Hajnal

Sivár. Szürke. Üres.

Ez volt az első három szó, amikor már ki tudtam nyitni a szemem. Már nem vakított el a napsugár. Néma volt az egész város, csak a papír surrogását lehetett hallani a betonon, ahogy fújja a szél. A Nap csendesen ragyogva világította meg a padkákon pihenő roncsokat. Sehol senki. Se egy állat, se egy ember.

Kihalt utcákon álló, düledező, ablaktalan épületek nyúltak a magasba. Valahol egy műanyag pohár görgőzött jobbra-balra. Korunknak vége volt. A beton megrepedezett, a vasdarabok nyöszörögve meredeztek itt-ott. Nehéz szagtalan levegő ült meg a tüdőmben. Nem volt már senki sem talpon. Csak én és ő.

A messzi távolból méregetett engem. Magas, karcsú teremtés, olyan, amilyen én sosem leszek. Ezer sebből vérzett ő is. Ruhája megtépázott, arca sötét. Széttárta karját, hogy lássam, karmos kezében nincsen fegyver.

Ekkor néztem végig magamon először. Nemhiába volt hideg a föld a lábam alatt. Meztelen talppal tapodtam a betont. Térdem felhorzsolva, szivárgó sebekkel. Kórházi ruha fedte a testemet, fehér alapon kék pettyekkel, itt-ott vörös tenyérlenyomatokkal. Az infúzió vége kikandikált a könyökhajlatomból. Bár lenne egy tükröződő felület, amiben megvizsgálhatnám magam. Széttártam a karom, mintha várnám a folytatást.

A velem szemben álló nő arcát sűrű háló fedte. Vörös szempár volt a rengeteg fátyol alatt, és csak egy kis szegletében volt kivágva a maszk, ahol pontosan lehetett látni a borvörös színre festett ajkait. Haját is lenyomta a háló, ahogy a kezein is végigfutott. Fűzős testén nyoma sem volt időnek, sem térnek, egyszerűen csak állt velem szemben, akár egy ragadozó.

Egy lépést tettem felé.

A hálós alak hátra lépett egyet, és támadó testhelyzetet vett fel.

Ki vagy te, élő? Siklott egy sziszegős hang az elmémbe. Mondd meg. Tudni akarom, ki maradt utolsóként talpon az emberek közül.

Megrántottam a vállam, és tehetetlenül néztem szét.

- Mi a franc történt itt? – kiáltottam felé.

A hálós testhelyzetet váltott. Fejét oldalra döntve vizsgált.

A világod elbukott. Betakarító vagyok, és tudni akarom, kit viszek el utoljára!

A szám hirtelen kiszáradt, és éreztem, hogy melleim között csorog az izzadtság.

A visszhang nélküli világ elnyelte a válaszomat. Még a saját hangomat sem hallottam.

A hálós arcú nő nekiiramodott az utca végéről, szinte éreztem, hogy a táv kettőnk között rohamosan csökken. Nekem sem kellett több, az egyetlen dolgot, ami a kezem ügyébe akadt, egy vasból készült díszbaltát felkaptam, és felé kezdtem el rohanni. Magam sem hittem el, hogy nem a másik irányba szaladok. A hálós keze fején egy hatalmas tű jelent meg. Egymáshoz feszültünk egy kiüresedett, talán szolárium előtt. Minden erőmet bevetettem, hogy a helyén tartsam. Sokáig pörögtünk-forogtunk, döftünk és hajoltunk el, mire sikerült a tűt kitörnöm a nő kezéből. Letérdelt előttem. Egyik kezemben a tűvel, másikban a baltával vártam a reakciójára.

- Hol a pokolban vagyunk?

- Vigyázz! – fordult hozzám vicsorgó szájával. – Mert kígyót tartasz a kezedben.

Éppen hogy csak oda tudtam nézni a kezemben tartott tűre, amikor egy fekete mamba egyenesen az arcomba harapott.

Eldobtam a kígyót valahova messzire, tűként esett egy rendőrautó tövébe. Ahogy fordultam, lendítettem a kezem, és levágtam a nő fejét. Sűrű, zöldes vér bukott elő a nyakából, ahogy ráterült az aszfaltra.

Hiába nyomkodtam az arcomat, a méreg nem jött ki. Nekitántorodtam egy kiégett kocsinak.

Amikor felnéztem, sötét volt, és hideg. Láttam a saját lélegzetem, viszont nem éreztem a hőmérsékletet. A fejem nehéz volt, mégis súlytalan. A lábaim megszűntek létezni, a karom elfolyt. Lecsúsztam a kocsi teste mellett, fejemet nekitámasztottam a vasnak. Laposakat pislogva hallgattam a lassuló szívdobogásom.

Olyan fejfájással ébredtem fel, amilyet még sosem éreztem. Előbb egy villanást láttam, majd olyan fájdalmat éreztem a tömött fogamban, amitől akkor is láttam volna a csillagokat, hogyha nem éjszaka van. Felültem. Fájt mindenem.

A lámpák nem világítottak, mégis mindent pontosan láttam. Csak éppen, fekete-fehérben.

Nem tudtam, hol vagyok. Sem, hogy mikor.

Nyakamra tettem a kezem, és megropogtattam. Körbenéztem. Ugyanaz az utca.

Sehol senki. Még a hálós arcú is eltűnt. Még a vére se volt ott. A tű sem.

Tapsolás és cipőkopogás ütötte meg a fülem. Belesajdult a halántékom.

Meregettem a szemem a semmiben. Autók, lámpaoszlopok, kitört üveg, kialudt lámpák, táblák, halott boltok. Ennyi volt minden irányban.

Egy árnyék mozgott a távolban, s minél közelebb ért hozzám, annál inkább emberi alakja volt. Tömény, émelyítően édes illat lengte körbe a férfit, aki ugyanúgy fekete-fehér volt, mint én, csak vörös haja volt eleven ebben a kies környezetben.

Mosolygott és leeresztette karjait.

- Én egyszerűen nem…

- Tudom. – bólogatott nyugodtan.

Közelebb jött. Fekete kabátja a nyakára simult fel, szinte egybeolvadt egész alakja.

- De én nem.

- Itt vagy és most vagy.

- Itt és most?

- Időtlen tér a mindenholban.

- Oh.

- Oh, bizony. Érzem, hogy még mindig félsz, de még így is borzasztóan nyugodt vagy. Kíváncsi lennék, hogy csinálod ezt. – közelebb lépett hozzám. – Olyan különleges.

- Remek. De ez a „mindenhol” hol van?

- Félúton az álomvilág és a halál között.

- Halál? Meg fogok halni?

- Az tőled függ.

Hiába néztem, nem tudtam megmondani, hogy mi jár a fejében.

- Meg akarsz fejteni, kisember?

- Megfejteni? Még az életemnek sem volt értelme… - válaszoltam törődötten.

- Talán, mert rossz helyen kerested a válaszokat.

Szoborszerű arca már-már koponyává alakult a gyér fényben. Átható tekintetét le sem vette rólam. Kipiszkált valami koszt a körme alól. Haja tökéletesen lapult a hátán. Hátracsapta két karját, és várakozón bámult rám.

Csípőre tettem a kezem.

- Szólj, ha menekülőre fogjam.

- Fogd. Most.

Eleinte alig bírtam használni a lábaimat, mintha mázsás súlyokkal kötöttek volna a földhöz. Amúgy sem volt futni kedvem. A férfi követett. Egyre gyorsabban gyalogoltam, majd kocogtam, és kényelmes futótempót vettem fel.

Kényelmes, egy fenét. Majd’ kiköptem a tüdőmet. A férfi pedig, úszott a levegőben. Banyeg!

Futás közben elmormoltam egy imát. Az sosem árt.

Az aszfalt jéghideggé vált, vörös volt tőle a lábfejem. A kitört üvegekbe néha beleléptem, és egy lábon egyensúlyozva igyekeztem kiszedni talpamból a szilánkokat. Amikor hátranéztem, láttam, hogy a férfi közeledik felém. Szemei megvillantak a kiégett lámpák alatt. Az életemért futottam, és egy tapodtat sem mozdultam. Ugyan amellett az autó mellett támaszkodtam, amelyiktől elindultam. Szemben velem a szoli, másik oldalon a fagyizó.

Futni is akartam, meg nem is, mígnem minden eltűnt. Csak az utca volt, és esni kezdett az eső. Semmi sem volt körülöttem, tócsákba gyűlt a víz a lábam alatt. Mindenféle mintát kirajzoltak, elnyúltak a padka helyén. Az út a semmiből jött, és valószínűleg oda is tért vissza.

A ruha teljesen a testemre tapadt. Ahogy ziháltam, esőcseppek tapadtak a garatomra. Fejemből kiűztem minden gondolatot, és csak futottam. Tudtam, hogy így vagy úgy vége lesz, de amit egyszer egy ismerősöm mondott, csak most értettem meg.

Minek adjam meg magam harc nélkül? Hátha sikerül.

A sötétség egyre nagyobbnak tűnt. Végeláthatatlan sötétségnek. A combom egyre inkább égni kezdett, miközben a férfi a nyomomban loholt.

Éreztem, hogy csorog rólam a víz, és az nem eső volt, és fáztam. Egyre hűvösebb lett minden körülöttem.

Az utánam jövőn erőlködésnek nyomát sem láttam. Egyszerűen csak jött, töretlenül, rendületlenül, átkúszva minden akadályon.

Nyugi. Minél előbb megadod magad, annál hamarabb vége lesz. Csak egy kicsit csíp, és kész.

Ne félj, nem fáj.

Megszívta a szájával a levegőt, amitől elborított a libabőr.

Az egyik pocsolya mélyebb volt, mint gondoltam. A bokám kibicsaklott, és eltanyáltam a betonon. Felhorzsoltam a tenyeremen a bőrt, és a térdemen új sebek nyíltak. A lábfejem lüktetett, húzódott.

A talaj változott, és kemény azbesztből puha latyakká vált. Csak még egy kis remény. Egy kis kitartás. Csak még egy kicsi. Tudtam, hogy ha még egy aprót tudok mozdulni, onnan már jó lesz. Csak még egy kicsit.

Valahonnan a sötétből sikoltás hallatszott. Nem emberi, hanem valami vérfagyasztóan éles rikoltás. Valami hatalmasból.

Hallod ezt? Ennek a gyönyörű muzsikának nemsokára te is a része leszel.

Előrelendítettem a kezem. Ha más nem, húzni fogom magam a betonon. A második húzódzkodásnál a tű akadt a kezembe. Óriási volt, akár egy kard. Rá támaszkodva nyomtam fel magam állásba. Éle felsebzette tenyeremet.

A férfi már alig egy méterre volt tőlem, amikor meglendítettem, és az hosszában elmetszette a talárját. Sebéből kukacok özönlöttek a betonra. A fém szikrázva csattant a betonnak.

Két mély levegőt sikerült vennem. Megpördültem a tengelyem körül, és egyenesen előre döftem. A férfi imára formált kézzel állította meg pont a teste előtt a tű végét, és apró mozdulattal felém tolta. Az ütéstől a fenekemen értem földet, elengedve ezzel egyetlen fegyveremet.

A férfi dühös tekintettel nézett le rám. Olyan hatalmas volt és ösztövér. Remegni kezdtem, és sírni. Éreztem, hogy itt a vége.

- Ugyan már, csak ennyi? – kérdezte édesen.

- Nincs erőm. Nem bírom. Nem akarom. – fújtattam.

Hátrafelé kalimpálva próbáltam meg valamennyire arrébb menni, mire a férfi könnyedén végigszántott a hasamon a tű  hegyével. Pokolian fájt. Mintha végigégettek volna.

A férfi játszott. Simán megölhetett volna.

De nem tette, csak állt a hátam mögött.

Pontosan fölöttem állt meg. Leguggolt. Hosszú lábai miatt még így sem ért el, de pontosan éreztem, hogy nyomja a mellkasomat. Mélyen beszívta a levegőt, és megnyalta a szája szélét.

- Mondanék valamit… de annak nem érdemes, aki feladta. – mondta nyugodtan.

A szám görcsösen lefelé görbült. Az orrom hegye csípett, és a fejemben elviselhetetlenné vált a nyomás. Lehajtottam a fejem, és összeszorítottam a szemem.

Éreztem a leheletét, és ahogy fogai a bőrömhöz érnek.

A lebénult tagjaimat áramütésszerűen kaptam vissza. Megindult a vér, újra lett súlyom. Melegség járt végig ott, ahol hömpölygött a vér. Mindent éreztem. A hideget, a fűrészport, a könnyeket az arcomon. Hallottam az esőt odakint.

- Mi történt? Mi baj van? – szólt a munkatársam, amikor bejött a műhelybe. Rémült volt az arca. – Jól vagy? Történt valami? – odajött, és megfogta a kezemet. – Hahó!

Akkor vettem csak észre, hogy a tenyereimet bámulom, amin nem volt bőr, viszont össze volt vagdalva. Alig látható kicsi karcolások voltak mindenfelé.

Összehúzott szemöldökkel bámult rá a srác is.

Kifordította az ujjaimat, hogy jobban lássa a sérüléseket.

- Jesszus! Ez mi? Az ABS?

- Nem tudom. Egyszerűen. Én. Nem tudom.

- Jó, semmi baj. Bekötjük. – beszaladt az irodába, és hozott kötszert. Óvatosan, vízzel lemosta a tenyeremet. Ügyelt minden érintésére. Aztán bekrémezte a kezemet, valami antibakteriális dologgal, aztán bepólyálta. Vékonyan, hogy azért még tudjak dolgozni, mert előtte azért kijelentettem, hogy maradni szeretnék. Gumikesztyűt húztunk a kezemre, hogy a főnök meg ne lássa.

- Azt hiszem, volt egy kis kihagyásom. – suttogtam.

A srác bólogatott.

- Nem ájultál el, csak szólongattalak, de nem feleltél. Azt hittem, kimentél, aztán amikor semmi sem mozdult, gondoltam, megnézlek.

- Nem tudom megmagyarázni neked, hogy hol voltam. – mondtam. – Egyszerűen egy kihalt, fekete-fehér helyen, ami olyan volt, mint a halál, de mégsem. Olyan volt, mint az egész életem. Menekültem, mentem is, meg nem is, akartam is, meg nem is. Álmodtam, és meg is haltam. Azt hiszem. Nem tudom.

A sráccal kérdőn néztünk egymásra.

Meglapogatta a vállamat.

- Lehet, hogy kicsit többet kellene pihenned.

- Pihenek majd, ha arra lesz szükségem. – mondtam. – Áh, inkább felejtsd el, túl élénk a fantáziám.

- Te tudod. – rántotta meg a vállát, és eltűnt az iroda felé, hogy visszategye az elsősegély motyóját.

Mentem volta utána, de az első mozdulatnál azt hittem, meghalok a fájdalomtól. Benyúltam a vakbelemhez, és amikor kihúztam az ujjaimat véresek voltak. Az egyik ujjam pedig, talált valami kis fémes dolgot is ott.

Egy tű fúródott a bőröm alá.


Kép forrása: pinterest.com