Gyilkosság szerelemből

Mindig van valaki, aki azt mondja arra, aki különleges, hogy őrült. Az emberek többsége rám is rám akarja hőzni, hogy pszichopata vagyok. De miért? Mert nyugtatók hadával fekszem itt az ágyon gumifalak társaságában? Nem. Inkább azért, mert gyilkossággal vádolnak. A bíró azt mondta, nem csukhatnak le, mert nem követtem el semmi olyat, amit a szememre lehetett volna vetni. Az ügyvéd kibulizta nekem, hogy őrültnek nyilvánítsanak, cserébe nekem csupán el kellett játszanom, hogy hangokat hallok, melyek a mennyről, a pokolról, azaz a túlvilágról szólnak.

Ma már látom, hogy ennek nem volt túl sok értelme. Mikor bejöttem egészségesen, nem hittem volna, hogy pont itt fogok megőrülni. Talán az őrültek háza úgy hat az emberre, mint a hiperaktív gyerekekre hat a gyógyszerük amfetamin-származéka? Nemsokára újratárgyalják az ügyemet. A pártfogómnak is megmondtam, bevallok mindent, bevallom, hogy nem vagyok őrült.

De hogy gyakoroljak a tárgyalásra, elmondom Nektek is, mi történt valójában.

Gondolom, mindenkiben felmerült már a gyilkosság gondolata. Nem tudta, hogy éppen miért, de eszeveszett késztetést érzett arra, hogy megölje a lehető legközelebbi embert. Bennem is ez volt. Végül is, semmi mással nem tudtam magyarázni, hogy miért vannak vérengzős hajlamaim. A Kedvesemben nem találtam semmit. Soha nem volt az utamban nem sértett meg. Nagyon szerettem, rajongva imádtam. S talán ez volt az a pont, amikor azt mondtam, hogy vége. Nem bírom tovább nézni, hogy egy ilyen angyali szépség, mint ő, itt tengődjön velem, börtön-falak rabságában. Igen. A fizikai megváltás utáni vágy hajtott. Féltékenység. Így jellemezném leginkább. S hogy lehet elaltatni ezt a vágyat? Úgy, hogy elteszem láb alól azt, aki birtokolja.

Őrültnek hisztek, de nem vagyok az. Ha láttátok volna, milyen szeretettel halmoztam el Őt. Mindig is aranyos és kedves voltam hozzá. Összes szerelmeim közül hozzá voltam a legnyájasabb: megfőztem, mire hazajött, mostam és takarítottam. Olykor helyette vásároltam be, mentem postára, intéztem ügyeit. Napközben nem telt el úgy perc, hogy ne gondoltam volna arra, hogy van. Alig vártam, hogy este legyen, és mellé bújhassak. Ha Ő aludt, én akkor is éber voltam, és a jövőt tervezgettem.

Egy nap, későn értem haza, abba a romhalmazba, amiből mindenáron ki akartam szabadítani Őt. Felcsigázott voltam, már nagyon el akartam mondani Neki a jó hírt. Kint kuksoltam kicsit a tornácon, hogy lássam, mit is mímel pontosan. Addig vártam, hogy már majdnem elálmosodtam, ezért beosontam a házba. Lassan mozogtam, ugyanis már jóval lámpaoltás után jártunk. És Ő aludt! Nem várt meg, pedig én akkor is megvártam ébren, ha kimaradt éjjel. Annyira dühös lettem, hogy a sarokba vágtam a napi újságot. Elhatároztam, hogyha ennyire hálátlan, nem érdemli meg a szabadságot. Meg fogom ölni! Óvatosan kezeltem az ajtókat, hangtalanul fordítottam el a kulcsot a zárban. De a legkörültekintőbb a hálószobánk bejáratával voltam. Pechemre olyan öreg volt az ajtó, hogy nyikorgását a falu szélén is hallani lehetett. Egész nagy óvatossággal nyitottam be. Halkan, nesz nélkül. Résnyire tártam, épphogy befért a fejem. Hála az égnek, szemem hamar hozzászokott a sötéthez, így jó alaposan körbe tudtam kémlelni. Alig fél órámba telt ez a művelet. Láttam, hogy az én kicsi kincsem az oldalán fekve alszik, és a mi, közös, fekete-fehér macskánkat öleli magához. Az a kuksoló szörnyeteg mivel ébren aludt, akkor éjjel ő volt a legnagyobb ellenségem. Minden neszre odafigyel.

A csiga nem tud olyan lassúsággal mozogni, mint amilyennel én mozogtam. Soha azelőtt és azóta sem még, nem éreztem magam ennyire biztosnak a dolgomban. Mégis annyira izgatott voltam, hogy diadalittas kuncogásomat alig bírtam visszatartani. Nevethetnékemet, annak ellenére, hogy elfojtottam, megneszelte a macska, amiből kifolyólag egyből mozgolódni kezdett. Nyávogott és bökdöste a Mindenemet. Nem húzódtam vissza, csak egyhelyben megálltam. Kincsem hirtelen felült. Körülkémlelt, majd megszólalt.

- Mi van Edgar? Nincs itt senki.

Senki nem volt annyira édes, mint Ő, amikor álmitos. Jajj, ha ránézek, elfog az imádat! Félre is dobtam dühömet, és csak az eredeti célomat tartottam szem előtt. Még piszmogott egy órán keresztül. Ücsörgött, nézelődött, beszélt a macskával. Sóhajtozott, dúdolgatott.

Dorombolást hallottam, majd halk nyögést. Nyögést a fáradtság miatt, vagy egyéb gondjai keserédes fájdalma végett. Jól ismertem a hangot, ugyanis a gondok ugyanúgy fenyegettek engem, mint őt, ugyanolyan mértékben. Tehát, Ti is látjátok, hogy ez az érzés ismeretlen ismerős volt. Talán… nem, nem… egészen biztosan élveztem, hogy fáj neki. Láttam, hogy hanyatt fekszik. Néha horkantott egyet-egyet.

Én türelmes voltam. Túlontúl türelmes. Miután már semmi neszt nem hallottam odabentről, hirtelen benyitottam. A macska a lábaim között kirohant. Így egészen közel mentem az én Drágámhoz.

Szeme csukva volt, szája tátva. Barna haja kibontva terült szét a párnákon. Most vettem csak észre, hogy meztelenül alszik a Szentem. S amikor már nekiláttam volna, a Kedvesem kinyitotta kék szemeit.

Szép szemein az ijedtség tükröződött vissza – vagy a meglepettség. Bennem felébredt a szerelem, és a szánalom, no meg persze a düh azért, mert én bár kiteszem a lelkem érte, de ő nem hálálja meg sehogy – hiszen ez természetes. A tekintetünk egymás velejéig hatolt, akár egy tőrdöfés.

Ekkor a fülemet a macska vészes, fület sértő virnyákolása ütötte meg, mely baljóslatú volt, s oly sebes, akár a halál. Soha nem hallottam még ilyen hangot, csupán a rossz horrorfilmek átok nyavalyásait. De ez csak fokozta azt, hogy hamar cselekednem kell.

Lélegzetemet visszatartottam, halkan voltam. Lassan emeltem arcához kezemet. Simogattam a bőrét. Próbáltam mozdulatommal megnyugtatni. A macska nyávogása azonban egyre jobban felerősödött. Párom szemében a félelem és a kíváncsiság olyan ütemben változott, ahogy annak a dögnek a hangja. Rettenetes volt ez az összjáték. A nyávogás szinte már a fülem mögött jött. Kedvesem pupillája meredt rám. Vádlón. Olyan szintem izgultam, hogy ennyire a vizsgáimon sem féltem – értitek? Az őrület határán álltam, a kérdező szempártól… és a hang! Ó az az epés recsegés! Azt hittem, az agyam kettéreped. Ekkor bevillant az elmémbe, ha a macskának a hangja itt ilyen hangerővel szól, akkor egy szomszéd is könnyedén meghallhatja. Ütött az óra, eljött, sőt, már el is szaladt az utolsó pillanat. Két kezemmel megfogtam a nyakát, s őrült erővel szorítani kezdtem. Egész testemmel nekifeszültem, hogy az alattam vergődő testet leszorítsam. Kedvesem utolsó hangja az ő drága halálsikolya volt. Ez a fátyolozott hang örökké kísérteni fog. Kedvesem teste elcsendesedett. Végre vége. Halott volt. Elemelkedtem tőle, s eddig szorítva zárt szemeimet kinyitottam. Alaposan megvizsgáltam a holttestet. Igen. Bár még meleg volt, s úgy festett, mintha nem fogna rajta a halál, semmi jele nem volt életnek. Szíve nem vert, nem lélegzett, vére már nem forrt. Csak a szeme nézett rám megvetéssel, amiben még mindig annyi élet volt, amennyi a legegészségesebb emberben sincs. Kezemet egyszerre tartottam szívén és a szemén. Ne is lássam a szemeit. Szívdobogás nem volt. Többet nem bosszant az a kényszerképzet, hogy az én Angyalkám megszabaduljon.

Ma már tudom, hogyha nem úgy cselekszem, ahogy tettem, akkor talán sosem derül ki. Először bepánikoltam, nem tudtam, mit csináljak a hullával. Az éjjel ilyenkor úgy repül, ahogy azt ti el sem tudjátok képzelni. Egy fehér lepedőbe csavartam a testet, amit fehér selyemszalaggal tekertem körbe.

Amikor ezzel megvoltam, három méter mély gödröt ástam a hátsókertben. Beleeresztettem a hullát, majd visszatemettem a földet. Igyekeztem úgy eljárni, hogy a turpisságot senki ne fedezze fel. Mindenhol összeszedtem minden nyomot.

Reggel fél hétre végeztem. Világosodni kezdett, de szerencsémre vasárnap volt, és ilyenkor az emberek nem szeretnek korán kelni. Pár nap múlva jött meg az első vendégem. Megkönnyebbült légiességgel nyitottam ajtót – ki jöhetne rá rémtettemre? Öt rendőrtiszt lépett be. A munkahelyén jelentették be az eltűnését, ezért kijöttek körbenézni. Az ötből négyen azonnal kutatásba kezdtek, míg egyikük engem faggatott. Furcsállták, hogy nem szóltam előtt, hisz a jegyese voltam. De azzal oszlattam el gyanújukat, hogy épp ma akartam bejelentést tenni.

Kellemes úr volt a felügyelő. Körbevezettem, majd a melegre hivatkoztam, és kitessékeltem a verandára. Leültettem, kávéval és frissítőkkel kínáltam az urakat. Még sütit is hoztam nekik. De a szemfüles nyomozónak szemet szúrt a friss ágyás. Erre én azt mondtam, hogy zavart a szomszéd szétrohadt fala, ezért rózsabokrot akartam ültetni. Jajj, annyira biztos voltam magamban!

A rendőrök idővel feloldódtak, fesztelenül beszélgettünk. Az sem vették észre, hogy a munkájukra és a gyilkolásra terelődött a hangsúly. Rettentően nyugodt voltam. Aztán a nagy délutánban azt vettem észre, hogy Kincsem macskája a „sírt” kezdte el kaparni. Egyre gyorsabban, egyre mélyebbre. Elsápadtam, de a fülem égett. Besípolt a fülem, megfájdult a fejem, és a levegőm is kezdett elfogyni. A macska megismételte azt a virnyákolást, amit akkor éjjel. Egyre hangosabb lett, és már ki sem látszott az ásatból.

Ami addig halk és tompa volt, kezdett recsegős élénkségbe átváltani. Most már nagyon rosszul voltam. A tisztek is érdeklődve figyelték a macskát. Felugrottam, és badarságokat kezdtem mondani a három világról. De a macskáról sehogy sem tudtam elterelni a figyelmüket. De most miért? Miért? Már kezdett olyan jó lenni minden. Dühöm felőrölt mindent, káromkodtam, kiabáltam. Felkaptam a széket, amin ültem, és teljes erővel a macska felé dobtam. Széttört a falon. De az a rohadék nem ment semerre. Folytatta ördögi tervét – lebuktat! Láttam rajtuk! Minden az arcukon van! Már tudják! Igen, igen! Uram! Miért? Csak játszottak velem, végig tudták, hogy bűnös vagyok! Csak vártak! Ó Istenem.

Nem az volt a valódi kín, amit eddig éreztem, hanem az, amit az arcukról leolvastam. Gúny és maró irónia. Nem bírtam tovább. Lefutottam az állathoz, szőrinél megfogtam, és teljes erővel a falhoz vágtam. Megdöglött. Sírni kezdtem, bőgni, üvölteni. Észre sem vettem, mit beszélek. Elárultam, hogy fekszik és miért fekszik ott.

Letartóztattak, s most itt vagyok…

Ennyi…

A történetnek vége…