Farkasfog

Száraz avar ropogott a bakancsa alatt. Az út sötét volt, és mindenhol földig hajoltak a kopasz fák és bokrok. Sárgás szemek néztek vissza rá mindenhonnan. A szél éles harapásokkal nyelte a kilométereket, és megkóstolta a földön heverő leveleket is. Körbenézett, és megigazította lila sálját, majd összébb húzta magán a kabátot. Ijedten előrenézett, majd elindult. Hiába félt, tudta, hogy le kell tudja győzni az összes villámot és gomolygó felhőt. Meg akarta tudni, honnan jön az a titokzatos gyereksírás, amit már egy éve minden éjjel hall.

Nem kívülről jött ez, hanem bentről, valahonnan a szíve felől.

A szülei nem hitték el neki, eleinte gyermeki figyelemfelkeltésnek tudták be, majd elvitték pszichiáterhez, utána ráhagyták. Ők nem hallották a gyereksírást. Ő viszont minden porcikájában érezte, hogy minden, amit átél, az igaz. A szél lökött rajta egyet, majdnem térdre rogyott. A haja arcába csapott, és ahány szál volt, annyi felé kavarodott. A kabátja egy pillanat alatt röppent szét. A levegő mozgása magával hozta a sírást is. Elővette a kulcscsomóját, és magához szorította az azon függő játékmackót. Azt még a barátjától kapta, akivel együtt nőttek fel, majd szerelembe estek, mígnem a fiú meghalt.

Ebben a pillanatban megbotlott, és térdre esett. Kezei csuklóig elmerültek a sárban. „A francba!” - gondolta magában. Elkezdte egymáshoz dörzsölni a két tenyerét, majd ázott zsebkendőkkel törölgette őket. Eldobálta a zsepiket, majd a zsebéből kihúzta a telefont. Negyed kettőt mutatott. Igyekezett letörölni magát, majd összegombolta a kabátot magán, és dobbantott egyet-kettőt a lábával. A telefon ciceregni kezdett, azt jelezte, hogy merül. A szíve nagyokat vert, és a gyereksírás egyre erősebbé vált.

A gyereksírást mindig a szomszédokra fogta, hiszen sok baba született egy időben. Aztán hallotta a hangot az iskolában, a színházban, a kávézóba, és egy másik városban is. Nem szűnt, és egyre keservesebbnek érezte. Sokszor bármit megadott volna, hogy megértse a rívás lényegét, de úgy állt hozzá, ahogy a kutyája csaholásához. Nem érti, mert nincsenek egy szinten.

Szívesen megkérdezte volna a fiút is, mert tudta, hogy ő nem tartotta volna hülyének, sőt, segített volna neki kideríteni a rejtélyes hangok forrását. Mellbe vágta egy bokor kiálló ága. A lány lépteket hallott.

- Mit csinálsz itt ilyen későn? – hallotta a fiú hangját a bozótból, de alak nem társult hozzá.

- Téged kereslek. – vágta rá a lány.

- Ebben a viharban? De hát, te félsz a villámlástól.

A lány úgy döntött, nem játszik tovább, mert ha valaki a bolondját járatja vele, ez elég durva vicc.

- Hallja, jöjjön elő! – kiáltotta a hang irányába, de valahogy megfagyott a vére. Haragos morgás hallatszott a bozótból. Két bokor elhajolt, és két vérvörös szempár nézett rá, de nem emberi. Egy farkas szemei voltak azok.

- Nem, nem hallom. Inkább érezném a nyelvem hegyén.

A lány megdöbbenve kezdett el hátrálni. Egészen gyorsan szedte a lábait, és nem nézett hátra. Legalább tíz perce futott ugyanazzal az irammal, amikor lassítani mert. Ha az a valami meg akarta volna támadni, könnyen megtehette volna. Gyorsabb is lehetett, mint ő. Azért tempósan lépdelt előre akkorákat, amekkorákat csak bírt. Újra neszelés és recsegés hallatszott mögüle, hátrafordult, de rájött, hogy a hang ott van mindenhol. Elejtette a kulcscsomóját, nem vette észre.

Az erdő szélénél megtorpant. „Boldogok a halottak” állt fémből faragva a nehéz vaskapu fölött. Idegesen rángani kezdett a lába. „Istenem, segíts!” – szólt félénken csak úgy maga elé. Határozott mozdulattal lökte be a kaput, és célirányosan közeledett a fiú sírja felé.

Amikor kiért az urnák tengerének falai közül, hideg csapta meg, de úgy, mintha valaki pofon vágta volna. Úgy érezte, kipirul az arca, és égett a füle. Kereste a telefonját. Hajnali négy. Egyszer csak meghallotta egy kisbaba keserves sírását, és rohanni kezdett a hang irányába. Átugrott minden útjába kerülő sírt és padot. Amikor a fiú sírjához ért, akkor megállt, és nyugodtan nézett körül.

Simogatta az ázott márványlapot, amikor a nyakát melegség öntötte el, mint amikor elmerül egy kád forró vízben. Az érzés kúszott a melle felé, a hasán át egészen a combjáig. Egy pillanatra megszédült, megingott, és elesett. Nem tudott mozdulni, érezte, hogy a hasát tartja valami nehéz, erős, karmos dolog. Valami áll rajta, de nem nyitotta ki a szemét.

Csak kellemes lihegést hallott a füle mellől. Erős fájdalom nyilallt arcába az álkapcsa táján, majd az egyik mellében, és a bokájánál is. A sírást hallotta, egyre erősebb volt, amikor megérezte, hogy ő maga bőg úgy, mint egy csecsemő: öntudatlanul, ösztönösen, segítségkérően.