Ehlanya rabláncai - VI.

Beril macskaléptekkel menetelt lefelé a köves úton, amikor egy érdekes dologra lett figyelmes. Rálépett egy rúnára, és moccanni sem bírt.

Azonnal felismerte a gerincét környékező veszedelmet.

Megrántotta a lábát, de az valósággal a földhöz ragadt.

- Francba! – mondta, amikor rájött, hogy végérvényesen csapdába esett.

A környező bozótosból egy halom gnóm jött elő. Szemük nem volt, csak szájuk, melyen a bőr annyira elvékonyodott, hogy éles fogaikat már nem takarta hús. Manótermetű, görnyedt alakok, valamikori emberek. Körbeállták, amikor pontosan előtte megjelent egy, aki korántsem hasonlított a többiekre: kinézetre, szagra ugyanolyan volt. Bőre aszottan kérges. Felé tartotta jobb kezét. Tenyerében egy arc volt felfedezhető.

A tenyér megszólalt.

- Mit keresel a földünkön, kósza?

Beril automatikusan a kardjára szorította kezét, hogyha csapni kell, oda tudjon vágni. Izmai megmerevedtek, és felszegett fejel szólalt meg.

- Ha jót akarsz magadnak, gnóm, akkor utamra engedsz! – sziszegte a csuklyája alól. – Senkit sem akarok bántani.

Az arcon torz grimasz futott át.

- Aki áthalad a földünkön, vámot fizet! – hörögte.

- Mégis, miféle vámot? Arany? Ezüst? – kérdezte Beril.

- Aki áthalad a földünkön, vámot kell fizessen! – követelőzött a gnóm.

Beril kicsit magasabbra csúsztatta a csuklyát a fején, és pontosan megszámolta, mennyi gnómon kell átvágnia magát.

- Nem vagyok az a fajta lény, aki csak úgy aláveti magát mindenféle követelőzésnek. Nem adok semmit, nem veszek el semmit. Én ezt az elvet vallom.

Az arc Berilt méregette.

- Akkor is, hogyha a szolgáim mind a véredre szomjaznak? – kérdezte.

A gnómok szájából csorogni kezdett valamiféle büdös lé. A nyáluk.

- Nem válaszoltál a kérdésemre. Milyen vámot akarsz megfizettetni velem?

- Vért. Egy szemet. Egy nyelvet. Amit adsz.

Beril elgondolkodott egy pillanatra.

- És mi van, ha nem adok?

- Az nem úgy megy. Mindenki ad valamit. – mosolygott az arc. – Akár önszántából, akár harc árán. De elvesszük, ami megillet minket.

Beril felvonta bal szemöldökét.

- Meglátjuk, mit sikerül intéznetek.

- A lelked is lehet a váltásod. Megmarad az összes testrészed, amire szükséged van, de a véredet véve a lelked az istenünké lesz, s utána már őt szolgálod. mikor hív, te ugrasz. Épségben, de az övé leszel. Ehlanya örülni fog, hogy egy ilyen erős utazó lesz szolgálatára.

- Ehlanya? – kérdezett vissza Beril. – A hazugság torz démona? – úgy megszorította kardjának markolatát, hogy kézfeje teljesen elfehéredett. Soha nem vívott még démonnal. – Az Elsők segítségével, nem állhatja utamat! – mennydörögte.

A gnómok összenéztek, mintha lett volna szemük.

- Bátor vagy, vagy bolond, utazó. – vicsorgott az arc. – Ha ellenállsz, közvetlenül a démon fogja elvenni a lelkedet.

A gnómok csorgó nyálukkal együtt egy lépést tettek Beril felé, kicsit még szorosabbra húzva a démon rúnáját.

Beril pontosan megnézte a gnómokat magának, majd engedett markolatának szorításán. Lehajtotta fejét, és valamit mormolni kezdett Az Elsők nyelvén. Majd felemelte tekintetét, és egy villámgyors mozdulattal elkapta a gnóm beszédes tenyerét. Hüvelykujját az egyik szemre szorította.

- Szóval. – kezdte komótosan. – Ha el akartok kapni, előbb fosszatok meg mindentől, ami felmenőimtől származik. – sziszegte.

A gnómok sem közelíteni, sem távolodni nem mertek. Ugrásra készen voltak ugyan, de nem mertek mozdulni. Hogyan is mertek volna, amikor egyetlen beszédes vezetőjük szeme világa volt a tét?

- Ha megteszed, azt bánni fogod. – hörögte elhalón az arc. Beril egy kicsit nyomott a szemén.

Keze készen állt a kard kirántására.

- Engedd! – visszhangzott mindenfelől egy hang.

Beril fülei életre keltek, és elengedte a gnóm tenyerét. Tovább hallgatózott.

- Ki vagy, aki szólítasz? – kérdezte.

- Ha az elméd mélyét kérdezed… megtalálod a választ. – ölelte körbe minden irányból a hang. Egy kellemes, sustorgó, női hang.

Beril körül megállt az idő. Előbb térdre rogyott, majd arcát az avarba temette.

Fejjel lefelé lógva tért magához. Egy pudvás barlang belsejében volt, s a levegőt tovább rontotta a pipadohány és pernye szaga. Bokáit összekötözték, és felhúzták a kövek legmagasabb pontjára. Karjai ernyedten lógtak a feje mellett. Kardja pontosan vele szemben hevert a földön. Az összes tőrével, és az ostorával együtt. Körülötte mindenfelé húsra éhes gnómok nyáladztak, vagy összevesztek azon, hogy a belőle kitépett húst ki kapja majd meg. Némelyek csak ültek, és nézték őt. Mások dohányoztak vagy táncoltak. Vagy ki tudja. Táncra hasonlított. Bolond egy népség.

Ruháikban semmi érdekes nem volt a meztelen gnómok számára. Esze ágában nem volt kimutatni, de belül rágta magát, hogyan menekülhetne meg, mert nem kívánt ennek a torz  bandának a vacsorája lenni. Semmilyen formában. A testét és a lelkét is ott szerette tudni, ahol van.

Kereste a kijáratot vagy a gyenge pontokat.

Végiggondolta, mire emlékszik a teste abból, hogy elájult és ide hozták. Becsukta a szemét, de csak az avart érezte súrlódni a bőrén, és a föld vizet szagát az orrában.

Már akkor utálta a gnómokat, amikor egyedül barangolt Tavaril sziklái között. Az embereket azért utálta, mert megölték az anyját. A vámpírokat, mert apját száműzték. A tündék fogadták be, és nevelték fel, cserébe azért, hogy tartson rendet Beriandban, amennyire csak tud. Néha könnyű volt megfelelni ennek a kívánalomnak, néha – mondjuk ilyenkor – úgy érezte, hogy elhagyták Az Elsők. Külseje miatt mindenhonnan kinézték. Fél vámpír, fél angyal.

Fülei megnyúltak, akár egy denevéré. Szemfogait akkor csapta ki, amikor akarta. A körmei üvegszerűek voltak. Haja selymes, hosszú, és sötétvörös. Már-már piros. Szeme ibolyásan világított, de bármilyen színt felvett a környezetéből. Magas, karcsú lény volt. Vámpír énje miatt, tudott olvasni mások gondolataiban. Angyal vérének viszont, a leleményességet, és a könnyű mozgást köszönhette. Nappal és éjjel egyaránt tudott járni, viszont nappal csuklyát hordott. Kevésbé zavarta így a szemét a fény.

Hiába szívta magába ellenségei vérét, tudásuk nem volt elég ahhoz, hogy ebből a helyzetből nyertesen másszon ki.

Érezte a démont minden kőben, tudta, hogy ott van, és arra vár, hogy szólítsák. Akkor viszont, nem marad más választása. Egy Tisztogatót kell megidéznie. A vér a fejébe tódult, amitől egyre tompábbnak érezte magát.

Elméjében kutatott valami ige után, amitől a leghatalmasabb Tisztogatót megidézheti magának. Minden eszébe jutott. Védő és támadó varázslatok. Gyógymágia. Semmi használhatóra nem akadt, még agyának rejtett zugaiban sem.

Aztán támadt egy ötlete. Mi van akkor, hogyha ő szólítja meg Ehlanyat, és nem a gnómok. Akkor a démon neki tartozik szolgálattal, nem pedig a gnómoknak. Ideig-óráig tartható lenne, hogy a maga oldalára állítsa, hiszen, a démoni mivolta miatt annak tartozik, aki megidézte. De mi is Ehlanya hívó mágiája?

Csábító a tudat, hogy az egyetlen élő lenne, aki nem gnóm, és ural egy alvilágit.

Eszébe villant Ehlanya igéző imája, és mormolni kezdte, csak úgy maga elé, alig hallhatóan. Csukott szemmel motyogott, majd kinyitotta a szemét, és háromszor csettintett.

A sarokban égő tűz hatalmas lánggal csapott a plafon felé, és a füstjéből egy kéken izzó szempár nézett vissza rá. Ugyanaz a hang szólalt meg, ami az erdőben megkörnyékezte.

- Ehlanya vagyok. Ki szólít?

A gnómok lemerevedtek.

- Beril szólított, démon! – nyögte határozottan.

A fejében lévő nyomástól kezdett elkábulni.

- Mit szeretnél tudni, idegen?

- Sok mindent, démon!

- Démonistennő! Tarts tiszteletben az én földemen! – dörrent rá a füstszörnyeteg, aki szépen lassan kezdett alakot ölteni.

Beril az ajkába harapott, hogy mire is kíváncsi pontosan.

- Mi van akkor, ha azt kérem tőled, hogy szabadíts ki?

- Semmi.

Beril teljesen tanácstalanul lógott a megbántott füstszörnyeteggel szemben.

- Mutasd meg a kijáratot.

- Ott van. – felelte Ehlanya, és egy alagút felé mutatott, amin át kellett volna vágnia az egész gnómseregen.

Beril megvonta volna a vállát, de fájdalom nyilallt belé.

- Kötözd ki a bokámat! – ordította, hogy nyomatékot adjon kérésének.

- Nem parancsolhatsz nekem, egyelőre, te vagy az áldozatom. – sivította Ehlanya.

Beril mélyen beszívta a levegőt, és kieresztette karmait. Egy gyors mozdulattal elnyeste a bokájára erősített köteleket, és zuhanni kezdett. Talpon landolt, enyhén guggoló pózban.

A gnómok riadtan szaladtak szerteszét. Beril guggoló támaszban megfogta a kardját, majd lassan felállt. A szemét nem vette le a démonról.

- Ügyes voltál, féllény!  - csattant fel Ehlanya.

A füstszörny egy nő alakját vette fel. Elméletileg a démonok nemtelenek, csak névről lehet tudni, nők-e vagy férfiak. Ehlanya nő volt. Kék szeme, és a levegőben mindenfelé szálló szőke haja volt. Fekete ruhája bőrből készült, itt-ott rózsaszín köves berakásokkal. A parázson lépett kettőt, majd megállt Beril előtt.

- Még valamit, utazó?

- Tudod, mit? – kezdte a lány. – Menj a fenébe! – fél karral felemelte kardját, és a démon torkának szegezte. De nem sújtott le vele.

A nő egy lépést tett felé, a kard hegye belecsusszant a szürkés bőrbe, majd vér helyett vékony füstcsík szállt felfelé.

- Nem tudsz megölni, halandó. A bátorságod miatt, nem foglak megölni, de az biztos, hogy a lelkedet elveszem. Ennyi beszari mellé kell egy irányító a halhatatlan birodalmamban.

A démon csettintett kettőt a nyelvével, mire Beril érezte, hogy a kardot tartó csuklóján felhasad a bőr, és a vére a padlóra potyog sűrű cseppekben.

Leeresztette a pengét, és megnézte a kezét. Ehlanya rúnája vésődött bele a bőrébe a semmiből. Hát persze! A hatalmasabb démonoknak nem kell hozzáérniük a jelöléshez. A nyelve az igazi fegyvere. Ezer méterről is sebez vele!

A seb még vérzett egy ideig, majd fekete hamuként rászáradt a kósza csuklójára. Nagyszerű! Utálta a kesztyűket és csuklópántszerűségeket, mert beizzadt alatta a bőre, és kipirosodott, fájdalmas és büdös lett. Most, hogy délre készült, nem kecsegtetett ez túl jó kilátással. Viszont, ha meglátják rajta a jelet, akkor tudni fogják, hogy Ehlanya szolgája az örökkévalóságig.

A démon kéjes örömmel konstatálta, hogy győzött az utazó felett. Állát magasra szegte. Beril a szeme sarkából érzékelte, hogy a gnómok jelei nyugodtságról árulkodtak. Már nem tekintették sem ellenségnek, sem vacsorának.

A tüzeket, amiket a lakoma reményében a gnómok gyújtottak, egymás után eloltották. Annyit hagytak csak, hogy kellemes félhomály legyen, hogy lássanak. Az így szálló füst viszont, fojtogató volt.

Életének kilátásai, miszerint, ő is döghúson fog élni, lélektelenül egy bűzös barlang mélyén, nem derítette jobb kedvre. Az is eszébe jutott, hogy akkor mi is lesz pontosan a lelkével? Tudni fogja a lelke, hogy a testével mit történik? Látni fogja magát kívülről? Ha kiszáll belőle, akkor valószínűleg, igen. Az agya rendületlenül kattogott, hogy mit fog most tenni. Magában pörgette a varázsigéket, mindent, amit valaha látott vagy hallott, hogy megoldást találjon a helyzetére. Biztosra vette, hogy van megoldás arra, hogy eltüntesse magáról a jelet. Arra a meglátásra jutott, hogy ahogy tudja, megidézi a leghatalmasabb Tisztogatót, majd pedig, kivágja a húsából a jelet, és gyógyító varázslattal helyre teszi magát.

Az idő borzalmasan lelassult, és nem történt semmi. A démon mereven nézett rá, de a szemei körüli nevetőráncok arról árulkodta, valójában nagyon is szórakoztatja a dolog.

Körülötte egyre több gnóm jelent meg. Mindenki kíváncsi volt az új vezetőjükre. A szagát érezték csak, szem híján, ennyiből is megállapították, hogy nézhet ki, miféle szerzet lehet. Cserélődtek, a levegőbe szagoltak, jöttek és mentek. Beril kiterjesztette minden érzékét.

- Azért meg kellene kóstolni. – dörmögte az egyik manó. – Éhes vagyok, és nagyon édesnek tűnik a szaga alapján. Korog a gyomrom. Anyám, kérlek! Csak egyetlen egy falatot. A hátából. Attól mér járni és küzdeni tud majd.

Beril szemöldöke felszaladt, és amikor egy-két gnómot jobban megnézett, akkor jött csak rá, hogy ínség idején, ezek bizony egymásból táplálkoztak. Egy némelyiket csak a csoda tartotta össze, kilógó gerinccel, fél lábbal, kiharapott fenékkel. A gondolatra, hogy itt-ott hiányos legyen a teste, a gyomra felkaarodott.

Csonkított már meg lényeket, és embereket, de kivétel nélkül mindent megölte.

Az ötletre a többi gnóm is karattyolni és bugyborogni kezdett. Volt, akinek nem volt nyelve, és csak cuppogott. Tördelték a kezüket, és vicsorogtak. Egyből nyáladzani kezdtek, és fél léptekkel araszoltak felé, mozgásra kényszerítve ezzel Berilt, aki hamar rájött, hogy sarokba akarják szorítani.

A démon pedig, szótlanul ölelt egy kiálló sziklát, és élvezettel nézte gyermekei játékát. Beril a kör közepén egyikről a másikra emelte kardját, mindegy fenyegetést. Hogyha közelebb jönnek, könyörtelenül lecsap.

De melyikkel kezdje?

Igaz, hogy gnómok, de gyorsak és alattomosak. Mindenhova pedig, nem tud figyelni.

Lehajtotta a fejét, és csak fülelt.

- Mit csinálsz te, vámpírfattyú?! – dörrent a sarokból a démon hangja.

- Félig vámpír, félig angyal vagyok! Nem vagyok fattyú! – kiáltotta vissza Beril, akinek egy pillanat alatt villámlani kezdett a szem. Izmait megfeszítette, és a fogai közül idegen szavakat kezdett kipréselni. Amikor már háromszor elismételte, az ég felé emelte tekintetét, karját magasra tartotta, az egyiket karddal együtt, és a végén egy nevet kiáltott… Totenn!

- Hallgattassátok el! – sivította a démon. A gnómok nem mozdultak, mert furcsa dolog történt. – A pokol tüzében fogsz fortyogni az idők végezetéig, fattyú!

- Mondtam már, hogy NEM VAGYOK FATTYÚ!

Beril kardjának pengéjével elvágta a tenyerét, és annyi csepp vér hull a porba, amennyi betűből a Tisztogató neve állt.

- Kitépem a nyelved! – rikoltotta, amikor a semmiből vakító fényesség töltötte be a teret. A fényár minden gnómot egy szempillantás alatt égetett porrá, és egy hatalmas, három méter magas, ember alakú, szárnyas lény szállt le a földre, Beril és Ehlanya közé. A démonra szegezte jobb mutatóujját, amiből egy lángcsóva csapott ki.

- Ehlanya, a hazugság démona, száműzlek ebből a világból, vissza az Árnyékba! – üvöltötte, és a lángnyelv körülfogta a démont. Az csak zsugorodott, sivított, zsugorodott, míg egész testében pernye nem lett, és egy széllökés szétterítette mindenfelé a barlangban.

A barlang elcsendesedett. Senki sem mozdult benne. Beril egyedül maradt a Tisztogatóval, aki felé fordult.

- Azt ugye tudod, hogy veled végeztem, Beril? – kérdezte a hatalmas alak, akit mé mindig éteri fény vett körül.

Beril bólintott. Egy kívánsága lehetett Totenn felé, és azt most felhasználta.

- Menned kell! – mondta a Tisztogató.

- Miért?

- Mert Ehlanya fénye kihunyt. A gnómjai viszont, a véredre szomjaznak. Ha ott mész ki - mutatott abba az irányba, amerre az előbb a démon -, akkor egy tisztásra érsz. Kis szerencsével, addigra feljön a Nap, és lesznek már arrafelé emberek. Fogd a fegyvereidet, és menekülj. Akit tudok, még feltartóztatok.

Beril gyorsan felkapta a fegyvereit. Tőreit visszacsatolta a combjára, ostorát a hátára tekerte, és kivont karddal eltűnt a sziklák között.

Totenn a tőle megszokott őrjöngésbe kezdett, és csapásai után mindig minimum hat gnóm vesztette életét.

Beril öles léptekkel rohant felfelé az egyenetlen talajon. Nem érdekelte, hogy néha beleütközik egy-egy kiálló kőbe, vagy lehorzsolja a könyökét, esetleg megbicsaklik a bokája. Egyenesen előre tartott. Ha talált egy gnómot, akkor is leölte, ha az kegyelemért könyörgött.

Nem nézett hátra, de hallotta, ahogy a Tisztogató a munkáját végzi.

Minél feljebb jutott, annál jobban érezte a szabad levegő áldásos hatását. A fejében kavargó gondolatok kezdtek rendeződni, és mellkasában megszűnt a nyomás.

A tenyeres-arcos gnóm ugrott elé, mire Beril reflexszerűen cselekedett. Magasba emelte a kardját, és olyat húzott annak a nyakára, hogy a feje még repült egy métert a levegőben. Nem foglalkozott a testtel. Nekirohant, dobbantott egyet, és már újabb méterekkel feljebb volt.

Egy kisebb gnóm is próbálkozott, aki nem járt két lábon. Könyökére támaszkodva vicsorgott fel rá. Egy határozott rúgással eltörte a gégéjét, és egy percnyi fuldoklás és bugyborékolás után összerogyott.

Beril még pár gnómon átgázolt, majd térdre esve érkezett meg a tisztásra. Igyekezett mély levegőt venni, és minél többet. A tüdeje megtelt, majd kiürült. Addig csinálta, ameddig a szájából eltűnik a kénes íz.

Valaki megfogta a vállát.

Kinyitotta a szemét, és egyből tudta, hogy Totenn az. A kis fény, amit adott, a sötét éjszakában tűzként világított.

A Tisztogató bólintott, és két lábra segítette a lányt.

- Erre, azt hiszem, szükséged lesz. – mondta, és egy fekete leplet nyújtott át a lánynak. Egyből tudta, hogy mi az. A csuklyás köpenye. Elmosolyodott.

- Hogy köszönhetném meg?

- Úgy, hogy legközelebb hagysz pihenni. – Beril tudta, hogy ellőtte az esélyét Totenn előtt. Majd megmutatta a csuklóját.

- Ezzel mihez kezdjek?

- Ehlanya jele. – a Tisztogató elhúzta a száját. – Semmit nem tudsz vele kezdeni. Ha kivágod, visszanő. Idővel eluralkodik rajtad a téboly, mert beléd szállt a véredben hordod. – Beril lehajtotta a fejét, mire a szárnyas alak megfogta a vállát, másik kezével pedig, felemelte az állát. – Ehlanya fogságában vagy. Viszont, idővel újra testet fog ölteni, és akkor lesz esélyed megszabadulni tőle. Addig még sok időd van. Használd ki jól.

- Tanuljak?

- Mondjuk. Szívj magadba minél több tudást és tapasztalatot. Ha jól csinálod, akkor te fogsz győzni felette… - Totenn felnézett a sárgálló égboltra. – Aki irányítani tudja Ehlanya-t, az kisisteni rangot kap. Athaenea pedig, azon lesz, hogy a kicsi védence megtegye ezt.

Beril lába megremegett.

- Köszönöm.

- Na látod, így kell megköszönni. – ütögette meg a homlokát Totenn, és már el is tűnt az éjszakába.

Beril elverekedte magát a közeli erdőbe, behúzódott egy rókalyukba, és elaludt.