Éjjel egy

Nemsokára hajnali egy. Vagy inkább éjjel egy. A szoba ablakán túl tombolt a vihar heves széllökésekkel, cikázó villámokkal, és olyan mennydörgéssel, hogy beleremegett az összes ház fala. A gomolygó felhők furcsa alakokat rajzoltak ki az égen, hol egy kígyó látszott, hol egy boroshordón terpeszkedő, kövér alak, hol pedig, egy dühös koponya nézett le az amúgy csöndes utcákra.

Az egyik erőszakos morajlásnál a macskapáholyban terpeszkedő, hatalmas, fehér gombóc megrezzent, és zöld szemeit az ablakra szegezte, majd a gazdájára, amikor az a fotelban gubbasztva ciccegni kezdett neki. Már egy ideje egyhelyben ült, és meredten bámulta az ölében kinyitva heverő könyvet, mégsem olvasott egy sort sem belőle. A fiatal lány fekete mackónadrágot, és a hozzá illő fekete fölsőt viselte. Mozdulatlan maradt, amikor meghallotta, hogy a szomszéd pár veszekszik, és csapkodnak mindent az ajtóktól egészen a tányérokig. Csak a gondolatai elevenítették meg az egy ajtóval mellette zajló eseményeket.

Még maga sem tudta, miért van fent ilyenkor, bár mostanában nyugtalanul aludt. Nem volt kedve álmatlanul hánykolódni, viszont nem bánta volna, ha a fotelban éri a reggel. Valamivel több, mint két éve már, hogy a barátja búcsút vett tőle, de sosem ért el Bécsbe; meghalt az autópályán. Akkor még nem sejtette, hogy életének legnehezebb időszakába lépett. Eddig szerencsésen túlélt, de azt is tudta, hogy a problémáit ezzel csak görgeti maga előtt, és menekül, és nem old meg semmit. Csak a munkájának köszönhette, hogy akkor nem tartott a barátjával. Keresett válaszokat, összefüggéseket, reális magyarázatot az élete minden területére, de mind hiába. Nem tudta feldolgozni azt, ami történt vele, néha még újra látta Danny-t, és még nem volt elég erős ahhoz, hogy túllépjen… hogy elengedje.

Fájdalmat érzett, ajkait összeszorította, és szomorú arcán megjelent egy könnycsepp. Még mindig sírni akart, amikor eszébe jutottak a boldog percek, vagy a perc, amikor közölték vele a rosszhírt. Már rég meg kellett volna békéljen a gondolattal, de egyszerűen képtelen volt rá. Senki nem áll mögötte vagy mellette, aki támogatni tudná. A szülei egy másik országban élnek, mert ő valamikor, hét évvel ezelőtt elköltözött egy jobb élet reményében. Sokszor eszébe jutott, hogy mi lett volna, ha nem költözik el, mert akkor nem találkoztak volna, nem házasodtak volna össze, és nem beszéli rá a munkára, ami végül a fiú életébe került. Rég megbarátkozhatott volna a sorssal, amit neki szánt az ég, de egy anyai vagy baráti ölelés jól jött volna ahhoz, hogy megtegye az első lépéseket. Tudta, hogy ameddig össze nem szedi az erejét, és szembe nem néz önmagával, addig nem tud majd mozdulni semerre. Erőtlennek érezte magát a tetthez.

A haja kócos volt. A postaládában bele volt gyömöszölve az utóbbi idő összes levele és számlája. Az asztalon, és szinte mindenfelé a szobában magazinok és önsegítő könyvek hevertek, megjelölve egy-egy oldalnál, vagy kinyitva. Minden arról szólt, hogyan kell új életet kezdeni, mi az a feng shui, milyen egy méregtelenítő kúra, sminktrendek, hajviselet a következő időszakban, divatszínek és –formák. Mindig hányt, amikor elkezdte olvasni a cikkeket, ezért mindig talált valamilyen okot arra, hogy ne kelljen azokat az újságokat lapozgatnia. A gyászát nem csak az mutatta, hogy a nap huszonnégy órájában feketébe burkolózott, hanem az is, hogy nem vásárolt be, nem járt dolgozni, sőt, már ki is rúgták, nem keresett új állást, nem adott magára. Megkomolyodott, majd megkeseredett. Érezte, hogy a problémái egyre jobban fojtogatják. Amikor a húga esküvője volt, arra sem ment el, azt se tudta, mi történt. Csupán a fiú nála hagyott, piros pulcsijában érezte azt, hogy minden rendben lesz, és hogy amit tesz, mond vagy gondol, az nem baj. Még az első együtt töltött karácsonyon adta neki a ruhadarabot, amiben megmaradt egy darab belőle: az illata. Amikor magán hordozta, vagy azzal aludt, eszébe jutottak az együtt töltött percek. Fájt minden csók, minden ölelés, minden nevetés, minden törékeny, megismételhetetlen pillanat. Tudta, hogy ezekkel a gondolatokkal csak saját fájdalmát növeli, hazudik magának, de előbb felkötötte volna magát a tudattól, hogy nem lehet azzal, akit szeret. Helyzete, bár nem tűnt kilátástalannak, úgy érezte, hogy amit a szívében érez, már régen túlnőtt rajta.

A fiú temetése után bezárkózott az albérletébe, hogy pihenjen kicsit. Kimerültnek érezte magát, és nem akart mást, csak aludni és aludni, és nem törődni semmivel. Elhatározta, hogy hamar túllesz rajta, de idővel saját magának is belátta, hogy ez nem lesz így. Legalábbis segítség nélkül nem. Eleinte elszánt volt, de csakhamar rájött, hogy túlhajszolja magát, majd egy üveg pálinka után sírva omlik össze. Elért mindig egy pontot, s utána visszazuhant. Nem rettent vissza semmitől. Volt önfejlesztő tréningen, egyénin és csoportoson is. Kiolvasott egy halom baromi okos könyvet, de hasznosítani talán egy-két sort tudott. Átrendezte a lakást, kifestett, tapétázott, tornázni járt, de minden eredmény nélkül. A lényegében fontos dologról csak megfeledkezett, de nem oldotta meg. Amikor pedig elhagyta magát, mindig a barátjára gondolt, és az ő segítő szavaira.

A nyaklánc, amit a barátjától kapott a születésnapjára. Ormótlan súlyként húzta le a nyakát. Rajta pedig, egy szív alakú aranymedál volt. Csupán pár dolog maradt tőle vissza. Jó részét már elajándékozta, ám voltak olyan dolgok, amiktől a világ minden kincséért sem szabadult volna meg.

A macska halk puffanással leugrott a helyéről, nyújtózott egyet, ásított, majd dorombolni kezdett. A lány lassan emelte felé a tekintetét. Ha lett volna varázsereje, akkor már régen elvarázsolta volna a macskát, hogy herceg legyen belőle, mindegy milyen, csak hűséges, halhatatlan társának tudja azt gondolni.

Azóta éjjeli egyet mutatott. Kék szemeivel előbb az órára nézett, majd a macskára, utána vissza ki, az esőbe. Halványan elmosolyodott, és vett egy mély levegőt. Felállt, kinyújtóztatta a tagjait. Az ablakhoz lépett, nézte az árnyakat, ahogy táncoltak a lámpák fényében. Lepillantott az udvarra, ahol több tucat macska nyávogott egyszerre. Az óra halkan kattogott. Magában számolta a kattanásokat, majd mikor elérkezett a huszonötödikhez, megfordult, és az ágya felé vette az irányt. Maga mögött hagyta életének legsötétebb szakaszát. A lány élete újabb fejezetéhez ért.