Felsőbbrendű emberek
Egész
éjjel, sőt már három napja egyfolytában munkálkodom. Keverek, színezek,
olajozok, kenegetek. Egybeolvad az idő, nem tudom, hogy mennyi az idő. Azt,
hogy nappal vagy éjszaka van, a beszűrődő hangokról tudom, illetve arról, hogy
két deszka között néha besüt a természetes fény. Amúgy csak fehéren vakító neon
van a garázsban. Ha hívnak, mindenkinek vetítek, de nem is tudnék őszintemód
felelni arra a kérdésre, hogy mit csinálok.
Végtére is, azt mégsem mondhatom, hogy itt állok a
garázsom kellős közepén, egy fehér orvosi köpeny van rajtam, szemüveg,
gumikesztyű. Lombikok, tartályok figyelnek az asztalokon. Vicces lenne, az
biztos. Közben meg mondjam azt, hogy a regényen, amin dolgozom, próbálom életre
kelteni?! Áh, már így is hülyének néznek. Inkább azt szoktam mondani, hogy a
vizsgáimra tanulok, és a diplomamunkámmal szöszölök.
Annyit tudok csak, hogy mindenki meg fog rökönyödni,
csodálni fognak. Nagy durranás lesz, az biztos. Csak működjön. Sosem mondtam,
hogy könnyű lesz a regényem alapját életre kelteni, de bármi is lesz belőle,
büszke anyja leszek annak a dolognak. Nem tudok olyan lenni, mint bárki más.
Mint egy kés, amit más használ, más mozgat, amúgy nem jó semmire. Fegyver
akartam lenni már gyerekkorom óta. Automata. Célzok, lövök, meghalsz. Ez a
filozófiám.
Nem aludtam már napok óta, egyszerűen nem tudok.
Képtelen vagyok rá, ameddig kész nem lesz. Igazából azt sem tudom, hogy mikor
lettem ennyire befordult, műszaki zseni, tudatát bontogató értelmiségi. Valahol
biztos mindig kavargott bennem, aztán gondolom egy érzés elkendőzésére
használtam fel, majd lassan annyira hatalmába kerített, hogy arra eszmélek fel
most egyre-másra, hogy erre sincs szükségem, és arra sem.
Az utolsó, amire még a nagy munka előtt gondoltam, és
tisztán emlékszem rá, a rossz hír. Hogy csalódnom kellett valakiben ismét, aki
nagyon közel állt hozzám. Én a kezébe adtam az életemet, ő pedig, elárult egy
hülye játék miatt. Nem kellett több ahhoz, hogy másnap otthon véres fejjel
feküdjek a földön (addig vertem a koponyámat a betonpadlóba, hogy felszakadt a
homlokom), és hogy megembereljem magam, hogy márpedig én viszem valamire.
Azután nem is tudom, hogyan, de teljesen kifordult az
ízlésem önmagából, és vonzódni kezdtem a technika és biológia iránt. Olyan
szoros szimbiózis alakult ki, hogy hirtelen azt éreztem, hogy életre kell
keltsem, hogy legyen bizonyíték, hogy tudják, nem csak egy levegőből kapott
novella lesz. Ahogy eddig úgy néz ki, hogy nem is lett az, kezdek felnőni, és
egyre inkább merem mondani, hogy „én”.
Aztán filmszakadás.
Mikor magamhoz tértem, a nyálam szétfolyt a padlón a
fejem alatt. Ahogy felültem, vékony csíkokban kötött a betonhoz. Fáradtabb
voltam, mint annak előtte, és hirtelen azt sem tudtam, ki vagyok. Elgémberedett
tagjaimat kinyújtóztattam, a nyakamat megmasszíroztam, hogy múljon a
tompultság. Ásítoztam a hatodik kávéig. Majd az asztalhoz mentem, és néztem az
addig összeszerelt kábelrengeteget. Odakint fújt a szél, és azt éreztem, hogy
szokatlanul jól érzem ezt a tényt. A tükörben hátranéztem, és a hűtő
visszatükröződésén láttam, hogy hiányzik a pólóm hátulja. Hatalmas
kereszttetoválásom kilátszott. Átöltöztem egy pillanat alatt.
Mikor rendben voltam, akkor láttam csak, hogy valaki
feldúlta a garázst. Minden papír rendben volt ugyan, de a mappák nem úgy
voltak, ahogy hagytam, egy-egy fiolám eltűnt. Furcsának tartottam, majd a hűtő
üvegén megláttam egy véres tenyérfoltot. Még mindig nem esett le, mi
történhetett, de ledöbbentem a gondolattól, hogy elvihették, vagy egyáltalán
bármi közük lehetett a munkámhoz.
Hatalmába kerített a félelem, hogy mégsem fogok
akkorát durranni, amekkorát szeretnék.
Egy héttel később már egy régi bérház lépcsőházában
tartottam felfelé. Fehér kabát, fehér táska és esernyő volt rajtam. Amúgy
fekete, egyszerű ruha. A cipősarkam élesen kopogott a kövön. A telefonáló
mondta, hogy ne keressek nagyon embert, csak menjek arra, amerre mondja, hogy
mennem kell. Kész. Ennyi volt az utasítás. Nem tehettem mást, engedelmeskedtem
neki. Elértem az ötödik emelet egyes ajtajához, kopogtam. Egy nagy, kopasz,
tetovált hústorony nyitott ajtót. Egy pillanatra megdöbbentem, majd mondtam a
nevem, és átadtam a táskában lapuló kutatásomat. Nem szívesen adtam ki a
kezemből, de ez volt az ára a jegyzeteimnek.
Hallottam, hogy valami neszel a háttérben.
Kistáskámból elővettem egy gömböt, megnyomtam rajta egy gombot, és elhajítottam
a belső szoba felé. Nekem nem ártott, ezért nyugodtan sétáltam befelé, csak
éppen egy szemüveget kellett a fejembe nyomnom, hogy ne vakítson el a hirtelen
fény. Nagy világosság, egy elhaló durranás, ám annál több sikítozás. Őrült
vijjogások, szárnycsapkodások mindenfelé, mint megannyi megvadult denevér.
Beléptem a legbelső szobába, és vége volt mindennek.
Láncok és kampók repkedtek mindenfelé, csak az volt a
baj, hogy a legtöbb felém csapott, és el is talált. Hamar csapdába kerültem.
Valaki őrült kacagás közepette irányította ezt az egészet. Olyan volt, mint egy
rossz horrorfilm, amiben én saját magamat játszom, és már csak egy szögekkel
kivert fejű bőrcsuhás őrült hiányzik, meg az eltorzult bandája.
Aztán hamar rövidre zárták a ficánkolásomat.
Kifeszítettek, mintha kereszt lenne a hátam mögött, és a fülem éktelenül
sípolni kezdett.
A beszélgetés a tervezetről és a novelláról egészen
gyorsan lezajlott, mivel a fájdalomtól semmire sem tudtam válaszolni, és az
ijedtség is kivert minden gondolatot a fejemből. Amikor a maszkos férfi hozzám
lépett, annyit mondott, hogy súlyos depressziósnak nyilvánít, és hogy vigyenek
át egy szanatóriumba, ami legutóbbi értesüléseim szerint, már régen üresen áll.
Amikor elkezdtem lábadozni, fájt mindenem, és nem
emlékeztem semmire. Körbevettek emberek, jöttek be férfiak és nők, mint anyám,
apám, a nagybetűs férfi az életemben, a legjobb barátnőm, de fogalmam sem volt
arról, hogy kik ők. Másfelől iszonyatosan fájt a koponyám, és a két szemfogam
helye. Idővel rájöttem, hogy nem működnek a szerveim, és hiányzik két fogam.
Egy nap arra ébredtem, hogy halk duruzsolást hallok
körülöttem mindenfelől, s ahogy nyitogatni kezdtem a szemem, egyre jobban halkult,
és már csak egyik-másik személy levegővételét hallottam. Amikor már helye közel
magamnál voltam, az emberek jóságos vigyorral néztek vissza rám.
Miután túlestünk a vizsgálatokon, felettem állva,
egymásra nézve tanácskoztak.
- Mi legyen?
- Szerintem mehet. – A többiek bólogattak.
- Mikor?
- Akár már ma este. – Lehet, hogy csak érzéki csalódás
volt, mert hallottam ugyan, hogy miről van szó, mégsem mozgott egyikük szája
sem.
Két csattanást hallottam, és valami meleget a
nyakamon. Az egyik köpenyes lehajolt, és megtörölgette a nyakam.
Felváltva mondtak nekem valamit, amit nem értettem.
Nem tudtam én latinul. Aztán egyszer csak felszakadt a szoba ajtaja, és
belépett rajta egy sötétkék köpenybe burkolózott férfi.
- Hogy van?
- Készen áll…
A férfi fölém magasodott. Magas volt, erős vállai,
fehér ruhát viselt a sötétkék talár alatt. Szőke haja, és savókék szeme volt.
Haját féloldalt választotta el, és a körszakálla is fehéres volt. Ő is gyorsan
megvizsgált. Tulajdonképpen csak belevilágított a szemembe, kérte, hogy
kövessem az ujját, és megmérte a vérnyomásom, hőmérsékletem, ilyesmi.
- A nevem Dr. Gotthard. – mondta végül, bár tudtam,
hogy elfelejtem a következő ébredésig.
- Maga szerint, doktor úr? Készen áll?
- Makk egészséges, szerintem mehet.
- Hova.. hova megyek? – nyögtem ki. A szám annyira
száraz volt, hogy fájdalmas volt mozgatni.
- Felsőbbrendű embert készítünk magából.
Köhögés. Fáj a mellkasom, és a vállam is. Már megint
valahova kikötöztek. Nem hiszem el. Ha felsőbbrendű emberek, akkor igazán
letehettek volna egy ágyra. Amikor kinyitottam a szemem, megpillantottam magam
előtt egy maszkos fickót.
- Üdvözlünk azok között, akik számítanak…
