ELSŐ RÉSZ - A gyanú árnyéka
Vége a nyári vakációnak. Gyurival egy hetet
töltöttünk a Balaton mellett. Nagyon élveztem, az újra munkába állást viszont
már nem ennyire. Hétfőn reggel, ahogy beértem, az asztalomon egy csinos, A/4-es
méretű, fehér boríték. Ahogy megláttam, már rossz érzés töltött el, amikor
pedig kinyitottam, azt hittem, szívrohamot kapok. Távoznom kell a rádiótól. Még
aznap aláírtam a felmondó levelemet, dolgoztam még egy hétig, aztán jött a
kényszer szabi. Egy napon keresztül mást nem csináltam, csak szitkozódtam,
előkapartam a szleng szótárt, hogy variálni tudjam a kifejezéseket, és
utáljunk-mindenkit-metált hallgattam. Nem értem, hogy miért rúgtak ki. Nem
vettem ki túl sok szabadságot, sőt, az elmúlt öt évben most voltam először
nyaralni, még ünnepeken is dolgoztam. Erre felvettek egy csinos lányt, akinek
szerintem elég jó terpesze lehet a műsortükröknek hanyatt fekve, és kidobatott.
Hogy verné meg az Isten!!!! Nem tudtam semmit sem tenni, vettem egy nagy
levegőt, és próbáltam magam otthon elfoglalni. Eleinte, sőt, egészen egy héten
keresztül Gyuri vigasztalt. Gyuri a párom, már hét éve. Most, hogy állás nélkül
maradtam, sokszor nem tudtam aludni, ilyenkor fennmaradt velem, beszélgettünk,
tévéztünk, és nem mellesleg kártyáztunk. Persze volt, hogy elaludt, és ilyenkor
önző módon nem éreztem, hogy bárki is mellettem állna. Mérges voltam rá, hogy
tud ő ilyenkor aludni, amíg én hajamat hullajtva kint kakukkolok a konyhában.
Szerdán ment kanbulizni. Ami nem is lenne baj, ha nem félnék attól, hogy az
összes tartalékunkat elisszák. De megölelt, mielőtt elment, és azzal veregette
meg a vállam, hogy ne aggódjak, megoldjuk. Jah, csak tudnám hogyan. Kétszáz
ezer forint hamar elmegy. Túltettem magam rajta, s már csak azon agonizáltam,
hogy mihez kezdek majd ezután magammal.
A vasárnapunkból nem lett semmi. Reggel Gyurival
csúnyán összevesztünk. Régóta nem kiabáltunk egymással így, sőt, régóta nem
esett köztünk egy hangos szó sem. Azon borult a bili, hogy nem hiszem el, hogy
az egyetlen szabadnapját is a barátaival tölti, nem velem. A vitát azzal zárta
le, hogy majd bepótolunk mindent, kaptam egy puszit, és egészen este kilencig
nem láttam. Hívtam, de nem vette fel. Kár. A délelőttömet önéletrajzírással és
kísérő levelek gyártásával töltöttem, valamint regisztráltam ide-oda,
állásportálokra. El is küldtem néhány helyre az önéletrajzomat, hátha. Most
várok. Ameddig úgy éreztem, még megengedhetek magamnak egy kis pihit,
végigböngésztem a közösségi portálokon, mi változott az ismerőseim körében.
Sírva fakadtam az olyan képeken, amelyek fölé ez volt írva: „a világ legjobb
munkatársaival”, vagy „a párommal Athénban”. Aztán megnéztem egy beszélgetést
az egyik kedvenc pszichológusommal, és felszívtam a tüdőmet. Miért is eszem
itthon magam? Előkaptam a noteszomat, és feltárcsáztam pár barátnőmet, hogy ők
mit csinálnak, mi van velük, és hogy mikor tudnánk találkozni. Rájöttem, hiba
volt. Mindenki a saját életével volt elfoglalva, és senki sem ért rá, jelszó,
túl elfoglaltak (délelőtt munka, délután pasi, hétvégén közös program
másokkal). Óhatatlanul egyedül maradtam. Végtére is, megértem őket. Kit érdekel
egy állását vesztett huszonnyolc éves lány, aki még a saját pasijával is
képtelen közös programokat beiktatni a napirendjébe?! Senkit. A nyafogásra
senki sem kíváncsi. Főzni kezdtem, és minden csirkecomb kicsontozásánál
odaképzeltem valaki nyakát. Megnyugodtam. Estére kész lettem, még párszor
felhívtam Gyurit, de nem vette fel. Ki volt kapcsolva. Üzenetet nem hagytam. A
számomat úgyis kiírja a telefon. Leültem inkább sorozatokat nézni.
Hétfőn, mikor felkeltem, Gyuri már nem volt
sehol. Nem tudtam magammal mit kezdeni, a lejátszóba betettem egy cd-t.
Nekiálltam az őszi nagytakarításnak. Elhúztam a bútorokat, felporszívóztam,
felmostam, pókhálóztam, ablakot súroltam. A függönyöket és az ágyneműt is
kimostam, kiszellőztettem. Nem vagyok trehány, mert ez minden héten bevett
rítus már, de most nem csak ott takarítottam, ahol a papok táncolnak.
Megfőztem, de a spagettiből nem ettem egy falatot sem. Megterítettem, hogyha
Gyuri hazajön, csak gyertyát kelljen gyújtanom, és már ehetünk is. Tudjátok,
csak úgy romantikusan. Felhívtam, hogy mikorra számíthatok rá. Azt a választ
kaptam, hogy bent kell maradnia a szerkesztőségben (újságíró ő is), mert kapott
egy fülest. Nagyszerű. Hát, ennyit a romantikáról.
Elpakoltam a kaját, a terítéket, a gyertyákat
is. Felöltöztem, és elhatároztam, hogy meghívom magam egy jó kis kínaira.
Szokatlanul nagy volt a nyüzsgés, és három forduló után a kínaiban is azon
kaptam magam, hogy valaki születésnapját ünneplik. Megtapsoltam a fiatalt, aki
körülbelül a tizennyolcat tölthette, majd vettem egy kólát, és sétálni mentem.
Pár villamosmegállót hagyhattam el, amikor valaki a nevemet ordítva, mint egy
őrült tiroli futott utánam. Alexa volt az, egy régi munkatársnőm. Annyira megörültem
neki, pedig tartottam annyira ostobának, hogy nem szerettem sosem. Most, hogy a
szociális kapcsolataim nullára íródtak, még ez is boldogsággal töltött el.
Mondta, hogy menjünk be egy talponállós cukrászdába sütit enni. Amikor az
édesség végére értünk, rákérdezett, hogy mi van Gyurival. Mondtam, hogy
tulajdonképpen jól vagyunk. Rákérdezett, hogy tulajdonképpen ez mit jelent?
Elmeséltem neki, hogy mostanában, főleg, mióta nincs munkám, furcsán
viselkedik, és egyre többször törül pálcát egymás felett. Erre kontraként azt
mondta, hogy figyeljek rá jobban oda, meg hogy ez a misztikus hetedik év,
amikor a legtöbb kapcsolat borulni szokott. Zavaromban csak nevettem, és
mentegetőztem, hogy velünk ilyen nem fordulhat elő. Aztán rohant tovább haza.
Este szinte egy időben értünk haza. Gyuri evett
pár falatot, megfürödtünk, és ágyba bújtunk. Ő hamar el akart aludni. Amikor
hozzá akartam bújni, hátat fordított nekem jelszó, most így kényelmes neki.
Betudtam annak, hogy én önző vagyok, és nem elég megértő, míg ő fáradt, és ha
így kényelmes neki, hát legyen egy kis öröme.
Gyurit nem láttam ébren jóformán már két hete,
csak kísérteni jár haza. Aztán ma reggel ébren értem, de csak veszekedésre
futotta. El sem köszönt, úgy ment el dolgozni. Gyuri azt sérelmezte, hogy nagyon
fáradt, és frusztrálja, hogy velem is kötelező jelleggel kell foglalkoznia. Nem
értette, hogy miért nem tudom magam elfoglalni. – Már naponta takarítok,
szüntelenül állást keresek, beiratkoztam egy tanfolyamra, nem értem, mit
tehetnék még???
Délután felhívtam, hogy béküljünk ki, de csak az
asszisztensét értem utol. Annyit mondott, hogy ügyfelekkel vagy
riportalanyokkal kell interjút egyeztetnie egy vacsora keretein belül, nem
tudja, hogy mikor ér haza, sőt, talonba tette, hogy lehet, hogy az irodában alszik.
Kezd nagyon-nagyon rossz érzés eltölteni.
Túlestünk azon, hogy Gyuri külföldön volt
továbbképzésen. Októberbe fordult az idő. Amikor hazajött, ismét megkaptam a
magamét. Tulajdonképpen azt, hogy ne pattogjak, ha még arra sem vagyok jó egy
cégnél, hogy telefonokat emelgessek. Hozzám vágott egy pulcsit, amit egy
francia bazárban vett nekem. Ez már a nyolcvanadik ruhadarabom, amire semmi
szükségem nincsen. Aztán eltűnt, mert rohant dolgozni. Szánalmas kis semminek
éreztem magam. Ha már fasírtban vagyunk, legalább normális munkám lenne…
Egész nap olvastam. Nemrég vettem magamnak egy
könyvet. Önsegítő, de úgy érzem, most erre van szükségem. A párkapcsolatokról
szól, és most annál a fejezetnél tartok, hogy mit hibázunk el egy kapcsolatban,
mit nem érdemes csinálni. Például a másik leveleit elolvasni, örökké
gyanakodni, hívogatni a másikat szüntelenül, számon kérni, és nem utolsó sorban
a telefonjában turkálni. Ahogy ez utóbbit elolvastam, megcsörrent egy telefon,
de nem az enyém. Gyuri itthon hagyta az övét. Üzenetet kapott.
A kisördög megjelent a vállamon, és arra
ösztökélt, hogy olvassak bele. Egész délután a nappaliban ültem. A fekete
dohányzóasztal közepére helyeztem a telefont, és néztem a kijelzőt: „1 új
üzenete érkezett”. Nem tudom, hogy megnézzem-e vagy sem. Kíváncsi vagyok.
Ezért kézbe vettem a telefont…
