Elyssa sírjánál - I.

A sírnál álltak teljes csendben már órák óta. A kövön rajta volt Beril anyjának, apjának a neve, sőt, egészen pici betűkkel az övé is. Születési év, halálozási év, hiszen a világ többsége úgy tudta, hogy halva született. A világ tévedett, de ezt senki sem kötötte az orrára. Nem tudhatták, hogy a holttest egy szolgálólány fattya volt. Az anyja tetemét az angyali, míg apjáét a vámpírok szokásának megfelelően helyezték örök nyugalomra. Beril hű vérfarkasa ott szaglászott most is körülötte, pár sírt levizelt, mert úgy érezte jónak. Sokszor visszanézett a lányra, miközben az éppen élő szobrot játszott.

- Már alig emlékszem, mikor voltam itt utoljára. – mondta halkan Beril. Végigsimított a megfeketedett sírkövön, ami az ujjai alatt porladni kezdett. – Azt hiszem, aznap volt, amikor közölted velem, hogy nem lehetek örökké a tanítványod.

- Valahogy úgy. De te is tudod jól, hogy semmi sem tarthat örökké.

- Akkor még azt hittem, hogy tehetek valamit, hogy örökké tartson. – válaszolta a lány. – Nem akartam elmenni innen.

- Mester és tanítvány nem maradhat együtt, ez törvény. Szerettem volna, ha maradsz, de akkor elérkezett az időd. Nem tehettem ellene semmit. Az események szálai összekuszálódtak.

- Az egész életem kusza. – Beril dacos hangot ütött meg. – Sok száz év telt el, és mi még ugyanolyanok vagyunk. Nem változtál semmit, pedig mennyi is? Ezer éves vagy? Én bejártam Beriandot. Uralkodó lettem. Ahhoz képest, hogy a fény és a sötétség gyermeke vagyok egyszerre, a kitaszított, egészen sokra vittem, de még mindig úgy érzem, hogy van még hova fejlődnöm. Egy fésű kellene ahhoz, hogy kibogozzam életem szálait, vagy, hogy egyáltalán nyugtom legyen.

- Te vagy az egyetlen félvér, akit elismer a világ, akiről mesék maradnak fenn, és aki összerántotta a birodalmat egyetlen nagy királysággá.

- Mondom, kusza. A mai napig nem jöttem rá, még Warg – mutatott a vérfarkasra. – irántam érzett hűségére sem… vagy még nem szoktam hozzá ehhez.

- A félvér királynő is jobb, mint egy halott.

- Igazad van, jobb. Azt hinné az ember, hogy megannyi egymással ellenséges faj imádata lehetetlen, s most mégis egymásért vállalnak kezességet, és hűséget esküdtek nekem. De meddig? Még most is éjszakákat sétálok át azon gondolkodva, mi lesz a csavar az egészben. Mi a csapda?

- Nem hiszem, hogy van bármi csapda is ebben.

- Köszönöm a bíztatást. – vetette oda Beril. – De úgy érzem, hogy nem csak a szüleim voltak veszélyben miattam, hanem én magam, és a világunkat is egy sokkal nagyobb erő fenyegeti, mint amit el tudnánk képzelni.

- Nézd, én…

Beril hátra sem nézve felemelte jobb kezét, hogy csendre intse a vámpírt.

Hakim lehajtotta a fejét egy pillanatra.

- Egyszerűen arról van szó, hogy annyira furcsa ennyi év háborúskodás után megszokni, hogy béke van. Mindig is úgy éltem, hogy a csend valami nagy baj előszele csak. Háromszorosan borítanak majd be a gonoszság hullámai. Úgy érzem, nem engedhetem meg magamnak, hogy ne számoljak bele a világba néhány rossz dolgot, amik megtörténhetnek.

- Már az is nagy kincs, úrnőm, hogy beleszámoljad ezt a… - egy pillanatra elgondolkodott. – tényt.

- Szeretnék nyugodt életet Beriand lakosainak, de úgy érzem, hogy ez az én nyugtalanságommal jöhet csak el.

- Senki sem mondta, hogy uralkodni könnyű.

- Értem én. – vonta meg a vállát Beril, majd szembefordult a vámpírral. – Csak egyik nap még háborúban állunk, másik nap kikiáltja mindenki a függetlenséget, és senki sem támad meg senkit sem. Ez a furcsa, és ez az, ami aggaszt engem.

- Nem mindig kell megérteni a miérteket, úrnőm. – mondta a vámpír. – Néha csak megtörténnek a dolgok.

Beril egy pillanatra megölelte Hakimot.

- Köszönöm, hogy oldani próbálod az engem uraló feszültséget.

- Te is… köhöm… akarom mondani, ön is nagyszerű uralkodó.

Beril megfogta a vállát.

- Világéletemben tegeztél engem, Hakim. Ha most is megteszed, bár törvényeink szerint tiszteletlenségre vall, nem fogom fejedet venni. Barátságunk régebbi, mint ez a vár maga, vagy akár a király törvényei. De csak rád érvénes ez a szabály.

- Köszönöm.

- Nincs mit. – válaszolta Beril. – Be kellene mennünk. Lassan hajnalodik.

A vár felé vették az irányt. Az íjászok még mindig figyelték, minden lépésüket a falakon kívül. Úgy látszik, nem csak Beril volt éber. Hakim intett egyet, mire mindenki másfelé nézett.

- Hogy csinálod ezt? – kérdezte Beril.

- Minél idősebb egy vámpír, annál több képességre tesz szert. Az egyik az féllények feletti uralom.  – mondta szenvtelenül Hakim. – Bevallom, már régen ki akartam próbálni, hogy megy-e egyáltalán.

- Akkor, gratulálok. Már nem figyelnek minket.

- Közvetlenül nem, de fél szemükkel azért vigyáznak ránk.

- Nekik – nézett fel az íjászokra Beril – a fél szemük is elég. De úgysem tudják az új tanácsadót megkerülni. Állítólag egy sasszem. Kíváncsi leszek, mit tud az oly’ sokak által istenített Tyrsyn.

Hakim megtorpant.

- Mi az? Miért álltál meg? – kérdezte Beril.

- Azt mondtad, hogy Tyrsyn?

- Igen – bólogatott a lány.

Hakim ráncolta a homlokát.

- Miért? Mit hallottál róla?

- Nem sokat. – Hakim álcázta gondolatait, és hátra tett kézzel lépdelt tovább Beril mellett. – Nem hinném, hogy ismerem, csak mintha nem most hallanám először ezt a nevet.

- Nos, majd megismered.

- Szeretném, ha megismerhetném az összes körülötted lévő udvaroncot.

- Majd egy au… - fintorgott Beril. - … audikciót…

- Audienciát.

- Azt hívok össze.

- Most kezdem csak érteni, mit mondtál. Új vizekre eveztünk.

A vár kapujában Beril Hakimhoz fordult.

- A víztől nem félek, de a mélysége elég vonzó lehet ahhoz, hogy hajótörést szenvedjünk rajta.