helye mellettem lenne, nem odaát!

***

Fél év telt el. Meg kellett tanulnom ismét járni, enni, inni, használni a mellékhelyiséget, és nem utolsó sorban beszélni. Meg kellett tanulnom élni a testemmel, már ami maradt belőle. De a tudat, hogy nincs többé, nem hagyott nyugodni. Azzal a tudattal indultam a professzor keresésére, hogy még lennie kell egy megoldásnak. Csak nagy sokára találtam meg a doktort. Nem tudom, hogy tényleg műtétje volt, vagy mást csinált a lényeg, hogy hat órát ültem rendelőjének előszobájában. Ez van.

A főváros közepén álló kórházban hemzsegtek a betegek. Hirtelen jött a tél, s utolsó nagy pofonként egy kis jéggel kínált meg minket. Szörnyű balesetek történtek egymás után. A rendelőjében is vérző fejű emberek voltak, ellilult végtagokkal, és egy nővérrel, aki nem győzte kapkodni a telefonokat. Amikor megláttuk egymást, odalépett hozzám, és bekísért a rendelőbe. Hellyel kínált.

Régi könyvek illata terjengett a levegőben. A Nap pasztellszínűre festette a szoba falait, amelyeken oklevelek és könyvespolcok váltották egymást. A szoba közepén egy nagy asztal volt, két székkel, és még kicsit arrébb egy sarokülő garnitúra. Fél éve nem foglalkozott velem, mióta megvolt a nagy műtétem. Az életmentő. – De minek? Megváltozott. Kikerekedett, ráncos vonalai kisimultak, de a haja megkopott. Mintha fiatalabb kiadásban látnám a másik embert.

Amikor valakinek szívátültetése van, és egy régi hozzátartozó egy idegenben meglátja a halott rokonát. Én most ezt éreztem. Töltött nekem egy bögre koffein mentes kávét, magának főzött egy erős feketét. Nehezen kezdtem neki annak, amiért jöttem. Amikor végeztem, akkor az egyik polcról levett egy vaskos kötetet. Kinyitotta, és lapozgatni kezdte.

Teljesen belemélyedt, percenként tolta feljebb az orrán a szemüveget. Nem értettem, mi lelte. Kiittam a kávét, letettem a csészét, és feszült figyelemmel vártam, hogy mit fog reagálni.

- Azt ugye tudja, hogy ez nekem az engedélyembe, magának a szabadságába kerülhet? – csendet intett, még mielőtt reagálhattam volna bármit is. – Fél év után pedig, nem biztosíthatók, hogy az átültetéssel magában újraéled a férfi páciens. Ráadásul ellenkező nemű, sok idő telt már el, és ez kóma esetén…

- Kóma? Kómában van? – szívem szerint felugrottam volna.

- Magának a gyorsabb regenerálódás érdekében azt mondták halott. Ami tulajdonképpen igaz is. De az összes kockázatot felmérte? – szíven ütött a tény, hogy igazam volt. Éreztem, hogy még él. Lélegzik, és dobog a szíve. – Hagynék még egy kis időt magának, gondolja át, mit szeretne.

Nem tudtam, kire haragszom jobban. A szüleimre, mert hazudtak nekem. Az orvosokra, és a kórházi dolgozókra, mert lekezeltek. Vagy az előttem ülő orvosra, aki elmondta, hogy ő nem halt meg, csak alszik. Szerettem volna valakit megütni. Hogy beszélhet velem valaki ennyire szenvtelenül, amikor tudja, hogy mi történt? – Átgondoltam. És higgye el, a pénz sem számít. A nullákat magára bízom.

- Nem erről van szó. Nem biztosíthatok semmit. Illegális, nem fordulhat senkihez, ha rosszul sülne el a dolog. Másfelől, a team, akikkel dolgozom…

- Picsába mindezzel! – csattantam fel. – Megcsinálja, vagy sem?!

- Megcsinálom. Persze, hogy megcsinálom. De azt előre elmondom még, hogy ezzel az átültetéssel semmit sem biztosítok. Még azt sem, hogy a maga idegei nem mennek rá erre. Vagy azt, hogy egyáltalán tapasztalni fog változást. S ha tapasztal is, azok milyenek lesznek.

Megfogtam a mankómat, felálltam. Lassan nézett rám az orvos. – Nézzen rám. – mondtam. Hirtelen szégyelltem magam a kinézetem miatt. Forradások, égési sérülések, műtéti hegek. Egy elszürkült szem. Félig kopasz fej, egy félig ép fül. Hiányos fogsor, merevítőbe kényszerített gerinc és végtagok. Roncs. Más nem jutott eszembe. – Ennél minden jobb.

Drámai tudom. De fél órával később már a derekamat karolta át, és lassan kísért az ajtó felé.

- Nézze. Mindenre van megoldás. Jöjjön vissza hétfőn.

Megnyugodtam. A hét további fele ebben az eufórikus hangulatban telt. Mindenben őt kerestem, mindenhol őt láttam. Állandóan azt játszottam, hogy az én drágámmal vagyok, és beszélgetünk, és nevetünk, és öleljük egymást. Néha már éreztem a karjait a testem köré fonódni. A határozottságom vasárnapra alábbhagyott. Tisztában voltam vele, hogy szinte halott, és nincs már neki sok hátra. De bíztam abban a csodában, amit az átültetés jelentett. Ilyenkor csak egy dolog nyugtatott meg. Az utolsó mondata a baleset előtt:

- Nem is hiszem el, hazudós. – nevettünk egymásra. Térdeimet felhúztam, és a kesztyűtartó fölött pihentettem. Élveztem, ahogy fúj a rögtönzött levegő. Rámosolyogtam úgy, ahogy szereti, ha teszem.

- De hidd csak el. Mi azután is egymásban élnénk tovább…

Bummmm.

***

Hétfőn a vérvétel után a professzor látni akart. Egy kávé mellett elmagyarázta, miben áll a műtét. Sajnos, soha semmi közöm nem volt a biológiához, az orvostudományhoz meg, pláne. Néha egy-egy szó ismerős volt ugyan, de semmi több. Nem mondtam, hogy nem értem, amit mond, mert tudtam, hogy pontosan érti a szakmáját. Jó kezekben leszünk.

Az utolsó óra volt a legnehezebb. Egész nap csak mászkáltam fel és alá a kórház folyosóján, mint valami kísértet. Néztem a betegeket, a látogatókat, a fejüket vesztett orvosokat, rohangáló nővéreket. – Most kicsit nyugodtabb volt a légkör. Most a gondolataim cikáztak fel s alá. Nyugodtnak kellene lennem, mégis dolgozik bennem a csillagjegyemből adódó konokság.

Egy nővér bogyókat adott nekem, egy órával később már ébrenlét és álom határán egyensúlyoztam, űrből jövőnek hatott minden szó, és a vonalak nem voltak sem egyenesek, sem görbék. Repültem, mégis nehéznek éreztem magam.

Nem vettem észre az átmenetet a hagyományos korterem, és a műtő között.

A doktor még korábban elmondta, hogy végig ébren leszek, de semmit nem fogok érezni a beavatkozásból. Az asztal, amin feküdtem, nem fém volt, mintha szivacs lett volna alattam. Amikor oldalra néztem, megláttam az én drágámat kötésekben, gipszben, csövekkel, drótokkal övezve. Mint egy bizarr sci-fi film szereplője. Nem mozdult, a mellkasa is azért emelkedett, mert a pumpa erőszakkal tolta tüdejébe a levegőt. Olyan szép volt, pedig ő sem volt különb nálam: hegek, vér, sérülések, a bőre kiszáradt és a csontjaira tapadt, a lélegeztető csöve miatt még a sárgás lepedéket is látni véltem, ami a fogaira tapadt.

Néztem őt, aztán szép lassan elaludtam. Vagyis nem aludtam el, de nem éreztem, hogy műtenek, hogy történik valami. Láttam mindent, mégsem tudom visszaidézni.

Arra eszméltem fel, hogy a professzor megsimogatja az arcomat, megszorítja a kezemet. Éreztem, hogy mindenem bizsereg. Éreztem az összes hajszálamat, hajszáleremet, rohantak a gondolataim, és némelyik ismerős volt, némelyik idegennek hatott. Ismerős volt minden íz, mozdulat, illat, hang, megrohantak az ingerek, egy nagy tengert alkottak bennem.

Mint a születés. Egy burokból előjössz valami újra, és nincsenek szavaid, amikkel leírhatnád, mit érzel. Egyszerűen csak tartanak, és te sírsz. Gyönyörű és fájdalmas egyszerre. Nem tudod mi történik, ki vagy, és mégis ott van a megoldás a szemed mögött.

 Pár órával később már hozzászoktam önmagamhoz. Könnyen mozogtam, éreztem, ahogy húzódnak a sebeim, dolgoznak az izmaim. Kimentem a folyosóra egyedül, körbenéztem, lassan megszoktam a világot.

A professzor új életet adott nekem.

***

Amikor anyáék értem jöttek, és sírva rogytak le a professzor melletti székre, megértettem, hogy milyen kockázatokról beszélt az orvos.

Bevánszorogtam a fürdőhelyiségbe, és fokozatosan emeltem fel a fejem. Amit láttam, egyszerre volt idegesítő és megnyugtató. Én voltam, de ő volt a tükörben. Barna haj, barna szem, helyes borosta, anyajegyek. Vitathatatlanul az ő teste volt, de az én gondolataim.

Azért, hogy ő éljen, nekem kellett belehalni.

Igen, kedvesem, egymásban élünk tovább.