HARMADIK RÉSZ - Teljes napfogyatkozás

Úgy érzem magam, mint a mosott szar. Kisírt, piros, táskás szemek, kiszárad száj, mínusz öt kiló. Büdös a leheletem, nem fürödtem már napok óta. A szellőztetést is mellőztem. Gyuri ismét külföldön, most azt hiszem, Olaszországban van. Kísért a gondolat, hogy tényleg munka, vagy „A”-t vitte miniszabira?! Valamiért az utóbbira tippelnék. Vásárolni voltam, amikor hazajött, és annyit tett, hogy egy cetlit írt, amit a hűtőre ragasztott fel. Annyi állt rajta, hogy egy hétre elutazok, majd hívlak. Két napig semmire sem voltam jó. Feküdtem a padlón, és szenvedtem. Gyuri hívott persze, és a tizedik hívásra fel is vettem. Megkérdezte, hogy vagyok, megy-e a munka. Úgy beszélgettünk, mintha mi sem történt volna. Elregélte, hogy megy a konferencia, hogy vett nekem ezt meg azt. Sajnálkozott, hogy nem tudott elbúcsúzni tisztességesen, mert sietnie kellett a reptérre. Aztán semmi sem történt napokig. Pénteken már folyt a nyálam, hogy vajon mi lelte?

Szakítottak volna? És ha igen, rákérdezzek, vagy megvárjam, míg elmondja? És ha nem? És ha csak poén az egész? Ennyire hülye lennék? Áh, ez képtelenség. Az a baj, hogy nem tudnám megjátszani magam, nem tudnék várni. Szívem szerint, írnék neki egy levelet, amiben elmondanám a félelmeimet, a megérzéseimet, a meggyőződéseimet. De mi van, ha végleg összeveszünk? Mi van, ha szakítunk? Mi van, ha mindent félreértek? Utóbbi gyakorlatilag lehetetlen, mert az sms-ek nem hazudnak. Vagy mégis? Jobb lenne ezt személyesen megbeszélni. Telefonon semmiképp sem, mert az lecsaphatja, ha sarokba szorítom. Személyesen nem tud szabadulni olyan könnyen. Mit nem adnék most azért, ha a jövőbe vagy a múltba látnék. Könnyebb lenne. Vagy legalább lenne egy barátnő, aki meghallgat, és ad valami okos tanácsot. Momentán az egyetlen mentsváram anyám volt, aki felhívott, hogy mi van velem. Színleltem a boldogságot, mert nem volt kedvem azt hallgatni, hogy én megmondtam, vagy végigelemezni mindent, utána a lesajnálást hallgatni. Borzalom. Csak derülne fény végre mindenre.

Gyuri vasárnap jött haza. Átadott egy halom ajándékot, virágot is vett hazafelé jövet, és azt mondta, este elmegyünk vacsorázni. Beszélnünk kell. Ez volt a tárgya a vacsorának. Ami már így kezdődik, az sosem ér jó véget. Este ott ültünk egy elegáns étteremben, és rólam beszéltünk, próbált tanácsot adni, terelni. Biztosított arról, hogy ez az egész egy váróterem, és a következő szám, amit szólítanak, a mienk. A pincér kihozott két pohár pezsgőt, és a jövőnkre ittunk. Mikor beleittam volna, akkor vettem észre egy karikagyűrűt a pohár alján. G-ZUS!!!!

Gyuri letérdelt, és megkérte a kezem anélkül, hogy „A” szóba került volna. Mivel nem esett róla szó, gondoltam szakítottak, és csak a testi kielégülésen volt a hangsúly, és mivel Gyurit is szerettem (szerelemmel), igent mondtam neki. A fél étterem nekünk tapsolt. Az átmeneti nehézségeknek vége szakadt. Szerelmet vallott, nem volt semmi gond.

Egészen addig, ameddig haza nem mentünk, és Gyuri el nem ment zuhanyozni. Kitette a telefonját az asztalra. Új mobilja volt. Nem tudtam megállni, hogy rá ne pillantsak az üzenetekre. Pechem volt, mert csak pin kóddal lehetett feloldani. Most mit tegyek?

Nem tettem semmit. Rá sem kérdeztem. Szeretkeztünk egy olyat, amilyet már rég nem.

Elfelejtettem az eddigi lejtőt, és úgy éreztem, enyém a világ.

Napokkal később arra lettem figyelmes, hogy a telefont mindenhová magával viszi. Kínosan ügyelt arra, hogy mindig nála legyen. Ha vécére ment, ha fürdeni akart, ha főzött, és mindig az volt az első, hogy mielőtt elment, ellenőrizte, hogy nála van-e? Felmerült bennem a gyanú, hogy van abban a készülékben valami, amit nekem nem szabad látnom. Gyötört a gondolat, hogy nincs vége a hamis kapcsolatának, csak a rossz érzéseimet akarja így elhessegetni. Hiszen, a szerető csak alkalmi, és mindig jó, ha van egy balek, aki ott van egy biztos kapcsolat biztosítékaként.

Kinyírom magam. Vagy őt. Vagy éppen „A”-t.

Nah, most az van, hgoy végigböngésztem egy halom olyan oldalt, ahol a legbiztosabb és leg… hát fájdalommentesebb öngyilkossági módszerek vannak. Végignyálaztam a Kínzások és kivégzések története című könyvet, valamit a Híres címlapsztorik, gyilkosok és pszichopaták kézikönyvét, hogy tanuljak a mesterektől. Bár ez a terv is dugába dőlni látszik, mert egy: túlságosan szeretek élni ahhoz, hogy véget vessek az életemnek, kettő: túl mimóza vagyok ahhoz, hogy mást kinyírjak.

Kifogytam a ruháimat. Tény, nem is eszem –sokat-, tornázom, hogy a lelkemet a helyén tartsam, és tablettákat szedek fogyásra. Készen vagyok teljesen. Minden nap főzök Gyurinak, és azt látom, hogy nem fog a hűtő tartalma. A minap például muszakát készítettem, mert az a kedvence. Letakartam fóliával, hogy ne száradjon ki, erre, amikor megnéztem, mennyi fogyott belőle, láttam, hogy semmi. Hozzá sem ért. Sőt, a legtöbb kaja ránk rohad. De azért szüntelenül főzök, és mindig mondom neki, hogy eszem rendesen. Pedig már neki is feltűnt, hogy nem csak a fenekem mérete csökkent drasztikusan, de a melleim is eltűntek.

Az éhhalál végül is, nem is olyan rossz. Elalszok, ájulok, kóma, koporsó. – Gyuri pedig, szabad lesz.

Alexa felhívott, hogy átjönne, mert rég hallott felőlem. Hát, ilyen sem történt már egy jó ideje. A régi barátnőim egyike sem kíváncsi a nyavalygásomra. Megörültem neki, mondtam, hogy jöjjön persze. Amikor megérkezett, érdeklődött Gyuri után, hogy itthon van-e, vagy ilyesmi. Túl sokat kérdezett róla ahhoz képest, hogy nem is találkoztak még, csak annyit hallott róla, amit anno bent meséltem a többieknek. Nem vettem róla tudomást. Készítettem kávét, szendvicseket, és kidumáltunk mindent. Adott pár jónak vélt tippet, aztán hazament.

Valami nekem itt nem kerek. Nézegette a közös képeinket, kíváncsi volt, hogy Gyuri miket szeret, hogyan szereti. Felmerült bennem a kérdés. Alexa lenne „A”?

Amikor Gyuri hazaért, kellően jó állapotban voltam. Hozott egy nagy doboz pizzát, bort. Ettünk, ittunk, megbeszéltük a napot. Mondta, hogyha most sem ettem volna vele, akkor biztos, hogy orvoshoz cipelt volna este. Szerinte nem normális, hogy ilyen vagyok, és hogy őszintén aggódik értem. – Nah, persze.

Lefekvés előtt annyit mondott, hogy hétvégén elmegyünk kirándulni, mert van egy meglepetése a számomra. De jó! Most már eggyel több okom van arra, hogy izguljak. A munkámra sem tudtam odafigyelni, s amikor félbehagytam, azt mondta, hogy inkább arra koncentráljak, mert nem szeretné, ha megint lenne egy állás nélküli időszakom. Az egészségemnek szerinte az nem tenne jót.

A hétvége nem tartogatott semmilyen extra meglepetést. Csináltam üdítőt, pár szendvicset, és elmentünk kirándulni. Leültünk egy viszonylag csendes mezőfélén, és komótosan enni kezdtünk. Elmondta, hogy emlékszem-e a helyre, mert hogy ott találkoztunk először a céllövöldénél. Nem emlékeztem, de neki azt mondtam, igen. Megijesztett, hogy mennyi mindenre nem emlékszem a kapcsolatunkból. Csak rá, hogy velem volt. Aztán elkezdte sorolni, hogy miket szeret bennem, ami igazán jó érzéssel töltött el, pláne, amikor a különböző helyzetekhez párosítható mosolyaimról kezdett beszélni – ugyanakkor rossz is volt, mert én ugyanerre a kérdésre, hogy „mit szeretsz bennem”, nem tudtam volna válaszolni. Rájöttem, hogy semmit sem tudok róla.

Jó volt vele tölteni egy napot, és nem is. Rájöttem az ő előnyeire, és az én hibáimra. Utóbbira mindig fájdalmas érzés rájönni, pláne, ha egy olyan ember vezet rá, akit szeretsz, és bizalmadat vesztetted benne. Ami pedig, még ennél is rosszabb, hogy önmagadban is meginog a bizodalmad. Otthon Gyuri hamar elaludt. Én ültem a fürdőben, reszelgettem a körmömet, és azon töprengtem, hogy csak én vagyok így ezzel a helyzettel, vagy vannak mások is? Aztán rájöttem, hogy bizonyára vannak mások is. Nem vagyok feleségnek való, megcsalt társnak való aprólék pláne nem. Tennem kell valamit. Szeretem Gyurit, és nem akarom átengedni másnak.

Hirtelen megvilágosodtam. Tisztán láttam, mit kell majd tennem.