HÁROM - VII.

VII.

Óráknak tűnt, mire kiértünk a tégla részről, ahol maga a parti tartott. Hangos csapódással záródott be mögöttünk az ajtó, s mintha nem történt volna semmi, álltunk kint a sötét utcán.

Robi megmerevedett mellettem, és körbekémlelt, majd a gyártelep másik vége felé kezdett el úszni. Felismertem a környéket, a hely, ahol laktam, annak a gyártelepén voltunk. Eddig azt hittem, csak próbatermekként üzemelnek az elhagyatottnak minősített épületek, de ezek szerint nem.

Október. Az ősszel együtt járt a köd, ami kísérteties légkört kölcsönzött a gyárnak. Az amúgy is nyúlós időt csak jobban megkeserítette a tejföl. A beton nyirkos volt, és valahogy én is csatakossá váltam.

- Meg fogsz fázni. – mondta Robi.

- Ne aggódj az egészségem miatt, egyszer úgyis elmúlik. – válaszoltam. Poénnak szántam, Robi mégsem vette annak; morcosan nézett vissza rám.

Tény, kissé fáztam, ahogy néha átfújt rajtam a szél, az összes baromfim megjelent, ami létezik. Nem vettem volna a szívemre, ha valaki csak úgy nekem vág egy kabátot.

- Kell az ingem? – kérdezte a vámpír.

- Nem. – feleltem.

Hosszú ideje ismertem már Robit, de még sosem láttam rajta azt, hogy kiakasztottam volna. Életem minden lépését a szívén viselte, ha bántottak, megtorolta, ha próbálkoztak, akkor ő állt szembe a másik féllel. A vámpírok is ezért sem nagyon foglalkoztak velem. Ahogy elnéztem a vámpírt, a semmibe meredő szemét, ismételten furcsát éreztem a gyomrom tájékán. Ideges lettem. Azt láttam rajta is, hogy aggódik, és ez rám is rám nyomta a bélyeget. Szája szigorú volt és egyenes. Nyakán néha megrezdült egy izom, ujjaival játszott. Vettem a bátorságot, és a könyökhajlata felé nyúltam. A sima anyag szövetén keresztül éreztem minden rezdülését. A karjaink összefonódtak. Minden szempontból azt éreztem, hogy már nem vagyok erős; kicsi vagyok, és támogatni kell.

Nem jártam messze az igazságtól.

- Biztos nem kell az ingem? Remegsz… - kérdezte Robi.

- Biztos. – feleltem.

- Miért?

- Mert a végén még te fázol meg. – utólag bevallom, nem gondoltam végig a válaszomat.

Robi értetlenül bámult rám. – Megfázok? – Itt elkezdtem gondolkodni.

- Akár.

Robi elmosolyodott, mert érezte, hogy még mindig nem esett le, hogy miről beszélgetünk.

- Szerintem, nem lenne baj. – ennél a mondatnál világosodtam meg.

- Jah, tényleg. – eszméltem rá a megoldásra. – Halottként nehezen fogsz tüdőgyulladásban meghalni.

- Igen. Nem biztos, hogy az fog velem végezni. – baráti gúnyt éreztem a hangjában, amit sosem szerettem, mert ilyenkor mérhetetlenül ostobának éreztem magam.

Állkapcsom remegése miatt alig bírtam formálni a szavakat, de az inget nem fogadtam volna el.

- Te tudod, mi folyik itt? – kérdeztem. – Mert, hogy egészen őszinte legyek, az üzeneteket és a támadást, illetve ezt a helyet sehogy sem tudom összekötni. Gondolkoztam, de valami nem kerek teljesen.

- Nemsokára meg fogod tudni. – nyugtatott a vámpír. – Nyugodj meg.

- Kösz, de amikor te érezted a nyakadon a szemfogakat, akkor nyugodt voltál?

- Lehetsz gunyoros, de a kettő nem ugyanabba a súlycsoportba tartozik. – szólt, majd bal kezével megtörölte a nyakát ott, ahol megharapták.

Az az érzésem támadt, hogy igaza van. De nem is az ideg rázott hosszú idő óta először, hanem  hideg. A nyirkos levegő szinte simogatta a csontjaimat. Maga a tény, hogy vámpírokkal vagyok körbevéve, nem érdekelt. Nem tudtak újat nyújtani. De Gábor közelsége mindennél jobban vájkált a belsőmben. Robi tudta ezt, de még olyan dolgoknak birtokában is volt, amikről nekem halvány fogalmam sem volt.

- Gyere. – Robi átkarolt.

- Hova megyünk?

- A „C” épületbe.

- Uhh, de régen jártam arra – szóltam, bár az egész telepen nem jártam már vagy hat éve. Akkor is a „C” épületbe mentem, bár akkor gitártanár végett jártam itt. Akkor még úgy gondoltam, hogy gitározni fogok, aztán átnyergeltem a szintetizátorra, majd vissza a basszusgitárhoz, de tanárhoz azóta sem jöttem. Akihez jártam is, megbeszéltük, hogy igen, jövő héten jövök. Hát, azóta is várom a jövő hetet. Nincs annál kiábrándítóbb, mint mikor elveszel az ujjaid pakolgatása és a húrok között, illetve, hogy gyakorolni kellene, de a legjobban gitárra hasonlító tárgy otthona egy söprű… vagy a porszívó.

Szerencse, hogy az agyam, ahogy Eleni is mindig mondja, szivacs. Ha menekülni kell, akkor legalább emlékszem az útvonalra. Legalábbis szerettem azt hinni, hogy mindig tudom, hol vagyok.

A „C” épület voltaképpen egy beton-tégla egyveleg volt. Kopott, omladozó falú, sárgás épület. Nagy, fehér, festett betűvel virított a betű az oldalán. Tele volt fémmel, afféle létrákkal, kapaszkodókkal, berácsozott ablakokkal, s volt az egész monstrum vagy három emeletes.

Robi megállt. Ha még ember lenne, akkor most pippanthatnánk egyet. A vámpír nézett egy kicsit, karja még mindig a vállamon pihent.

Átöleltem.

- Istenem, de jól esne egy cigi. – mondtam úgy, hogy el tudtam volna veszni az illatában.

- Én is benne lennék. – mondta Robi.

Egymásra néztünk, és emlékek rohantak meg minket. Mint, amikor egy régi szeretőnkkel találkozunk, és emlékezni kezdünk mindenre, ami fájt, és arra is, ami nem.

Ahogy kint ültünk a főtéren télen, és forralt bort csepegtettünk egymás szájába. Amikor véletlenül rajtam nyomta el a cigarettáját, mert szórakozott volt. Amikor nekidőltem, és az alighasamat kezdte el simogatni. Vagy a kérdéseire. „Sokat gondolsz még rá? Igen? Akkor még szereted.” „Nem értem ezt az egészet. Vagy huszonhat évesen nekem is gyereklelkem van?”

Igen. Amikor Gábor feltűnt életemben az egész Családjával együtt, hirtelen kiszippantották belőlem az életet. Robit is megkörnyékezték, bár ő nem bánta, hogy az lett, ami ma is. Robi emberként, és vámpírként is gondoskodott rólam, bár szigorúan csak barátok vagyunk. Nem nemtelen haverokról, hanem fiú és lány közötti barátságról beszélek.

- Olyan rossz megérzésem van. – kezdtem.

- Ez az ajtó a te döntésed. – bökött a „C” épület felé. Igaza volt, mert nyavalygok végig azon, hogy játszik velem egy vámpír. Sajátjuk, hogy megdolgozzák a vacsorát, és nem kellett volna belemennem a játékba. Hajt a Gábor utáni vágy, és a saját emberi kíváncsiságom. Robi nézte az arcomat.

Nem szeretem, amikor nézik az arcomat.

- Nem kell bemenned, ha nem akarsz. – szólalt meg.

Megráztam a fejem, és harapgálni kezdtem az ajkamat.

- Megölhet?

- Nekem úgy tűnik, hogy csak játszik veled, gyilkolásról szó sincs. Már régen meglépte volna.

Bólintottam. Tudtam, hogy igaza van.

- Szerintem, már, ha fontos az én véleményem, akkor annyit mondok neked, hogy ő beteg. Beteg volt emberként is, és befolyásolható, s az, hogy vámpír lett, csak felerősítette azt, hogy azt teszi, amit más megkíván. Múltkor a temetőben is kifilézhetett volna titeket simán. Ha ez lenne a cél, vagy az, hogy belekerülj a Családba, akkor már rég nem lennél itt és így. Csak szórakozás ez az egész. Vagy, van terve veled a tanításon kívül, és kíváncsi arra, mit bírsz el.

Megborzongtam. Ha ebbe nem hasad meg az elmém, akkor semmi nem lehet rá hatással. De az, hogy egy vámpír is így látja a dolgokat, az azért jelent valamit. Ha más nem, valamelyikünk végét. A gondolat, hogy végre vége lesz ennek így, vagy úgy, nem volt nyugtató hatással rám.

- Te ott leszel? – kérdeztem, és megszorítottam Robi karját.

Nem tolta el a kezem, ám jéghideg mancsát az enyémre tette. Másik kezével végigsimított a fejemen, a hajamon, majd az arcomnál megállt, és a szemembe nézett.

- Sosem hagynálak egyedül, ezt te is tudod jól. – mondta.

- Nélküled nyuszi vagyok előtte.

Tépelődtem. Megéri Robit is bajba keverni? Megölheti, ha nem, koporsóba zárja, ahol megbomlik az elméje. Azt nem élném túl. Nekem is kell ez az egész? Mi vár az út végén? Mit fogok kapni? Vagy mivel leszek gazdagabb? Szóval, csak a szokásos formaságok kavarogtak a fejemben, amik valahogy őrült áradatot képeztek az agyamban.

Rettenetes volt, mert egyszerre volt túlzsúfolt és üres az agyam.

- A legerősebb vagy, akit ismerek. – mondta.

- Én ezt nem érzem így. – és tényleg. Örökös volt a halálvágyam, de sosem gondoltam komolyan, csak szerettem ezzel sokkolni az embereket, és próbáltam megérteni azt, amire az emberek nem ismerik a válaszokat.

- Szólj, ha készen állsz. – nógatott Robi, és egyre jobban azt láttam rajta, hogy ideges.

- Sosem fogok igazán készen állni.

- Ez nálad mit jelent? – kérdezte a vámpír.

- Ha összemérem Gábort, esetleg a családját és engem, akkor vajmi kevés lehetőségem van arra, hogy normálisan gondoskodjak magamról.

- Nincs szemfogad, de tudsz magadról gondoskodni.

Ebben kételkedtem. Sokan mondtak már rólam véleményt, hogy vagány vagyok, kemény, és talpraesett, csak éppen azt nem tudták, hogy igen, az vagyok. De ez csak akkor áll fenn, amikor érzelemmentesen viseltetek valami/valaki felé, mint egy gép. De most valahogy elszállt az összes bátorságom, ötletem, és kételkedtem még abban is, hogy kételkedem-e egyáltalán?! Bár, eme hezitálás is lehet az előnyömre, mert legalább át tudom gondolni, mit fogok mondani, tenni. Ameddig nyugodt lesz a dolog, addig nem lesz baj. Ha támad, akkor hagyom magam.

- Indulhatunk. – szóltam tűnődve.

Robi ment előre, bocsánatot kért, de olyan vaksötét volt bent, hogy még ő is tapogatózott vámpír létére. Én meg, jó, hogy nem estem át a küszöbön. Szépen megtámasztottam Robi hátát, aki megfogta a kezem.

- Bízd rám magad. Engedd, hogy én vezesselek, akkor nem fogsz leesni. – szólt hozzám, de több kérdésem lett a semmiből, mint amennyi eddig is volt. Komolyan öt évesnek éreztem magam, akinek éppen tágítják a tudatát.

- Bízom benned, de mi az, hogy „leesni”? Nem felfelé megyünk? – nem értettem, bár az idegesség most már átvette agyam fölött is az irányítást.

Robi megfogta a kezem.

- Nem. A pincébe megyünk.

- Jó, most elszállt a bátorságom. Minek oda lemenni? Eleget lehetek én még a föld alatt…

Nem szerettem majrézni, de most valahogy úrrá lett rajtam a hiszti.

- Akkor mehetünk? Csak mindig lefelé, és hallgass a gondolataidra.

- Rendben.

- Oké.

Becsuktam a szemem. Nem, mintha nyitott szemmel láttam volna valamit, de akkor is, jobban tudtam a gondolataimra koncentrálni így, mint csukott szemmel. Éreztem, hogy már nem vagyok a magam ura, nem tudom, hogy csinálta, de már Robi elméjével a koponyámban tartottam előre. Láttam szinte mindent, mégis fekete volt minden.

- Megérkeztünk. – vagy hat lépcsőfordulót jöttünk lefelé. Milyen lesz majd felfelé jönni? Áh, elszoktam már a cardio-programoktól.

Megráztam magam, s mint aki jól végezte dolgát, beléptem az előttem, Robi által feltárt ajtón.