HÁROM - IX.
IX.
A kórházi kezelés
néha felüdítő. Nem is emlékszem, mikor pihentem ki magam igazán. Legalábbis
ennyire. Jó pár öltéssel, zúzódásokkal megúsztam a kalandot. Több rajtam a
folt, mint egy dalmatán, de az orvosoknak hála, meg fogok gyógyulni. A városi
kórház negyedik emeletén a 401-es szobát birtokolom. Eleni minden nap bejött
hozzám, és sokat beszélgettünk az elmúlt napok eseményeiről. Munka után mindig bejött,
tudósított arról, hogy áll a befejezetlen munka. Kaptunk haladékot arra nézve,
hogy ápolásra szorulok. A megrendelő is több üzenetet küldött nekem, hogy
tudja, hogy vagyok.
Gábor is küldött csekélységeket nekem, mint képeslap, egy maci, egy
csokor virág, no meg egy levél, amiben ez állt:
„Mázzoh le ereyg sé, tediesédrék a
dzerezsdner, denneb nojdaram en rű ygoh.” G.
Ahogy a kártyát néztem, szívem szerint pofán csaptam volna. Nincs kedvem
játszani, kérdezni, vagy küzdeni azért, amiért szerintem nem is kellene
küzdeni. Az ember vagy ad magából valamit, vagy nem.
Letettem a kártyát, és becsuktam a szemem.
Vége
