HÁROM - VIII.

VIII.

Egy egyszerű pince. Se balak, se ajtó azon kívül, amin beléptünk. Félhomály volt, az oszlopok táncolni látszottak a petróleumlámpa fényében. A falakon végig könyvek voltak rakoncátlan sorrendbe téve. Mintha valaki megvette volna őket, és feldobálta volna a polcra. Két koporsó volt a pince két oldalán, nyitottak, üresek.

Vártak valakire.

Nagy valószínűséggel rám.

Vagyis inkább, ránk.

Gábor a pince másik végében volt, s amikor megneszelte, hogy beléptünk, felénk fordult. Csak ruhájának suhogását lehetett hallani, más nem.

Olyan volt, mint amilyenre emlékeztem. Nálam egy fejjel magasabb, szerintem a haja azóta úgy áll, ahogy állt, amikor vámpír lett. A vámpíroknak jó a szeme, mégis fejébe nyomva vibrált szeménél a szemüvege. Zöld szemeit azért igyekeztem elkerülni. Ha nem nézek bele, nem fáj.

Nem volt olyan, mint a legtöbb vámpír. Egyszerű fehér inget viselt, és bő nadrágot. Sportcipőt. Hm… a vámpírok is adnak a kor divatjára, úgy látszik. Magamban valahol elmosolyodtam, és megdobbant a szívem.

Szerintem inkább ezt hallotta meg, mint azt, hogy megérkeztünk.

Közeledett pár lépéssel, kezében egy könyvvel, aztán megállt, és kajánul vigyorgott. Amikor fölényt érez, olyankor a legrondább, mert eredeti lényének ez nem áll jól. Sosem láttam benne a vámpírt igazán.

- Érdekes ez a könyv. Olvastad? – mondta. Mindig a könyvek. Kiakasztó, hogy gúnyt képes űzni más emberek tudatlanságából. Tudta jól, hogy nem olvastam. A kérdés csupán arra volt jó, hogy még kisebbnek érezzem magam.

- Olvastad? – tette fel a kérdést most már úgy, hogy a könyvet becsukta, s mintha látnom kellett volna a címét, felém fordította. Nem tudtam elolvasni, mi van a borítóján.

- Nyilván nem. – szólt lenézően. Csalódott bennem. De jó! – Akarod tudni, miről szól?

Jégkocka bukfencezett le a torkomon át a gyomromba. Hiba volt idejönnöm.

- Nem. – válaszoltam.

Gábor közelebb jött. Hátráltam, de Robi már nem volt mögöttem, csak egy bezárt ajtó.

- Oh, tényleg. Nem szereted előre tudni semminek sem a végét.

Olyan közel volt, hogy szinte éreztem őt magamon. A szeme ártatlan volt, talán az egyetlen dolog volt lényében az, ami még mutatta, hogy ember volt valaha.

- Inkább elolvasnám egyszer…

- Oh, nyugodj meg, lesz időd kikölcsönözni. – elfordult tőlem.

- Miért hívtál ide? – kérdeztem.

- Nem hívtalak, te jöttél. – válaszolta nyugodtan, mintha ő nem is tehetne az egészről.

Megint felém fordult.

- Én csak gondoltam, nem juttatlak földi örömökhöz olyan könnyedén, mint ahogy hozzászoktál. Adtam neked egy esélyt, amit már oly’ sokszor kértél, elfogadtad, és eljutottál a játék végére. Kíváncsi voltam arra, hogy eljutsz-e idáig. Hogy érdekel-e a dolog annyira, hogy feltedd rá az életedet. Ahogy sejtettem, elég őrült vagy ahhoz, hogy játssz még mindig a saját életeddel. – rápillantott Robira, aki az egyik oszlop mögé somfordált. – Hogy tetszett a játék?

- Nagyszerű volt. – mondtam.

Elmosolyodott.

- Hazudsz.

- Tény, de nem értem az egészet. Nincs benne semmi összefüggés vagy végkifejlet.

Úgy éreztem, mintha ketten lennénk benne a testemben, vagy inkább csak a fejemben.

Robi mereven nézte a jelenetet, de szemem sarkából láttam, hogy ugrásra készen áll. Ha bántani fog, megöli. Legalábbis megküzd vele.

- Aranyos voltál. Úgy ugrálsz, ahogy én fütyülök. – mondta Gábor.

Tudtam én, hogy játékfigura vagyok csak, bár nem gondoltam volna, hogy ennek hangot is ad.

- Nem értél vele semmit. – mondtam. – Nem, mintha ez a beszélgetés vezetne valamire.

Gábor elkerekített szemmel állt előttem.

- Igen? – kérdezte. – Akkor vegyük sorra a kérdéseket.

- Ó, még jobb. – válaszoltam cinikusan.

A vámpír arca változni látszott. Egyszerre már nem volt annyira szerethető, mint annak előtte. De volt benne mégis valami gyermeki, amit nem tudott leplezni, én pedig, megfejteni.

Összevonta a szemöldökét, majd így szólt.

- Egy. Elgondolkodtattalak arról, ki is vagyok én. Kaptál egy szeletet belőlem. Fogadok, ha most feltennék neked egy kérdést magamról, nem tudnál rá válaszolni. – cinikus. Utálom, amikor ezt csinálja. – Illetve, elgondolkodtál magadon is. Nem? Hogy ki vagy te, mivégre éled az életedet, és hogyan.

Szavaiban volt némi igazság, bár inkább csak róla gondolkoztam, mint azon, hogy én hozzá képest tanulatlan vagyok, és nincsenek olyan értékeim, mint neki. Ezt kérdések nélkül is meg tudtam volna állapítani, úgyhogy számomra az első kérdésnek nem volt értelme. Csupán, megkaptam a második levelet.

- Jó a gondolatmeneted. – tudtam, hogy a fejemben van! – De akkor nyergeljünk át a második kérdésre.

Jó, most már az epém jött fel a számig, szinte éreztem, hogy küzdöm vissza a helyére.

- De most te mondd el, mit éreztél akkor. – vigyorgott.

Utálom, amikor vigyorog. Már csak az kellett volna, hogy kidugja a nyelvét, de akkor kitéptem volna a helyéről.

- Minek ez a halom kérdés?

- Gondolkozz! Kérlek. Csak egy kis katekizmus.

- Mit éreztem? Vagy mit gondoltam? Hm.

Elgondolkoztam. Utóbbit nem tekintem teljes értékű kérdésnek, hiszen mindig ő járt a fejemben.

- Akkor mondom én. – lekezelően vágott vissza. – Gondoltam, jól fog esni, ha felidézek némi emléket azokból az időkből, amikor még összejártunk. Jókat beszélgettünk, és szerettem volna, ha hideg fejjel végiggondolod a barátságunkat.

Oldalra néztem, mert Robi felől neszelést hallottam. Szemei rubintvörösen izzottak, ami az jelentette nála, hogy gyilkolásra kész. No igen. Ő látta, hogy min mentem keresztül, és hogyan. Zsigereimben éreztem, hogy fortyog.

- Azért a jó beszélgetés és az örök tanítás között óriási különbség van. – szólaltam meg.

Egy-null ide. Tény, szerettem hallgatni, amiket mond, mert legalább tanultam mindig valami újat, néha tudtunk normális dolgokról beszélgetni, ám lehet, hogy az a néhány tíz év, ami kettőnk között volt, azt mondatta vele, hogy a lánya vagyok, de minimum egy tanítvány. Örültem neki néha, néha viszont, utáltam érte.

- Inkább mondd el, hogy mire akartál megtanítani engem, aztán add oda, amit akartál, és hagyjuk békén egymást. – kezdett elegem lenni a macska-egér beszélgetésből.

- Veled nem lehet játszani. Túl merev vagy és unalmas.

- Te meg hülyegyerek.

Merész kijelentés volt. Robi az oszlopnak támaszkodott, hogy lendületet tudjon venni, ha majd szükség lesz rá. Gábor egy pillanatra odanézett, elmosolyodott, aztán folytatta.

- Az egész arra ment ki, hogy megismerd önmagad, az értékeid, hogy felfedezzed, hogy mekkora erő és tudás lakik benned.

- És a támadás? – szólt közbe Robi, mire Gábor összeszorította az öklét, s a vámpír vinnyogva csuklott össze.

- Ne! – kiáltottam fel, mire abbahagyta. – Hagyd békén!

Amúgy is jogosnak éreztem a kérdését.

- A támadás arra kellett, hogy megtanuld élvezni az életed. Élni akartalak tanítani.

Maguk az okok nem voltak sem reálisak, sem igazak, de ugyanakkor mégis. De Elenit miért kellett megszívatni velem együtt a temetőben, arra nem jött reakció. Valószínűleg nem számolt vele.

Megismerni magam, megtanulni élni. Ezt tanítják az iskolákban is, amiből nekem volt már egy pár a hátam mögött.

- Másik pedig, hogy próbára tettelek, mit vagy képes elviselni értem. – mosolygott.

Robi agyában elpattant egy húr. Egymásra néztünk. Gábor egy gyors mozdulattal támadt a vámpír előtt, akit úgy felkent a falra, mint ahogy vajat ken az ember a kenyérre. Robi engedelmeskedett, azt hitte, úgy könnyebben szabadul.

Amennyire tudtam, félretettem minden mellékes félelmemet, és Gábor hátára ugrottam. Próbáltam kitekerni a kezét, ám ő jóval erősebb volt. Megragadtam a nyakát, és belemélyesztettem körmeimet.

- Ha nem engeded el, akkor kitépem a gégédet! – Hümmögött egy sort, majd hátralökött úgy, hogy a koporsó szélénél értem földet. Tompa puffanással értem célt. Azt hittem, a hátam beszakad. A fejemet is bevertem. Odakaptam, és felszakadt a hajam között a bőr.

Nagyszerű.

Gábor körözni kezdett előbb Robi, majd körülöttem, én hátamat a koporsónak vetve figyeltem, hogy hol szeretne leszállni. Bele lehetett szédülni az árnyékába. Aztán megállt egyhelyben pár méterre tőlem, és nekem rontott.

Próbáltam tartani magam, kivédtem, bár szép, hosszú karmolásnyom marad az oldalamon. Megjelölt ő is. Nem örültem neki, hiszen így már biztos, hogy nem megyek jövőre strandra.

Gábor elmosolyodott. Oldalra biccentettem a fejemmel, jelszó, felőlem kezdhetjük. Életemben nem gondoltam volna, hogy szembe fogok szállni vele. Simán kinyírhatott volna, de csak játszott velem, még mindig.

- Nah, mi van halandó. Milyen az élet? – visította.

Szar. Futott át az agyamon, mert ettől még nem fogom tisztelni az életet, szeretni az enyémet, megérteni másét.

Letéptem a láncot a szoknyámról, és felé csaptam. Sikerült. Mégegyszer. Sikerült.

Fájdalmában felvisított. Húsos kis karjain és oldalán is piroslott a fehér ing. Szeme megrebbent, és felém intett, de úgy, hogy álljunk meg. Mire földet ért, behegedett az összes sebe.

Nevetséges volt ez az egész küzdelem. Nem volt értelme. Tanulni nem tanultam belőle semmit, mint ahogy az egész találóskérdés-sorozatból sem. Robi görnyedezett még mindig, én viszont, farkasszemet néztem Gáborral.

A lánc volt az egyetlen, amivel védekezhettem volna, ha akartam volna. Végül úgy döntöttem, a földre dobom.

Ekkor Gábor elmosolyodott, és hátat fordított nekem. A könyvespolchoz sétált, majd rábökött egy könyvre.

- Azt hiszem, ezt megérdemled.

- Tartsd meg magadnak. – feleltem. – Már nem érdekelsz.

Elővett egy halom papírt és egy nagyon vastag könyvet. Feltehetőleg a naplója volt, jegyzetek, versek, minden, amit egy szóban össze lehetne foglalni. Amit tartott, az ő élete volt.

- Letojom! Nem kell! – ez szívből jött.

Hozzám lépett, tenyerével felém közelített.

Összerezzentem, mire visszahúzta a kezeit. Éreztem, hogy belül most tört el valami.

- Jól van…

Bár majdnem kifilézett, nem tudtam, hogy mit tegyek. Belső késztetésre talán, de hozzábújtam. Hogy nyomjak arcára egy puszit, ahhoz lábujjhegyre kellett emelkednem.

- Elég volt. – suttogtam.

Bólintott.

- Rendben van. – mondta, és megölelt.

- Viszlát. – rebegtem, bár nem tudtam olyan gyorsan nyelni a könnyeimet, mint ahogy beszéltem volna.

- Vigyázz magadra. – suttogta, majd mire elmúlt fülemből a csengés, halk roppanást hallottam. Már nem Gábor öleltem, hanem Robi tartott engem.

Elájultam.